2016. március 21., hétfő

Nagyhét


A nagyhéttel megkezdődik Jézus halálának és feltámadásának tulajdonképpeni ünneplése. A Jézus szenvedésére való emlékezést diadalmenettel kezdjük. Ahogy egykor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és ott királyként ünnepelték, úgy indulunk mi is pálmaágakkal a templomba. A körmenettel valljuk meg, ki is ez a Jézus, aki kész végigjárni a kereszt útját. Ő a Messiás, aki bennünket szabadságra vezet, Ő a Király, az egész világ ura. Miközben Jézust, az igazi királyt követjük és előtte énekeinkkel hódolunk, magunkat is begyakoroljuk királyi méltóságunkba.

Mindannyian királyok vagyunk. Valahányszor megérint bennünket a szenvedés, mindig arra kell emlékeznünk, hogy királyi méltóság lakik bennünk. Jézushoz hasonlóan, aki királyként járta végig a gyalázat útját és legmélyebb megalázottságában is tudatában maradt isteni méltóságának, bennünket sem tud összetörni a szenvedés. Elnémíthat, magányba és szomorúságba taszíthat, de méltóságunktól nem foszthat meg. Ezt jelenti a szenvedés hetének kezdetén Jézus diadalmenete, amely egyszerre ad célt az o és a mi szenvedésünknek is.

A nagyhét első napjain sokan még dolgoznak. Ezt a szent hetet mégis másként kellene alakítanunk, mint a többi munkanapot. Személyes nagyheti liturgiámhoz hozzátartozik, hogy teljes nyugalomban végighallgatom Bach János- és Máté-passióját. Evangélium-magyarázatokat olvasok, hogy közel kerüljek Jézus szenvedéstörténetéhez. Érzem, hogy Jézus szenvedéstörténetét sohasem tudom megfejteni. Újra és újra fölvetődik a kérdés: mi értelme van Jézus szenvedésének? Mit jelent, ha a liturgiában megvalljuk, hogy Krisztus kereszthalálával megváltott bennünket? Miért kellett éppen így történnie a megváltásnak? Milyen értelmet kölcsönöz Jézus szenvedése a saját szenvedésemnek, és hogyan győzhetem le azt?

Nagycsütörtök

A nagyhét első csúcspontja a nagycsütörtök. Vele kezdődik a „Triduum Sacrum”, a Szent Háromnap misztériuma. Az Eukharisztia alapítását ünnepeljük, amely az utolsó vacsorán történt. Jézus látható jelet akart ránk hagyni, hogy bizonyítsa nekünk végsőkig menő szeretetét. Az eukharisztia az az alkalom, ahol naponként újból megtapasztaljuk szeretetének titkát. Miközben Jézus megtörte a kenyeret és a tanítványoknak adta, miközben megáldotta és tanítványainak nyújtotta a kelyhet, az új szövetség jelét, felfoghatóvá vált, hogyan értette ő maga a kereszthalálát: szeretetének teljességeként, értünk való önátadásként. Kikerülhette volna a letartóztatást, és elmenekülhetett volna egy másik országba – de ő kitartott, mert nem akarta elhagyni a tanítványokat, akiknek Isten szeretetét hirdette és konkrét cselekedettel bizonyította is. Kereszthalálában megmutatta nekik, hogy a végsőkig szerette őket. Minden egyes eukharisztián Jézus szeretetében részesedünk, amely a haláltól sem irtózott. Minden nagy szeretet legyőzi a halált. Szeretetének jeleként Jézus megmosta tanítványai lábát. Ezt az ősi szertartást az esti liturgiában végzi a pap. A közösség 12 tagjának megmossa a lábát, hogy láthatóvá legyen, mit tett értünk Jézus kereszthalálában: lehajolt hozzánk, egészen a halál porába, megmosta és meggyógyította beszennyeződött, sebzett lábunkat.

Nagypéntek

A nagypéntek Németországban munkaszüneti nap, arra kell használnunk, hogy szembesüljünk a szent cselekménnyel, amit majd a délutáni liturgiában ünneplünk. Különleges napként kellene kezelnünk. Sokan csendes napként ünneplik meg, némán reggeliznek, és közben odaillő zenét hallgatnak. – Egy csendben elköltött reggeli megfelelő zenével egybekötve másként kapcsolja össze a családot, mint a szokásos beszélgetések. – Mások böjtölnek nagypénteken. Csak egy kis száraz kenyeret vesznek magukhoz vagy folyadékra korlátozzák az étkezést. Jót tesz a léleknek, ha ez a nap kiemelkedik a szokásos ritmusból, ha személy szerint és családunkban is saját nagypénteki szertartásunkat gyakoroljuk. Egyes családok közösen zsoltároznak vagy együtt elmélkednek a keresztútról.

A nagypéntek csúcspontja a három órakor, Jézus halálának órájában kezdődő liturgia. Ősi ünnep ez a katolikus egyházban: szentmise nincs, csak szavakban, énekekben, rítusokban kifejeződő liturgia. Néma csenddel kezdődik, mely alatt a pap és a segédkezők földre borulnak. E szokatlan gesztussal azt fejezik ki a celebránsok, hogy Jézus halálának titkához csak elnémulva közeledhetünk. Ezután elhangzik a szenvedéstörténet János evangéliuma szerint. János hasonlóképpen írja le Jézus szenvedéseit, mint a szinoptikusok: letartóztatják, a főpap kihallgatja, Pilátus elé állítják, megostorozzák és keresztre feszítik. Jézus hatalommal járja végig szenvedése állomásait. János már elbeszélése kezdetén kiemeli, ki ez a Jézus, akit a poroszlók elfognak. Térdre hullva, akaratuk ellenére mint valódi király előtt hódolnak előtte. Pilátus megpróbálja megfélemlíteni Jézust. Politikai hatalma van ugyan, Jézus elott mégis erőtlennek és gyengének bizonyul. Jézus fölfedi hatalmának alapját: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36) Jézus méltósága sem e világból való. A mennyből szállt le a földre. A világnak nincs fölötte hatalma, mégha kifelé más is a látszat.

Nem azért hallgatjuk végig Jézus szenvedését, hogy megcsodáljuk, hanem hogy Jézus által saját szenvedésünk legyőzésérol elmélkedjünk. Életünkben a szenvedés hasonló helyzeteivel találkozunk, mint amilyeneket Jézus járt végig előttünk. Fogságba esünk, elítélnek, félreértenek, megsebeznek, kitaszítanak bennünket, és végül ellentmondásaink keresztjére feszülünk. Egyedül lépjük át a halál küszöbét. Ennek ellenére ránk is áll, hogy nem e világból való királyság lakik bennünk, hogy van bennünk valami isteni, ami fölött e világnak nincs hatalma, s ez megajándékoz minket a bizalommal, hogy Jézussal járva szabadságban és méltóságban Isten dicsőségébe jutunk.

Az egyetemes könyörgések után, amikor az Egyház a világ minden emberéért imádkozik, a nagypénteki liturgia csúcspontját a kereszthódolat alkotja. A keresztet nem mint a szenvedés szimbólumát tiszteljük, hanem mint üdvösségünk képét. A kereszt jel, hogy Krisztus az emberi lét minden ellentétét magára vette és megváltoztatta szeretetével, amelynek a kereszten cáfolhatatlan jelét adta. Istennek ebből a szeretetéből semmi sincs immár kizárva. Mindent megérintett bennünk szeretete, amely a keresztre felfeszített Istenfiában ragyogott fel legfényesebben. Ezért énekeljük a keresztre tekintve örömünket Jézus szeretetéről. „Kereszted elott hódolunk, Urunk, magasztalunk és dicsőítünk szent feltámadásodért; s íme, a keresztfa által üdvösség jött a világba.”

A kereszt nem elnyomni, hanem felemelni, nem megsebezni, hanem meggyógyítani, nem megterhelni, hanem felszabadítani akar. A keresztben megváltásunk titkát, üdvösségünk és megszabadulásunk titkát ünnepeljük.

Nagyszombat

Nagyszombat sokak számára csak a takarítás és a húsvéti előkészület napja. Pedig ennek a liturgiától mentes napnak sajátos lelki tartalma van. Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem három napig ott is feküdt a sírban. Tudatosan kell szembesülnünk ennek a napnak lelki tartalmával. Legjobb, ha ez csendben történik, amikor megmérkőzünk igazságunkkal és halálra ítélt helyzetünkkel.

Krisztus leszállt a halál birodalmába, a Hádészba, az árnyékok világába. El tudom-e képzelni, ahogyan Jézus leszáll árnyékvilágomba? Mit zárok ki az életből? Mi kerüli el a tekintetemet? Mit fojtok el életemben, mit zártam lelkem sötét kamráiba? Mivel nem merek szembesülni? Mit szeretnék elrejteni magam, mások és Isten elől? Krisztus a halálnak és sötétségnek éppen ebbe a birodalmába szeretne alászállni, hogy mindazt, ami megdermedt és elhalt, ami sötét és korhadt bennem, érintésével új életre keltse.

A keleti egyház húsvéti ikonjai mindig úgy ábrázolják Jézus Feltámadását, hogy Krisztus kiemelkedik a halál birodalmából, és kézen fogja a holtakat. Nagyszombat délutánja az a nap, amikor beengedem Krisztust a bennem halálra dermedt dolgok birodalmába, halotti birodalmamba, és így minden bennem eltemetett holt dolgot, mindazt, ami meghalt bennem, kézen fogja, a napfényre vezesse és új életre keltse. Krisztus három napot töltött a sírban. A nagyszombat arra hív, hogy körültekintsek benső síromban. Mit kellene végleg eltemetnem? Életem mely sebeitől kellene megválnom? Ha eltemetem sok betegségemet, akkor nem fordítom őket fegyverként mások ellen. Nem hordozom már magamban csendes szemrehányásként megsebzőimmel szemben. Így megszabadulhatok neheztelésemtől, ellenérzéseimtől és keserűségemtől. Nincs már rájuk szükségem, hogy életem sikertelenségeit igazoljam velük.

El kell temetnem állandóan jelentkező bűntudatomat is, amely miatt magamat marcangolom, amely körül állandóan rovom a köröket. Bízhatok abban, hogy Krisztus leszállt bűntudatom sírjába, benső kínjaim poklába, amelyet szemrehányásaimmal teremtek magamnak, és meg is szabadít tőle. Ha nem forgolódom már többé bűnöm körül, akkor valóban új életre támadhatok.

Nagyszombaton leszállok a síromba és elképzelem, hogyan nyugszik Krisztus sírom sötétjében, hogy mindent új életre ébresszen. Krisztus leszállt félelmeim, reményvesztettségem, önsajnálatom sírjába, hogy lelkem mélyén meggyógyítson és átváltoztasson. Csak akkor fogok húsvétkor megváltott és megszabadított emberként feltámadni, ha van bennem bátorság, hogy síromba tekintsek, és mindent eltemessek, ami távol tart az élettől.

Húsvét

Húsvétkor nemcsak Jézus feltámadását ünnepeljük, hanem a sajátunkat is. A húsvét éjszakai liturgia a sötétséggel kezdődik. Tudatosan kitartunk sírunk sötétségében. Együtt várunk a sötét templomban. Ekkor azonban a diakónus a húsvéti gyertyával belép a templomba – és az egyetlen gyertya fénye bevilágítja a sötétséget. Ezt a fényt szétosztják a híveknek, akik szintén magukkal hozták húsvéti gyertyájukat. Sokan maguk díszítik ki ezt a gyertyát: olyan szimbólumokkal, amelyek számukra életet és világosságot jelentenek. Ezt követően, amíg a diakónus a csodálatos Exultetet énekli, égő gyertyájukkal mindannyian megvilágítják saját sötétségüket, hogy így világosság támadjon szívükben, hogy a húsvéti nap bennük is felragyogjon és elűzzön minden sötétséget. Krisztus világossága szívünk minden sarkába szeretne behatolni, el akarja vinni az élet melegét a belső hidegbe, az elevenséget a dermedtségbe, a bizalmat a félelembe. A húsvéti ünnepléshez hozzátartozik az Alleluja-ének. A böjti idő negyven napja után húsvét éjszakáján először hangzik fel az Alleluja. Hogy hozzászokjunk a húsvéti ének örömteli zengéséhez, háromszor énekeljük el, egyre magasabb hangon, és így egyre mélyebben hatol a szívünkbe, elűzve onnan minden gyászt. A feltámadást meg kell énekelni. Hangosan kifejezésre kell juttatni. Nem elég, ha csak az eszünkkel hiszünk benne. A test fel akar támadni. Ez történik meg az énekben. Éneklés közben növekszik bennünk a szeretet aziránt, akiről éneklünk. A húsvéti Allelujával felemelkedünk a szeretet misztériumához, amely erősebb, mint a halál. A Jézus feltámadása fölötti örömöt, s vele a saját feltámadásom fölötti örömöt csak akkor fogom valóban átérezni, ha teljes szívből éneklek. Az egész embernek énekké kell válnia. Csak így tudja megérezni a szeretetet, amelyet a Feltámadott fel akar ébreszteni benne. Az éneklő szeme előtt kirajzolódik annak a képe, akiről énekel. Megsejtjük, hogy a Feltámadott közöttünk van, és részesít bennünket feltámadásának teljességében és szabadságában.
Húsvét az élet ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy az élet legyozte a halált. Krisztus legyőzte a halált. Az élet erősebb, mint a halál, többé nem lehet elpusztítani. Ezt az Életet meg kell ünnepelni. Az eukharisztia ünnepi lakomájában Őt ünnepeljük. Őt ünnepeljük akkor is, amikor boldog húsvétot kívánunk egymásnak. Új együttlétre van szükség.

25 éven át vezettem húsvéti lelkigyakorlatokat fiatalok és ifjú felnőttek számára. Az volt a gyakorlat, hogy húsvétkor a fiatalok átölelték egymást: közösen örültek a feltámadásnak. Táncra is kerekedtek egymással. Megérezték, hogy a feltámadást a testtel is ki kell fejezni. A táncban lehullnak a béklyók, amelyek fogva tartottak bennünket. Megsejtünk valamit testünk szabadságából és szépségéből, és áttáncoljuk magunkat az életbe, amelyet a Feltámadott ajándékoz nekünk.

A húsvétot 50 napon át ünnepeljük. A húsvét át akarja változtatni hétköznapjainkat. Hétköznapjainkban dől el, hogy vajon húsvétkor csak egy eufórikus hangulatnak engedtünk, vagy életünk kellős közepén is megtörtént a feltámadás. Fokozatosan begyakoroljuk magunkat a feltámadás életébe. Megtanuljuk, hogy újra és újra fel kell támadnunk, ha a munkánkban valami balul üt ki, ha a kapcsolatainkban konfliktusok támadnak, ha kudarcot vallunk és csalódunk önmagunkban. A feltámadás azt jelenti, hogy ismételten felkelünk, ha elestünk, nem maradunk fekve. A feltámadás azt jelenti, hogy a Feltámadott velünk van.

Krisztus mindig a másik partról lép az életembe, hogy megmutassa nekem: a feltámadás sikeressé változtatja a sikertelent, a halott élővé lesz, a sötétség világossá. A feltámadásba vetett hit meggyógyítja megsebzett életemet és arra tanít, hogy feltámadjak az igazi életre, arra az életre, amelyet Isten gondolt ki számomra. A feltámadás már itt és most az életre akar megtanítani. Azt ígéri, hogy ez az élet átlépi a halál küszöbét is, és nem semmisíthető meg, mert Jézus halálával és feltámadásával a szeretet mindenkorra legyőzte a halált.

Anselm Grün

Forrás: Tatai Kapucinus Plébánia


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése