2017. június 27., kedd

Helyünk a teremtett világban



Katolicizmus és ökológia

  
Az ökológiai válság és a keresztény tradíció

Lynn White klasszikussá vált 1967-es cikke1 óta mind szélesebb körben vált ismertté az az elképzelés, mely szerint a keresztény hagyománynak komoly szerepe van az ember és az őt körülvevő világ kapcsolatának deformálásában, ami végső soron napjaink környezeti problémáihoz vezetett. Jóllehet a teóriát sokan igyekeztek cáfolni, és a vita mindmáig zajlik, mára az egyházak kebelén belül is hajlamosabbak - legalább részben - elfogadni a felvetés némely aspektusait, és szembenézni az ebből fakadó kihívásokkal. Nyugat-Európában és a tengerentúlon igen jelentős, és robbanásszerűen gyarapodó irodalma van az úgynevezett ,,ökoteológiai,, gondolkodásnak. A vád, amit Lynn White és az ökológusok a kereszténység ellen felhoznak az, hogy a bibliai hagyomány az embert élesen elválasztotta a természettől, és annak uraként és parancsolójaként kezelte, ezáltal Európában egy mérhetetlenül antropocentrikus és a természettel szemben agresszív világkép vált uralkodóvá, amelynek szerepe volt az ökológiai krízis kibontakozásában. Ez a gondolkodásmód tette volna lehetővé a természetnek a természeti dolgok iránt tökéletesen közönyös és haszonelvű kiaknázását.


Ezzel az egyoldalú képpel szemben érdemes megvizsgálni, hogy a keresztény hagyomány valójában mennyivel árnyaltabban tekint a természetre, illetve a teremtés romlásának kérdésére. A természet, a globális ökológiai rendszerek pusztulásával való szembenézés keresztény álláspontból nézve nem más, mint az ember és a teremtett világ kapcsolatának vizsgálata. Az ökológiai problémák okainak és az erre adandó lehetséges keresztény válaszoknak a keresése végső soron egyetlen kérdésnek a körültekintő megválaszolása: mi az ember helye és szerepe a teremtésben? A katolikus hit szerint a teremtés nem önmagáért való. Az Úr terve és szándéka a teremtéssel csak a saját képére és hasonlatosságára teremtett lény, az ember megalkotásával válik teljessé. Az ember mint a teremtett világ ura lép a világ színpadára (Ter 1,26–29). Uralma a teremtés felett azonban nem korlátlan. Nem tehet bármit a teremtéssel, hisz felelősséggel tartozik érte, mely felelősség több szinten gyökerezik. Az elmúlt évtizedek során egyre erőteljesebbé vált az a teológiai felfogás, hogy a fent vázolt antropocentrikus és despotikus felfogás valóban kimutatható és nyomon követhető, mint az ökológiai válság egyik gyökere, azonban ez nem volt feltétlenül szükségszerű. Radikálisabban megfogalmazva azt állíthatjuk, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy valóban az van a Bibliában, amit az elmúlt kétezer évben általában kiolvastak belőle, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy - még a katolikus egyház keretein belül is - hányan és mennyi mindent találtak a Bibliában, s az ökológiával kapcsolatban. Az egyoldalúan antropocentrikus megközelítés pusztán a Szentírás egy olvasata, amely ugyan hosszú időn keresztül domináns felfogás volt, azonban elképzelhető másfajta értelmezése is a Bibliában foglaltaknak, sőt, könnyen lehet, hogy az ember természet feletti uralmát hangsúlyozó nézetek a Biblia félreértelmezéséből, illetve egyes parancsolatok és tanítások önkényes kiragadásából fakadnak, figyelmen kívül hagyva Isten valós terveit az emberrel és a Teremtéssel.

Az ökoteológia több oldalról igyekszik alátámasztani érvelését az ember világgal szembeni felelőssége kapcsán. A legelső érv a Teremtés könyvéhez nyúl vissza, azt állítva, hogy a jó Isten jó világot teremtett, amelyben az ember ugyan az eredendő bűn által elveszítette ártatlanságát, a világ maga azonban nem. A teremtéstörténetben minden egyes teremtési aktus (nap) után ezt olvashatjuk: ,,És látta Isten, hogy jó,,. Ha Isten jónak találta a világot, ezt nekünk, embereknek is el kell fogadnunk, éspedig válogatás, a haszonnal való számolgatás nélkül. Mivel Isten jónak találta az általa teremtett világot, szereti is azt. ,,Mert szereted mindazt, ami van, semmit nem utálsz abból, amit alkottál. Mert ha gyűlöltél volna bármit is, meg sem teremtetted, meg sem alkottad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, amit nem hívtál létre? Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet,, (Bölcs 11,25–27).

Ugyancsak a természeti világ megóvását támasztja alá az Úr jelenléte a teremtésben. A teremtett világ Isten szándékának megjelenése, és magán hordozza Isten szeretetét, a Kozmosz, a világmindenség a Logosz, az isteni ige megtestesülése. A teremtés nyelv, melyen keresztül az Úr teremtményéhez, az emberhez beszél. Ráadásul Isten nincs távol az általa teremtett és szeretett világtól. Nemcsak tekintetét veti rá, hanem ,,az Úr lelke (...) betölti a földkerekséget, s (...) egybefogja a mindenséget,, (Bölcs 1,7). Pál apostol az athéniekhez szólva ezt így fogalmazza meg: ,,keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják - bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (...),, (ApCsel 17,28). Minthogy Isten a teremtmények legmélyén jelen van, és rajtuk keresztül jelenik meg (jóllehet a maga teljességében nem nyilvánul meg bennük), a helyes hozzáállás a teremtéshez a megbecsülés, a szeretet és a rácsodálkozás. És mivel minden teremtmény Isten adománya, az Isten képmására teremtett ember felelősséggel tartozik értük.

A Szentírás számos helyen hangsúlyozza a teremtmények együvé tartozását, közösségét is. ,,Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószágokkal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által...,, (Ter 9,9–11). Az Úr szövetsége nemcsak Noéval, hanem valamennyi élőlénnyel köttetetett arról, hogy nem lesz többé pusztítás, mely eltörölné az élőket a földről. Az ember tehát egyfelől a teremtmények társa ebben a szövetségben, másfelől köti is ez a szövetség, hogy maga ne váljon a pusztító erővé, amely özönvízként elsöpör ,,minden testet,,. Azonban nemcsak az Úr Noéval kötött szövetsége fogja össze a teremtményeket, hanem a megváltás reménye is. ,,Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig,, (Róm 8,21–22). A megváltással teljesedik be Isten szándéka a teremtett világgal is: ,,Megismertette ugyanis velünk akaratának titkát a jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van,, (Ef 1,9–10).

Az élők közössége fogalmazódik meg abban a hagyományban is, melyet a Szentírás a Zsoltárokban fejez ki a legszebben. A Teremtő Isten dicsőítésének közösségében a teremtmények együvé tartozása alkotójuk magasztalásában formálódik. Az ember egyfelől a teremtett világ nagyszerűségéért áldja az Urat, aki mindezt megalkotta (104. zsoltár), másrészt együtt magasztalják a teremtőt: ,,Dicsérjétek az Urat a földről, / sárkányok és mélységes vizek mind! / Tűz, jégeső, hó, fagy és szélvihar, /amelyek parancsát teljesítik; /Mindnyájan ti hegyek és halmok, / gyümölcstermő fák és mind a cédrusok, / Vadállatok és minden állat, / csúszómászók és szárnyasok, / Föld királyai és mind a népek, / fejedelmek és mind, bírái a földnek, / ifjak és szüzek, / vének és gyermekek, / dicsérjék az Úr nevét,, (148. zsoltár).

 A ferences hagyomány

Ez a hagyomány Assisi Szent Ferenc természetfelfogásában bontakozik ki aztán a maga teljességében. Szent Ferenc abból indult ki, hogy minden élőlény és élettelen jelenség, az egész világegyetem Isten teremtménye. A teremtmények Isten ,,követei,,, tőle eredő jelek, amelyek az Úr jelenlétét fedik fel a hívő számára, és áttetsző tisztasággal tartalmazzák, élik és kifejezik teremtőjüket, anélkül, hogy birtokba vennék. Isten jelen van ugyan teremtményeiben, melyek szeretetét és akaratát hordozzák, s melyeken keresztül a hívő számára üzen, nem azonos azonban velük, el is különül tőlük. Szent Ferenc felfogása tehát korántsem panteista, a természet nem maga az Isten, csak hordozója szellemének, és nyelv, melyen a teremtő alkotásához, az emberhez szól. Ugyanakkor az Úr maga ,,rejtőzik mindenben,,, a fényben, a teremtményekben, az egész világban, s így a világ tagadása egyben Isten tagadása is. Az ember alapvető közösségben él a többi teremtménnyel, mely közösséget Isten lényekben rejtőzöttsége, kegyelme és szeretete hoz létre, amely valamennyi teremtményre egyformán árad.

Ferenc számára a szél a dolgok mozgékonyságának jele, kifogyhatatlan ösztönzés az Isten keresésére, a tűz Isten szavait jelzi. Ferenc azonban ezeket a középkor mindinkább rutinossá és kiüresedetté váló allegóriáit új tartalommal tölti meg, az allegóriák a ferenci felfogásban valóban hordozzák magukban azt az isteni szubsztanciát, amelyet jelképeznek és megmutatnak. Nem pusztán jelképei, hanem tényleges hordozói Istennek. Az alapvető különbség, hogy a közömbös jelek, melyek valamely magasabb rendű jelentésről szólnak, Szent Ferencnél maguk is megtelnek jelentéssel, és Istennek tényleges rejtekhelyeivé, ezáltal szentté, a teremtésben az ember testvéreivé válnak.

Szent Ferencnél az imádság is új tartalommal telik meg. Az ima során az imádkozó a világegyetem középpontjába kerül, a virágok, madarak, a csillagok mind köréje gyűlnek, és együtt dicsérik Istent. Ferenc költői műve, a Cantico del Frate Sole, Laudes creaturarum, a Naphimnusz, a világegyetem közös imádsága a Teremtő dicséretére. A teremtmények együtt, univerzális közösségben szólnak az Úrhoz, ez az imaközösség pedig valós isteni közösségükön alapul, hisz valamennyien ugyanannak a teremtőnek a jelei. Minden teremtmény Istenhez vezet, ha Krisztus fényében szemléljük azokat. Szent Bonaventura az egész teremtett világot az Isten önkinyilatkoztatása könyvének nevezi. A teremtményeket - aszerint, hogy mennyire mutatják Istent - umbra (árnyék), vestigium (nyom), illetve imago (kép) nevekkel illeti.2

Ferenc állatokhoz való viszonya is ugyanezen a közösségérzésen alapul. Az állatok nemzedékeken keresztül az ember ellenségességét, agresszióját tapasztalták meg, ezért öröklik a félelmet az embertől, és hallgatnak előtte. Ha azonban Krisztus szeretetével és alázatával fordulunk hozzájuk, megnyílik előttünk az egész univerzum extatikus törekvése az Isten felé. A madarak önkívületben csiripelnek és csapkodnak szárnyaikkal, így dicsérve az Urat az emberrel együtt. Ezzel Ferenc számára kitágulnak Isten Országának dimenziói. Napokon át felváltva imádkozik a Porziuncola ablaka előtti fán lakó kabócával, amíg Ferenc imádkozik, a kabóca hallgat, s ha abbahagyja, azonnal ciripelni kezd teremtőjét dicsérve. Amikor hazaér, megsimogatja a kabócát, és így szól: ,,Énekelj, kabóca nővérem, és dicsérd örömmel az Urat, aki téged és engem megteremtett.,, Látható, hogy Ferenc gondolkodásának középpontjában a laudáció, a dicséret áll, Isten dicsérete, aki ezt a csodálatos világot, s benne az embert megteremtette. Ahhoz, hogy az ember megértse a természetet, és felfogja küldetését Isten dicséretére a teremtmények közösségével, felül kell emelkednie ember voltán, ennek módja pedig az alázat. Csak a kicsinyek képesek megérteni Isten titkait, akik ezzel az alázattal fordulnak a teremtés és a teremtmények felé. Az embernek a legkisebbektől, a madaraktól, a kabócáktól kell megtanulnia az alázatot. Minden teremtmény Istenhez vezet, ha Krisztus alázatával szemléljük őket, és élőlénytársaink, húgunk, a Víz, bátyánk, a Szél, nénénk, a Hold rávezetnek erre a szemlélődésre. Assisi Szent Ferenc legfontosabb üzenete a teremtmények testvérisége, és az, hogy a teremtett világ egésze Istentől eredő jel, mely az ő jelenlétét fedi fel. Ha pedig így van, az ember kizárólag szeretettel, alázattal és az isteni jelenlétből fakadó örömmel fordulhat felé. A világ bántalmazása szembefordulás a benne lakozó Istennel is. A természet megőrzése és szeretete nem másodlagos, haszonelvű parancsolat, hanem, mint az Isten dicsérete, az ember legfőbb küldetése ezen a Földön. A természet védelme a hit cselekedete: auto-da-fé - s ha az autodafé klasszikus jelentésére gondolunk, különösen élesen mutatkozik meg Szent Ferenc forradalmian új felfogása az ember feladatáról a teremtésben. Assisi Szent Ferenc jelentőségének felismerése vezetett oda, hogy II. János Pál pápa 1979-ben Ferencet az ökológiával foglalkozók égi patrónusává nyilvánította.

 ,,...hogy művelje és őrizze meg,,

A teremtményekkel való közösség azonban nem teszi az embert teljesen egyenlővé a többi élőlénnyel. A Teremtés könyvében Isten, miután megteremtette a világot és az embert, kertet ültet az Édenben, ,,s növeszte az Úr Isten a földből mindenféle fát,, (Ter 2,9). Ezt követően fogja az Úr az embert, és az Éden kertjébe helyezi, ,,hogy művelje és őrizze meg,, (Ter 2,15). Az Édenkert a teremtett világ szimbóluma, melybe Isten az embert helyezte, s amelyet neki adott. A kérdés az, hogy vajon mit takar a ,,művelje és őrizze,, kifejezés, milyen lehetőségek és milyen kötelességek adódnak ebből az ember számára, és különböznek-e ezek vajon a többi teremtményétől. Kiindulási pontként a teremtéstörténet első, a papi iskola megfogalmazásában rögzült verziójához térnék vissza (Ter 1,1–31). A világegyetem teremtésekor minden egyes nap végén a már említett mondatot olvashatjuk: ,,És látta Isten, hogy jó.,, A hatodik nap végén, az ember megteremtése után azonban ez a visszatérő mondat megváltozik: ,,És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.,, Az univerzum a bibliai felfogásban csak az emberrel egészül ki teljessé, csak általa válik ,,nagyon jóvá,,, mivel az ember megteremtésével a világ sáfárt kapott, aki gondoskodik róla. Ahogy azt II. János Pál pápa írja: ,,Isten a teremtés egészét a férfira és a nőre bízta, és csak ekkor - ahogy olvashatjuk - nyugodhatott el »minden munkájától« (Ter 2,3),,.3 Az embert Isten meghívja, hogy osztozzon a teremtés isteni tervének kibontakoztatásában. Feladata pedig a teremtést illetően, melyre isteni meghívást kapott, a teremtés művelése és megőrzése.

Mi a jelentősége vajon a művelésnek és a megőrzésnek, milyen feladat és milyen felelősség járhat a művelésre és a megőrzésre való meghívással? Vizsgáljuk meg először a művelés aktusát, mint az isteni meghívás egyik felét. Az ember művelésre való meghívásának tényéből a teremtés egészének milyenségére vonatkozó következtetéseket vonhatunk le. Ha Isten a világot késznek és változtathatatlannak teremtette volna, bármely emberi beavatkozás abba a teremtés tökéletes isteni művének rombolását és az isteni szándékkal való szembefordulást jelentené. Ez esetben az ember a teremtés őrzésére, bármifajta változás megakadályozására kapott volna elhívást. Ez azonban nincs így. Az Úr arra hívta az embert, hogy művelje a világot, amelyet Isten teremtett. Nem gondolhatunk másra, minthogy a teremtés műve a megteremtés pillanatában nem készült el végérvényesen, az isteni szándék szerint a teremtés folyamatos aktus, melyben Isten és ember munkatársai egymásnak, ahogy erre Luther is utal a creatio continua gondolatában. A teremtés csak az ember által válik mind teljesebbé, és csak az emberen keresztül valósulhat meg az eredeti isteni szándék is. Az ember a teremtés pillanatában belekerül a teremtett világba, része lesz a teremtésnek, mint jelenségnek, de nem válik automatikusan részesévé, mint Isten társa az alkotó folyamatban. Bár Isten képmására teremtetett, része csak a világnak, mint a csúszómászók és más oktalan állatok, a teremtés részesévé csak az alkotás folyamatába való aktív bekapcsolódás révén válik. Az intencionális, szándékos és tudatos alkotás feltétele a szabad akarat, a képesség a mérlegelésre és a lehetőség a pozitív vagy negatív, az igenlő vagy tagadó döntés meghozatalára. Az állat erre nem képes, hogy felülírja a belé kódolt ösztönt, és így szabadon döntsön sorsáról. Az embert szabad akarata teszi azzá, ami. Számára a belé ivódott törvények nem abszolút érvényűek, jóllehet normatív erejűek. Utódokat produkálni és nevelni, zsákmányt szerezni, életben maradni természetes cél, az ember számára azonban mérlegelhető jóságuk és érvényességük, számunkra nem ez az egyetlen valóság. Ezen célokról, érvényességükről, jóságukról szabadon dönthetünk, az ember sajátjává vált a jó és a rossz meghatározásának képessége.

Az a folyamat, amelynek során birtokunkba vettük az etikai normák meghatározásának képességét, a jóról és a rosszról való felfogásunk kialakításának lehetőségét, kétféleképpen is leírható. Bibliai megfogalmazása a bűnbeesés története. Ádám és Éva a Paradicsomban boldog harmóniában élt Istennel és az általa teremtett világgal. A világ Isten rendelése szerint való volt, és az ember nem törekedett ennek a tervnek a megismerésére és megváltoztatására, elfogadta olyannak, amilyennek tapasztalta, a Paradicsom pedig mindennel ellátta, amire szüksége volt. A kísértő azonban kígyó képében így szólt az asszonyhoz: ,,...tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!,, (Ter 3,5). A bűnbeesés során az ember kezébe kerül a jó és a rossz megkülönböztetésének a képessége, a szabad akarat. Az önálló etikai döntésre képessé válva szabaddá válik cselekedeteiben, ez azonban magával hozza a tettekért vállalt felelősség megjelenését, és a Törvénytől való elszakadás képességét: azaz bűn felbukkanását a világmindenségben. Az ember a szó szoros értelmében bűnbe esik, a bűn elkövetésének lehetősége válik osztályrészévé. Isten talán nem is haragszik annyira erre az emberpárra, nem azért űzi ki őket a Paradicsomból, hogy büntessen, hanem mert új viszony állt elő közte és az ember között: az ember szabaddá vált. Az ember a jó és a rossz tudásának fájáról éve önmagát űzte ki a Paradicsom állapotából, amelyben ismeretlen volt a bűn. És egyben a tudatlan állati lét örök jelenét az idő szele fújja át, a múlandóság, a halál tudata. Az ember felismeri létének végességét, élete folyamatosan a halálhoz viszonyul: halandóvá válik.

Evolúciós értelemben az emberfélék fokozatos agykapacitás-növekedése egy ponton a tudatos intelligencia megjelenésével járt. Az ember lassanként elszakadt, mind függetlenebbé vált ösztönei és a természeti kényszerek világától. Képessé vált arra, amire az állat soha: hogy természetellenesen viselkedjen. Technikai, fiziológiai, ökológiai értelemben, és saját közössége szemszögéből egyaránt. Nem csak fajként, egyénként is szabaddá vált a jó és a rossz, a helyes és a helytelen megkülönböztetésére. Képessé vált a természet megváltoztatására, akár végzetes mértékben is. Képessé vált arra, hogy saját közösségével szembeszálljon, hogy mind az egyetemes természeti törvényeket, mind pedig az emberi normákat áthágja. Ez azonban saját döntése, nem fajának belső programja, ezért felelősséggel tartozik mindazért, amit tesz.

De ezzel a szabadsággal az ember egyúttal ,,olyanná lesz, mint Isten,,, társává válik a teremtésben, a teremtés folyamatos aktusának bevégzésére. Meghívást kap arra, hogy művelje a világot, napról napra újrateremtve azt. Isten nem maga a teremtés, a teremtettség oldaláról nézve az Úr transzcendens, a világon kívül is levő, bár áthatja a teremtést, a maga teljességében nem jelen levő. Ezért bízta meg az embert a való, anyagi világgal való sáfárkodással. Ezzel az ember nem hatalmat kapott felette, hanem feladatot - a részvételt a teremtés folyamatában. Ez az ember teremtő aktusa a világegyetemben, az emberlét mint isteni megbízás aktív aspektusa.

Legalább ilyen fontos azonban az őrzés. Az őrzés az Isten által teremtett világegyetem fenntartása, megóvása - és nem külső hatásoktól, hanem az embertől magától, illetve a művelő embertől, a homo cultortól. Az ember a - bibliai megfogalmazásban - bűnbeeséstől, vagy az - evolúciós felfogásban - intelligencia megjelenésétől szabadságot kapott cselekedetei véghezvitelére, ez azonban elkerülhetetlenül a felelősséghez láncolja. Áthághatja Isten törvényeit, a természet szabályait, felelőssége van azonban abban, hogy ne pusztítsa el a világot, hanem őrizze meg Istennek, az eljövendő nemzedékeknek, vagy pusztán teremtettségénél, önértékénél fogva, azért, mert van. A világ őrzése az ember önkorlátozását jelenti, éspedig erkölcsi alapon. Nem teszünk meg mindent, amit hatalmunkban állna megtenni, mert felelősséggel tartozunk a világért.

A művelés és az őrzés az ember isteni meghívásának két aspektusa. Van az ,,aktív,,, művelő, teremtő, alkotó feladat. És van a ,,passzív,,, megőrző, fenntartó, befogadó funkció. Ha a két isteni megbízás, illetve az emberlét két aspektusa nincs egyensúlyban egymással, az ember szembekerül az isteni szándékkal, s vagy puszta őrzővé, homo custosszá válva nem teljesíti be hivatását, vagy pedig homo cultorként a művelés által megsérti az isteni akaratot a teremtés megőrzésére, elpusztítva azt, amit Isten eredendően jónak és szépnek, szeretetével megajándékozottnak teremtett.

 A katolikus egyház ökológia felé fordulása

Látható, hogy az ember teremtéssel szembeni felelőssége egyáltalán nem újonnan bukkan fel a katolikus gondolkodásban. Hogy ez a gondolat mégis egyre hangsúlyosabban jelenik meg az elmúlt negyven év egyházi tanításában, abból adódik, hogy a 20. század második felében mind nyilvánvalóbbá vált az ökológiai problémák súlyosbodása és az ezzel való szembenézés egyre sürgetőbb volta. A környezeti kérdések ennek hatására fokozatosan egyre határozottabban kaptak helyet a katolikus egyház tanításában és dokumentumaiban. Eleinte, a hatvanas évektől, az ökológia kérdése elsősorban az egyház szociális küldetéséhez kapcsolva jelenik meg, az erőforrások, a teremtett javak méltányos és igazságos elosztását szorgalmazva, ahogy az az 1964-es Lumen gentium dogmatikus konstitúcióban is megfogalmazódik: ,,A hívek a Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosabban osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlődését mozdítsák elő.,,

Ugyanakkor már a Lumen gentiumban megjelenik a teremtett világ sajátos, belső természete és értéke, valamint saját belső rendje, melyet az embernek is tiszteletben kell tartania. Ez a gondolat, csakúgy, mint az emberiség meghívása a Teremtő művének folytatására, még határozottabban fejeződik ki az egy évvel később kiadott Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban: ,,A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához. (...) Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell (...).,,

A teremtés belső rendjének felismerésén túllépve a környezeti erőforrások súlyos veszélyeztetettsége, a globális rendszerek sérülékenysége és túlzott igénybevétele, valamint az emberiség létfeltételeinek mindebből következő fenyegetettsége végül a Püspöki Szinódus De iustitia in mundo kezdetű záródokumentumában hivatalos formában is megfogalmazásra kerül: ,,Mindezeken túl a gazdagabb országok - kapitalista és szocialista országok - természeti kincsek és energiaforrások iránti igénye (és következésképp a felhasználásukkal járó víz- és levegőszennyezés) olyan óriási, hogy ha ezt a magas és egyre növekvő fogyasztási és szennyezési mutatót kivetítenénk az egész emberiségre, akkor a földi élet elemi feltételei, a levegő és a víz visszafordíthatatlan mértékű pusztulást szenvednének.

A világ egységére irányuló törekvések ereje, az elosztás egyenlőtlensége - aminek eredményeként a bevételekkel, a beruházásokkal és a kereskedelemmel kapcsolatos döntések háromnegyede az emberiség egyharmadának, éspedig gazdagabb egyharmadának a kezében összpontosul -, valamint a tisztán csak gazdasági fejlődés értelmetlenségének és a bioszféra anyagi korlátainak felismerése tudatára ébreszt bennünket annak a ténynek, hogy a mai világban az emberi méltóság újfajta értelmezési módjai vannak kialakulóban.,, A De iustitia in mundo által megfogalmazottak még abban az évben az Octogesima adveniens enciklikában is megjelennek, kiemelve a hívő keresztények különös felelősségét ezen problémák kezelésében (Oct. Ad. 21).

Az egyház ökológiai problémák felé fordulásának a hatvanas években megkezdődött folyamata az ENSZ 1972-es stockholmi konferenciájára küldött pápai üzenetben teljesedik ki, amely határozottan állást foglal a teremtés egészének jósága, természeti környezetünkkel és a jövő generációkkal szembeni felelősségünk, valamint a szolidaritás eszméje mellett. Ugyanakkor - éppen a szegény és hátrányos helyzetű régiók és csoportok érdekeinek szem előtt tartása miatt - a gazdasági fejlődés és növekedés fenntartása mellett érvel, szorgalmazva az ebből fakadó szennyezések lehetőség szerinti csökkentését. Magának a fejlődés modern fogalmának, annak a gazdasági növekedéssel és a szédületes technológiai újításokkal való azonosításának megkérdőjelezésére már csak II. János Pál pápa Redemptor hominis enciklikájában kerül sor. Az enciklika aggodalommal telve teszi fel a kérdést, hogy valóban a technikai-gazdasági gyarapodás az a fejlődés, amely teljesebbé teszi az embert? ,,A technika fejlődése és az emberi kultúra mai formája, melyben a technikai tudományok elsőbbséget élveznek, megkövetelik az erkölcsi élet és az etika tudományának fejlődését is, ez azonban egyre gyatrábbnak látszik. Ezért a technika fejlődése, jóllehet csodálatot ébreszt és könnyen az emberi nagyság benyomását keltheti, melyről a Teremtés könyvében már a teremtés leírásakor legalább mint csíráról szó van, elkerülhetetlenül félelmeket kelt. E félelmek között az első a legnagyobb és leglényegesebb dolgot érinti: vajon ez a fejlődés, melynek az ember a szerzője és végrehajtója, minden szempontból emberibbé teszi az ember életét?,,

A fejlődés kérdésével, ennek a természeti környezetre gyakorolt hatásával és a keresztény emberi élet céljaival való összeegyeztethetőségével foglalkozik a Laborem exercens (4; 12–15) valamint a Sollicitudo rei socialis (26; 29–30; 34; 48) enciklika is. Végül - nem kis mértékben az 1992-es Riói Csúcsra való készülés jegyében - II. János Pál pápa 1990. január 1-én, a Béke világnapja alkalmából ,,Békesség a Teremtő Istennel, Békesség az egész teremtett világgal,, című Üzenetében fordult a hívek közösségéhez, rámutatva az ökológiai válság erkölcsi természetére, és valamennyi keresztény megkülönböztetett felelősségére a gondok orvoslásában.

A Béke világnapja alkalmából kiadott Üzenetet követően az ökológiai kérdések csaknem valamennyi hivatalos dokumentumban megjelennek, mint az emberiség egyik legaggasztóbb fenyegetése. A Centesimus annus enciklika az ember teremtésben való felelős részvételének feladatát fogalmazza meg, és összekapcsolja a természeti és a társadalmi környezet rombolását: ,,37. A fogyasztás kérdése mellett az ehhez szorosan kapcsolódó ökológiai probléma is komoly nyugtalansággal tölt el. Az ember ugyanis, akit inkább a birtoklási és az élvezeti vágy, semmint a létezés és a növekedés óhaja vezérel, túlzásba viszi és mértéktelenül fogyasztja a föld- és saját életének erőforrásait. A természetes környezet esztelen rombolása mögött egy antropológiai tévedés húzódik, amely - sajnos - nagyon elterjedt korunkban. Az ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos értelemben ,,megteremteni,, a világot, elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi. Úgy gondolja, hogy önkényesen rendelkezhet a földdel, feltétel nélkül alávetheti saját akaratának, mintha annak nem lenne előzetes jellemzője és rendeltetése, amelyet Isten adott neki, s amelyet az embernek tovább kell fejlesztenie, de nem hamisíthat meg. Az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a teremtés művében Istennel működne együtt. (...)

Az ezt követő 1995-ös Evangelium vitae enciklika, amellett, hogy nagyon határozottan leszögezi az emberiségnek a ,,világ kertjének,, művelésére és őrzésére való Úr általi megbízatását, az ökológiai problémákkal kapcsolatos dialógus és cselekvés horizontját kiterjeszti a más vallású és nem hívő embertársainkkal való együttműködésre is: ,,27. Üdvözölni kell az életminőség és az ökológia felé irányuló figyelem növekedését, amit elsősorban a fejlettebb társadalmakban lehet észlelni, melyekben a személyek figyelme már nemcsak a túlélés problémáira, hanem az életföltételek átfogó jobbítására irányul. Különösen jelentős az életre vonatkozó etikai reflexió ébredése: a bioetika kialakulásával és egyre szélesebb körű fejlődésével élénkül a reflexió és a dialógus - hívők és nem hívők, és különböző vallások hívői között - olyan alapvető problémákról is, melyek az emberi életet érintik.,,

 Az ökológiai kérdések globális voltának felismerése vezetett oda, hogy 2002 júniusában II. János Pál pápa közös nyilatkozatot tegyen közzé I. Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárkával a környezeti etikáról. Ez a Velencei nyilatkozat minden jóakaratú hívő és nem hívő embert felhív a környezeti problémákkal való felelős szembenézésre és cselekvésre, valamennyi emberi kultúra értékeinek, valamint a tudomány és technika eredményeinek felhasználásával utódaink javára.

A katolikus egyház hivatalos dokumentumai világosan megfogalmazzák az egyház álláspontját és a hívek feladatait a környezeti válság kezelésében. E szerint az Isten által teremtett világ jó, és az ember meghívása a világgal való felelős sáfárkodásra szól. Napjaink ökológiai krízishelyzete az ember önhittségéből és az isteni meghívástól való eltávolodásából származik. A problémák megoldásában való részvétel olyan felelősség, amelyet egyetlen hívő ember sem háríthat el magától, és ebben a tevékenységben - túllépve az idegenkedésen és távolságtartáson - valamennyi más vallású vagy nem hívő emberrel, a civil szervezetekkel, a médiával és a kormányzatokkal is együtt kell működni. Mindez szervesen származik a Teremtő Istenben való hitből, az emberiség és a jövő nemzedékek javára. És ha így cselekszünk, talán méltóvá válhatunk Krisztus szavaihoz: ,,Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet,, (Mt 5,5).

Jegyzetek

1 Lynn White: The Historical Roots of our Ecological Crisis. Science, vol. 155. 1967. Magyarul: Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000, 27–35.

2 Erről lásd: Nemeshegyi Péter: A teológia és az ökológia kapcsolódási pontjai. Cédrus, 2001. 10.
3 Az ökológiai válság: közös felelősségünk. Őszentsége II. János Pál pápa üzenete a Béke Világnapja alkalmából, 1990. január.

Jávor Benedek

1972-ben született Budapesten. Tanulmányait az ELTE TTK biológus szakán végezte. Jelenleg a PPKE JÁK Környezetjogi és Versenyjogi Tanszékének adjunktusa.

Forrás: Vigilia - 2006


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése