2015. március 31., kedd

A Nagyhét

A nagyhéttel megkezdődik Jézus halálának és feltámadásának tulajdonképpeni ünneplése. A Jézus szenvedésére való emlékezést diadalmenettel kezdjük. Ahogy egykor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és ott királyként ünnepelték, úgy indulunk mi is pálmaágakkal a templomba. A körmenettel valljuk meg, ki is ez a Jézus, aki kész végigjárni a kereszt útját. Ő a Messiás, aki bennünket szabadságra vezet, Ő a Király, az egész világ ura. Miközben Jézust, az igazi királyt követjük és elotte énekeinkkel hódolunk, magunkat is begyakoroljuk királyi méltóságunkba.

Mindannyian királyok vagyunk. Valahányszor megérint bennünket a szenvedés, mindig arra kell emlékeznünk, hogy királyi méltóság lakik bennünk. Jézushoz hasonlóan, aki királyként járta végig a gyalázat útját és legmélyebb megalázottságában is tudatában maradt isteni méltóságának, bennünket sem tud összetörni a szenvedés. Elnémíthat, magányba és szomorúságba taszíthat, de méltóságunktól nem foszthat meg. Ezt jelenti a szenvedés hetének kezdetén Jézus diadalmenete, amely egyszerre ad célt az o és a mi szenvedésünknek is. 

A nagyhét első napjain sokan még dolgoznak. Ezt a szent hetet mégis másként kellene alakítanunk, mint a többi munkanapot. Személyes nagyheti liturgiámhoz hozzátartozik, hogy teljes nyugalomban végighallgatom Bach János- és Máté-passióját. Evangélium-magyarázatokat olvasok, hogy közel kerüljek Jézus szenvedéstörténetéhez. Érzem, hogy Jézus szenvedéstörténetét sohasem tudom megfejteni. Újra és újra fölvetődik a kérdés: mi értelme van Jézus szenvedésének? Mit jelent, ha a liturgiában megvalljuk, hogy Krisztus kereszthalálával megváltott bennünket? Miért kellett éppen így történnie a megváltásnak? Milyen értelmet kölcsönöz Jézus szenvedése a saját szenvedésemnek, és hogyan győzhetem le azt?

A nagyhét első csúcspontja a nagycsütörtök. Vele kezdődik a „Triduum Sacrum”, a Szent Háromnap misztériuma. Az Eukharisztia alapítását ünnepeljük, amely az utolsó vacsorán történt. Jézus látható jelet akart ránk hagyni, hogy bizonyítsa nekünk végsőkig menő szeretetét. Az eukharisztia az az alkalom, ahol naponként újból megtapasztaljuk szeretetének titkát. Miközben Jézus megtörte a kenyeret és a tanítványoknak adta, miközben megáldotta és tanítványainak nyújtotta a kelyhet, az új szövetség jelét, felfoghatóvá vált, hogyan értette ő maga a kereszthalálát: szeretetének teljességeként, értünk való önátadásként. Kikerülhette volna a letartóztatást, és elmenekülhetett volna egy másik országba – de ő kitartott, mert nem akarta elhagyni a tanítványokat, akiknek Isten szeretetét hirdette és konkrét cselekedettel bizonyította is. Kereszthalálában megmutatta nekik, hogy a végsőkig szerette őket. Minden egyes eukharisztián Jézus szeretetében részesedünk, amely a haláltól sem irtózott. Minden nagy szeretet legyőzi a halált. Szeretetének jeleként Jézus megmosta tanítványai lábát. Ezt az ősi szertartást az esti liturgiában végzi a pap. A közösség 12 tagjának megmossa a lábát, hogy láthatóvá legyen, mit tett értünk Jézus kereszthalálában: lehajolt hozzánk, egészen a halál porába, megmosta és meggyógyította beszennyeződött, sebzett lábunkat.

Forrás: Anselm Grün - Húsvéti módon élni / Czuczor Gergely Bencés Gimnázium és Kollégium


2015. március 29., vasárnap

Miért szenved Jézus?

Martos atya elmélkedése Virágvasárnapra

Virágvasárnap, vagyis „Az Úr szenvedésének vasárnapján” az Egyház hosszabb és rövidebb változatban készíti az evangéliumot, Jézus szenvedésének történetét, Márk evangéliuma szerint. A rövidebb változat Jézusnak a római hatósággal való találkozását, tényleges kereszthordozását, a keresztre feszített haldoklását és halálát beszéli el. A hosszabb szövegváltozat a betániai vacsorától kezdődik. Valódi sajátossága, hogy nemcsak az eseményeket mondja el, hanem bennük Jézus szándékát, Jézus hozzáállását is bemutatja.
Ha csak a 15. fejezetre hagyatkoznánk, keveset tudnánk meg arról, miért vállalja Jézus a szenvedést. Az evangélista szerint Pilátus is csodálkozik Jézus szótlanságán. S mivel a történetnek ezen a pontján övéi közül jószerivel senki sincs már Jézus mellett, olyan sincs, aki szót emeljen mellette. Helyettük a gúnyolódó tömeg, illetve az előkelők szavait halljuk, ahogy kudarccal vádolják Jézust: ha annyi mást megmentett, mentse meg magát, ha Isten Fiának hiszi magát, szálljon le a keresztről. S ha rájuk hallgatunk, Jézus utolsó fohásza sem más, mint a kudarc fájdalmas beismerése: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Vajon a százados kijelentése, hogy „ez valóban Isten Fia volt”, lehet-e ezek után más, mint gúnyolódás?
A kép gyökeresen megváltozik, ha megfigyeljük, mit tesz, és mit mond Jézus, amíg szabad. Szavaival és tetteivel ugyanis előre értelmezi saját halálát. A betániai vacsorán egy asszony előre olajjal keni meg testét, és hozzá hűséges asszonyok lesznek azok is, akik keresztje alatt mindvégig kitartanak. Ők az irgalom és a gondoskodó szeretet szelíd tanúi. Úgy tűnik, csak az tarthat ki mindvégig Jézus mellett, az juthat hozzá közel a világ legsötétebb óráiban, aki ezekhez az asszonyokhoz hasonlóan irgalommal teli szemmel látja a világot, és nem csak a hasznosság és tervszerűség logikáját követi. A tanítványaival elköltött utolsó vacsorán Jézus megmutatja, hogy halála az ő részéről nem kudarc, hanem odaadás és hűség. Bár egy a tizenkettő közül elárulja őt, az összes többi pedig megfutamodik vagy meg is tagadja majd, ő őrzi hűségét hozzájuk és Atyjához. Amint a kenyeret testévé, a bort vérévé változtatja, hogy odaadásának valóságos emlékévé legyenek, úgy a gyűlölet, a kegyetlenség, az árulás éjszakáját a remény, a megmentett, sőt helyreállított közösség órájává alakítja.
Ez a vacsora, ennek az emléke – a kereszthalállal és a feltámadással együtt – talán jobban összetartotta a szétfutó apostolokat, mint a csodák és a bölcs tanítás évei. Odaadta magát értünk és sokakért. Ez a hír olyan erővel járja át az ősegyházat, hogy a Feltámadottat jelenésből megismerő Pál is tovább mondja: „azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, akik között az első én vagyok” (1Tim 1,15). A Getszemáni kert jelenete tovább tanúskodik Jézus igyekezetéről, hogy tanítványait megerősítse és megőrizze, illetve hogy Atyja akaratával egyesüljön. Hiszen ez az Atya akarata: „hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). A főpap házában pedig végső soron arról van szó, ki ítél majd igazán: a mostani hatalmasok, vagy az Emberfia, aki eljön az Atya jobbján, az utolsó napon.
Krisztus egyesült a szenvedő emberrel. Keresztútját akkor kezdjük érteni, amikor valakinek a szenvedése megnyitja a szívünket. De ilyenkor valóban nagy ajándékot kaphatunk, a szenvedéstörténetet olvasva: látjuk Jézus szenvedését, és újra hiszünk szeretetében.

Forrás: Vatikáni Rádió


2015. március 28., szombat

A limpiasi csodálatos feszület

A napsütötte észak-spanyol Santander tartományban, nem nem messze Garabandától és Lourdes-tól található Limpias. A templom főoltára felett függ egy 300 éves fa feszület. Maga a corpus 2,34 m magas. A megváltó alakját Pedro de Mena andaluziai szobrász faragta, aki 1693-ban, Malagában halt meg. A megfeszített arca különösen művészi, igen élethűen ábrázolja a haldokló Üdvözítő halálküzdelmét. (Ezért hívják " Santo Christo de la Agonia"-nak.) Felemelkedett mellkassal láthatjuk Jézust, amint ajka az utolsó lélegzetre nyílik és szeme vágyódva az égre tekint. 


A kereszt eredetileg Isidoro Bernales limpiasi születésű gróf tulajdona volt, aki Cadizban, Dél-Spanyolországban lakott. E feszület előtt esdekeltek Jézus segítségéért az emberek Cadizban, amikor a várost 1755-ben egy közeli földrengés következtében nagy tengerár fenyegette. A tenger egyre beljebb nyomult a városba. A lakosok körmenetben könyörögtek Istenhez, és szentképeiket is magukkal vitték. Úgy látszott semmi sem segít, mert a tenger egyre áradt. Akkor a gróf engedélyével erős emberek kivitték a keresztet a tengerpartra, és a víz szélén felállították. És íme az áradat megállt! Ezen felbátorodva beljebb vitték a keresztet a visszavonuló áradatba, ott is felállították, és a tenger ismét visszahúzódott. (Még ma is látható a csodás eseményt megörökítő márványemléktábla Cadiz városnegyedében.) Ettől kezdve a keresztet csodatevőként tisztelték. Később a gróf utódai szülőhelyének ajándékozták, ahol először egy mellékoltáron, majd a főoltáron kapott helyet. 

1919 böjtjében, március 22-30-ig, két kapucinus barát missziót tartott Limpiászban. 

A két pap megrázó beszédeinek eredményeként a falú minden lakosa szentségekhez járult öt ember kivételével. Amikor a misszió végén, március 30-án vasárnap reggel P. Agatengelo beszédet tartott, felkiáltott egy kislány, aki a kereszt közelében állt: "A Krisztus megmozdult, a Krisztus rám néz." Utána azonnal felkiáltott egy második, majd egy harmadik gyerek is. Végül még ötven más személy is részesült a rendkívüli látványban. A jelenlévők megrendülten térdre estek. A prédikátor szavai szinte feleslegessé váltak, olyan csodálatos események következtek. Megelevenedett Jézus alakja, mozgott a szeme, felnyitotta ajkát, megmozdította töviskoronás fejét, és arckifejezése is megváltozott. Előfordult, hogy arcszíne sötétkék, föld szürke majd halott sápadt lett, míg vissza nem nyerte eredeti színét. Testét a halál verítéke borította, különösen nyakát és mellét. Időnként könnyekkel telt meg a szeme. Némelykor világos piros vér folyt a sebeiből. Különösen a töviskorona sebeiből csordult le vére arcára és mellére. Majd oldalsebéből folyt vér és víz. Félig nyitott szája is megtelt olykor habbal és vérrel. Ezek a jelenségek élethűen tükrözték az Üdvözítő kínszenvedését és haláltusáját.

A sok zarándok között egy kubai püspök is eljutott Limpiasba. Rómában járt a Szentatyánál, amikor útközben Limpiasról hallott, de nem sokat adott a szóbeszédre. A santanderi kikötőben hajóra akart szállni Kuba felé, de ismerősei azt ajánlották neki, ha már egyszer itt jár, ne mulassza el a limpiasi feszületet megtekinteni. A püspök ráállt és odautazott. Bement a templomba, ahol számos zarándok jelenlétében éppen szentmisét mutattak be. Az út fáradalmaitól kimerülten majdnem elaludt, de a tömegből felhangzó kiáltások magához térítették. Felemelte tekintetét. és egészen világosan látta, amint Jézus lassan felnyitja, majd megint becsukja ajkát, amint fejét egyik oldalról a másikra fordítja, és halálküzdelem látszik rajta, mintha éppen utolsó perceit élné. Délután mindez megismétlődött a megrendült püspök jelenlétében. Hazaérve pásztorlevelet bocsátott ki, leírta mindazt, amit saját szemével látott. Pásztorlevelét a hívekhez és az állami vezetőkhöz szóló komoly intelemmel fejezte be felszólítva őket, hogy addig döntsenek Krisztus mellett, amíg nem késő. 

Az is előfordult, hogy a halálküzdelem olyan élethűen játszódott le a feszületen, hogy a jelenlévők felkiáltottak, és Istenhez könyörögtek, hogy szűnjék meg ez a rettenetes látvány. 

Említésre méltóak Pinar De Rio püspök szavai: "A feszület szemei porcelánból vannak és mozognak, szája fából, és mégis mozog. Nem lehet megmagyarázni az izzadást, még kevésbé a vért, amit az arcán lecsorogni, és száján kibuggyanni láttunk. A fából készült mellkas tágulását és összehúzódását sem lehet természetes okokkal megmagyarázni. Itt minden csalás ki van zárva." 

Limpiasban feltűnő gyógyulások történtek, sok pap is visszanyerte egészségét. P. Agatangelo szerint a limpiasi feszület csodája kétségkívül. "Isten végtelen irgalmának jele, aki az emberiséget számtalan bűne ellenére ki akarja emelni a vakságból." (A spanyolok közadakozásból a Madrid melletti Los Angeles hegyen egy 24 m magas Jézus Szíve szobrot állítottak fel, melyet 1919. május 30-án nagy pompával, a királyi család és a püspöki kar jelenlétében áldottak meg. A király olvasta fel az áldás szövegét, amely mélységes hódolatot fejez ki Jézus Szentséges Szíve iránt. Sok család felajánlotta magát Jézus Szívének.)

Limpiasban sokan tettek tanúságot a látott jelenségekről. Az orvosok és orvostanhallgatók különös pontossággal figyelték a haláltusát. Némelyek észrevették, hogy Jézus szeretettel rájuk tekint, ami szívükben érintette meg őket. Mások egy szigorú tekintet hatására elerőtlenedve térdre borultak és bocsánatért esedeztek. Sok ezren írták le élményüket a sekrestyében lévő emlékkönyvbe. Ezek között van több püspök, pap, szerzetes, de van katona, egyetemi tanár, orvos, jogász, lapszerkesztő is. Sokan megvallották, hogy hitüket itt nyerték vissza. A különleges események gyakran történtek olyankor, amikor zarándokok érkeztek, de leginkább 13 és 15 óra között, amikor Krisztus a kereszten szenvedett. 

Az egyik zarándoklat alkalmával, a hívek már benn voltak a templomban imádkoztak, míg hirtelen sofőrjük kint maradt, és csak később nagy rábeszélésre ment be a templomba. A kereszthez érve hirtelen felkiáltott: "Bocsáss meg!" -, és elsápadva a földre roskadt. Krisztus tekintete bűnbánatra indította. A kocsiig sem tudott elmenni saját lábán, és vezetni is képtelen volt hazafele. 

Máskor egy jámbor apa járt ott hitetlen fiával. Az Üdvözítőhöz könyörgött, hogy adja vissza fiának hit kegyelmét. Krisztus gyengéd és vigasztaló pillantással felelt az imára, de a fiú csak nevetett. Nevetése azonban nem tartott soká, rövid idő múlva hallani lehetett kiáltását: "Bocsáss meg, Istenem, bocsáss meg!" -, és térdre borult a feszület előtt.

A "Dél Pueblo Astor "c. újság a következő feltűnő eseményről tudósított: Amikor egy domonkosszerű atya a szószékre lépett, Krisztus több percen át jelentősen ránézett, azután becsukta szemét és ajkát, és úgy maradt prédikáció végéig. Ekkor a szónok a keresztre tekintett és így szólt: "És most, szentséges Krisztusom, add reánk áldásodat!" Ebben a pillanatban Krisztus mosolyogva felnyitotta szemét és fejével bólintott, mintha igenlő választ adna.

U.sz. Ezek után, még felmerül bennünk a kérdés, hogy létezik e Isten?, kell e hinni benne? Igen kedves testvéreim, ezek konkrét bizonyítékok mindazok számára, akik nem hisznek Istenben, és egy lelki megújulás számunkra, akik hiszünk benne, de olykor mégis hitetlenek vagyunk.

Forrás: Nagy István László honlapja

A budapesti Magyarok Nagyasszonya Sziklatemplomban van egy limpiászi kereszt másolat.

A pálos honlapról egy részlet:

“Megrendítő az oltár fölött függő hatalmas feszület, melyen a mennyei Atyára föltekintő, haldokló Úr Jézust látjuk. A Sziklatemplom építését elindító magyar zarándoklat a spanyolországi Limpiászban is járt, ahol 1919 óta csodálatos események történtek. A feszületen függő Krisztus arca megelevenedett, és a kínhalál különböző fázisait tükrözte vissza. Ennek hírére egész Spanyolországból, majd a világ minden tájáról ezrek zarándokoltak el a feszülethez, ahol sok megtérés, imameghallgatás és gyógyulás történt.
A Sziklatemplom megépítésekor fényképek alapján elkészítették a limpiászi csodás feszület másolatát, amelyet sajnos a kommunisták a 1951-ben a templom bezárásakor eltüntettek. A most látható feszületet Szerváciusz István faragóművész készítette hársfából.”

A régi keresztről egy kép itt látható: 


Az újról egy fotóm ebben a bejegyzésemben tekinthető meg: 




Virágvasárnappal kezdődik a Nagyhét

Virágvasárnapot ünnepli az egyház most vasárnap, március 29-én. Ezzel a nappal megkezdődik a nagyhét, amely a kereszténység legnagyobb ünnepére, a húsvétra vezet el bennünket. Virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásáról emlékezik meg a Katolikus Egyház.


Krisztus a Biblia tanúsága szerint a zsidó peszah előtt néhány nappal vonult be Jeruzsálembe. Ezt a bevonulást három evangélista is leírja. 

A virágvasárnapi szentmise a bevonulásra emlékező körmenettel kezdődik, melynek során a hívek pálmaágakkal és barkákkal köszöntik a templomba bevonuló papot és kíséretét, ahogy egykor a jeruzsálemiek is hódoltak Krisztus előtt. A virágvasárnapi liturgia része az a körmenethez szorosan kapcsolódó szertartás, amelynek során a hívek által hozott barkákat a pap megáldja.

Ez a vasárnap egyben az Úr szenvedésének vasárnapja néven ismert a liturgiában, ezen a szentmisén hallhatjuk Krisztus szenvedéstörténetét, a passiót. Az Egyház a liturgiában azt a hitét fejezi ki, hogy a dicsőséges bevonulás kezdete annak az eseménysornak, amely Jézus szenvedésével és halálával folytatódik, majd feltámadásával teljesedik be, ezáltal megvalósítva a megváltást, lehetővé téve az embernek a szabadulást bűneitől. Jézus feltámadása egyben a feltámadás és az örök élet reményét táplálja minden hívőben.

Forrás: MKPK

2015. március 25., szerda

Gyümölcsoltó Boldogasszony

Annuntiatio Beatae Mariae Virginis – Ezen a napon, a legkorábbi igazán tavaszi ünnepen Jézus fogantatására emlékezünk. A szép magyar elnevezés, Gyümölcsoltó Boldogasszony onnan ered, hogy a gazdák ebben az időben végzik a fák oltását. Szűz Mária igenjére emlékezünk ezen az ünnepen, amely már a karácsonyi ünnepkör tavaszba előrenyújtott karjának tekinthető.

Az ünnepet 692-ben említik először, amikor a III. konstantinápolyi zsinat helyesnek ítélte, hogy nagyböjtben is ünnepeljék. A zsinati rendelkezés arra utal, hogy már hosszú ideje ünnepelhették. A történeti gondolkodás határozza meg dátumát: Jézus születésétől (december 25.) kilenc hónapot visszaszámolva – március 25. Rómában I. Sergius pápa (úr. 687-701) vezette be, hogy a Santa Maria Maggiore Bazilikában körmenettel ünnepeljék, Annuntiatio Domini névvel. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja (a keleti liturgiákhoz hasonlóan) ezt az ünnepet az Úr ünnepei közé helyezte.

Magyarországi megünneplését dokumentálja az ellenreformáció egyik kiemelkedő alakjának, Padányi Bíró Márton veszprémi megyéspüspöknek feljegyzése:

Karácsony napján és a Szűz Mária napjain, főképpen pedig Gyümölcsoltó Boldogasszony, vagyis az Ige megtestesülése és fogantatása napján, a misemondó pap az isteni szolgálatban lévő több társaival együtt az oltár eleibe mégyen. Ott a legelső, legalsó grádicson éppen a földig leborul, így imádja a megtestesült Igét és az isteni kegyességnek ebben kinyilatkoztatott titkát ilyen alázatossággal tiszteli.

Ez az ünnep ihlette az Üdvözlégy és az Úrangyala imádságokat.

Ez az üdvtörténet szempontjából különösen fontos esemény, amely az Ige megtestesülésének időpontját jelzi, kezdettől fogva szerepel a keresztény művészet témái között (Annuntiato-képtípus). A Jézus életét ábrázoló ciklusok ezzel a jelenettel kezdődnek, állandó része a Mária életét bemutató ciklusoknak is. Az angyalt és Máriát ábrázoló festmény mindig azt az eseményt örökíti meg, amikor Gábriel arkangyal köszönti Máriát (Lukács 1, 26-38). Ritkábban fordul elő az a jelenet, ahogyan az Úristen elküldi Gábrielt Máriához. Ezt festette meg Giotto di Bondone a padovai Capella degli Scrovegni freskóján (1306 körül), ahol Az angyali üdvözlet fölött Isten angyaloktól körülvett trónusa látható, ahonnan Gábriel útnak indul. Fra Filippo Lippi festménye a Meditationes Vitae Christi (Elmélkedésk Krisztus életéről) című, ismeretlen ferences szerzőnek tulajdonított középkori irat hatására létrejött képtípus példája, ahol mindkét szereplő térdel: az angyal a kiválasztott Istenanya iránit tiszteletből, Mária pedig mint az Úr alázatos szolgálóleánya (Ecce Ancilla Domini!) Az angyal liliomot tart kezében, ami itt nem az ártatlan tisztaság, hanem a paradicsomi életfa jelképe. Mária feje fölött sugárkoszorú. A hátteret (szobabelső, Mária szüleinek háza vagy Szent József háza) a festő két fülkére osztja, a fény az ablakokon keresztül az angyal oldaláról világítja meg a homályba burkolózó szobabelsőt, ahol Mária térdel. Az angyal feje felett a Szentlélek szárnyal, Mária hát mögött egy vázában rózsa és könyv, mely Mária bölcsességére utal.

B. E. Murillo festménye jellegzetes barokk műalkotás: a felhőkből vidám puttók szemlélik Mária és az arkangyal találkozását, a Szentlélek galambja által árasztott fény beragyogja a jelenetet. A Mária felé ragyogó fénynyaláb az Ige megtestesülését szimbolizálja. Gábriel az égre mutat, ahonnan küldetése ered, Mária alázatosan lehajtja fejét. A jelenet mintha egy templom oszlopai között lenne (ez a jeruzsálemi templomot jelképezi), Mária háta mögött üvegvázában egy szál rózsa – az üvegen a fény csorbítatlanul halad át, ez Mária csodálatosan megőrzött szüzességére utal. Dante Gabriel Rossetti (az angol pre-rafaelita irányzat képviselője, XIX. század vége) ábrázolásán (Ecce Ancilla Domini) a fehér szín dominál, melynek egyhangúságát csak a Szűz Máriához kapcsolódó színfoltok törik meg: bíbor, kék és arany. A megjelenítés szokatlan, az esemény csodálatos, természetfeletti voltát hangsúlyozza: a szűzi ágyán fekvő Máriát álmából riasztja fel az angyal, ijedtség és meglepetés tükröződik arcán a megadó elfogadás mellett. Gábriel arkangyal talpa alól lángnyelvek törnek elő (az égi követ szimbóluma), nincsenek azonban szárnyai. A Protoevangelium Jacobi hagyományát ismerő Rossetti az ágy végébe helyezte a hímzőállványt, amelyet Mária bíborfonalból készített a Templom számára. Az angyal áldásosztó és liliomszálat tartó keze felett a Szentlélek galambja lebeg.

Hajnal Piroska

Forrás: Rákoscsaba Főplébánia


2015. március 22., vasárnap

Konferenciabeszéd Nagyböjt 5. vasárnapján

A szeretet döntés

Martos Balázs atya elmélkedése nagyböjt 5. vasárnapjára

Szent János evangéliuma gyakran azzal nyűgöz le minket, mai olvasókat, hogy hosszan idézi Jézus beszédeit. Mintha az Úr, a testté vált Ige, közvetlenül szólna hozzánk, egészen személyesen. Nagyböjt 5. vasárnapján is Jézus mondásain van a hangsúly: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt… Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” Azután: „Most megrendült a lelkem. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.” Súlyos, bölcs, olykor titokzatos mondások, amelyek Jézus történetének ismeretében, Jézus jelenében nyerik el valódi értelmüket.
János evangéliumának 12. fejezete szerint Jézus működése fordulóponthoz érkezett. Valószínűleg erre utal, hogy a húsvéti ünnepre Jeruzsálembe érkezett „görögök” keresik Jézust. Az Úrnak eddig is jelentős hívő tábora volt Jeruzsálemben, a fővárosban. De az érdeklődők köre most túltesz mindenen: immár a görögök, vagyis a zsidó vallással szimpatizálók, a távolról érkezők is „látni” szeretnék őt. Aki eddig, ha akart, elrejtőzhetett (vö. Jn 7,1; 10,40; 11,55köv), most elfogadja, hogy küldetése mindenkihez szól, ám éppen felmagasztalása által. Őt a kereszten „látja” majd mindenki. Úgy tűnik, Jézus ezt érti meg, amikor kimondja: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Megdicsőülése, felmagasztalása az üdvösség órája, amelyre egész története, világba lépése, világba küldött mivolta irányult.
„Eljött az óra” – Jézus pedig „megrendül”. Az értelmezők gyakran a Getszemáni-kerti eseményekhez hasonlítják az itt leírtakat. Ott is, itt is, feltárul az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata. A Fiú elfogadja az Atya akaratát, az Atya elfogadja a Fiú engedelmességét. Vajon a „megrendülés” azt jelenti, hogy Jézus megijed ettől az órától, fél a szenvedéstől? Vagy valóban szabad „örömkönnyekre” gondolni, az Atya iránti mélységes hálára, aki a várható szenvedésről előre kijelenti, hogy nem lesz hiábavaló, mert beteljesedik benne az Isten dicsősége, a szeretet kiáradása? – Az rendül meg, aki előtt nyitva az ég és nyitva az alvilág. Az rendül meg, aki előtt feltárul élet és halál, a halálban visszaszerzett élet titka. Aki pedig megrendül, mindent Atyja kezébe helyezhet. Engedelmességével már most átadja a világot Atyjának. Ami most következik, most zajlik, olyan, mint egy új szövetségkötés – Isten hangja mennydörög, mint a Sínai-hegyen. Áldozat a földbe ejtett búzaszem, hogy az egész világ számára éltető kenyér legyen.
A történet azonban nemcsak Jézusról szól, hanem a tanítványokról is. Az egymást szólító tanítványok, Fülöp és András útja egyfelől jelzi, hogy Jézus valóban rejtőzködik. Sajátos üzenő láncolatuk azonban felidézi meghívásukat is, az evangélium 1. fejezetéből, fordított sorrendben. Akkor egymást hívták, most rajtuk keresztül érhető el Jézus. Akkor Jézusnál „maradtak”, most pedig ő lesz az, aki kezükbe adja önmagát, aki a búcsúestén mindent átad nekik, amit az Atyától hallott, hogy ők is kioszthassák életüket. Végül is továbbadják, továbbosztják Jézus életét, hogy bő termést hozzon az egész világ számára. „Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét”, az önzés fejedelmét – mert Jézus mindent odaadott, s mert tanítványait meghívta arra, hogy ott legyenek, ahol ő van, az Atyánál, a szeretet dicsőségében.

Forrás: Vatikáni Rádió


2015. március 21., szombat

„Utad, Jézus, veled járjuk”

Egy helyütt és mindenütt – A keresztút-járásról

Szinte valamennyi katolikus templom falán vagy kertjében megtalálhatók Jézus keresztútjának állomásai. Ahogy a hívő egyik képtől a következőig halad, lélekben elkíséri Jézust Poncius Pilátus palotájától a Golgota hegyére vezető útján, sőt egészen a sírjáig. Ez a rövid, ám annál fájdalmasabb keresztút úgy kétezer évvel ezelőtt ment végbe egy forró, közel-keleti napon. Mégis, azóta is kiapadhatatlan forrás azok száma, akik újra és újra felidézik és „bejárják” ezt az utat.

A keresztények kezdettől fogva úgy hiszik, hogy Isten mindenütt jelen van, bárhol megszólítható. Nincs olyan kitüntetett helye a világnak, ahová külön el kellene menni, hogy az ember találkozhasson vele. A János-evangélium szerint Jézus így figyelmeztette a szamáriai asszonyt: Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát.  (Jn 4,21). Istvánt, az egyház első mártírját pedig azért veszik őrizetbe, mert folyvást a szent hely, vagyis a jeruzsálemi templom és a törvény ellen beszélt (vö. ApCsel 6,13). A kereszténység gyors terjedése és a jeruzsálemi templom elpusztítása 70-ben végképp megerősítette, hogy a világon bárhol lehet keresztényként élni és imádkozni. A IV. században Nüsszai Gergely ezt írta:

„Isten megközelítése nem utazás dolga ugyanis, hanem légy bárhol, hozzád jön az Isten, ha lelked olyan szállásnak bizonyul, hogy benned lakozhat az Úr, és benned körüljárhat. Ha a belső ember tele van gonosz gondolatokkal, lehetsz a Golgotán, az Olajfák hegyén, a Feltámadás emléktemplomában, annyira távol vagy attól, hogy Krisztust magadba fogadd, mint akik még először sem vallották meg. Tanácsold ezért, Kedves, a testvéreknek, hogy a testből kell az Úrhoz zarándokolni, s nem Kappadókiából Palesztinába.” (2. levél, 16-17, ford. Vanyó László)

Jeromos egyházatya pedig megállapítja, hogy

„A hívőket nem a különböző helyek, hanem hitük érdeme méri meg egyenként, s az igaz imádók nem Jeruzsálemben, nem is a Garizim hegyen imádják az Atyát, mivel Isten lélek, imádóinak igaz lelkükben kell imádniuk őt. A Lélek pedig ott fúj, ahol akar. Az Úré a föld, és az ő teljessége.” (58. levél, 3, ford. Takács László)

Ugyanakkor e felfogás mellett a keresztények megőrizték a zsidó vallásosság alapvető irányultságát Jeruzsálem és az ottani templom felé, mert jobban szereti Sion kapuit az Úr, mint Jákob többi hajlékát (Zsolt 87,2). Ahogyan a mártírok sírját előszeretettel keresték fel a hívők, úgy a IV. századtól kezdve a Szentföld a zarándoklatok legkedveltebb célpontjává vált. Zarándokok sokasága kelt útra, hogy felkeresse Jézus földi életének helyszíneit, de legfőképpen kínszenvedésének, halálának és sírban nyugvásának helyét. Jeromos egy másik levelében azt jegyzi fel, mit érzett a hívő Jézus sírjába lépve:

„Valahányszor felkeressük [az Úr sírhelyét], mindannyiszor ott látjuk a Megváltót gyolcsba takarva, és míg egy kicsit időzünk ott, újra látjuk lábainál ülni az angyalt, és fejénél az összehajtott lepleket.” (46. levél, 5, ford. Takács László)

Bármily sokan keltek is útra, hogy elzarándokoljanak a Szentföldre, a legtöbb keresztény sosem jutott el oda életében. Így hát kialakult a keresztútjárás szokása, amely által e zarándoklásnak bárki bárhol részese lehet Alaszkától Fokvárosig anélkül, hogy hosszú, veszélyes és költséges útra kellene vállalkoznia. Ezenfelül a keresztút végzése ragyogó módon összekapcsolja a keresztény hit fent említett két igazságát: egyrészt Isten mindenütt jelen van a világban, másrészt a megtestesülés révén egy hús-vér emberi élet lett az övé, amely térben és időben meghatározott, mint bárki másé.

A keresztúti ájtatosság egyéni vagy közösségi végzése során egyszerre szembesülünk Jézus életének és rajta keresztül valamennyi emberi életnek a drámájával. Minden egyes stáció, állomás egy megállás: Jézus megáll egy-egy pillanatra, akár azért, hogy valakire rátekintsen, valakihez szóljon, akár azért, mert úgy tűnik, nem bírja tovább, és végül azért, mert elérkezett az útja végállomásához. Mindenki életében vannak állomások, amikor megtorpan, amikor szenvedés, gyász vagy betegség akasztja meg, amikor úgy érzi, hogy nem megy tovább. A Jézus szenvedéséről való elmélkedés megerősít saját keresztjeink hordozásában, és ha életutunkon irányt tévesztettünk, vagy ha megtántorodtunk, tovább lendít. Mert Jézus keresztútja – és a mi keresztútjaink is – mindig az üres sír reményéhez vezetnek.

Csigi Péter

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Engedd szívedet érezni, Jézus!

Keresztúti elmélkedés

I. Jézus, tudomásul veszed, hogy nem tehetsz semmit. Elfogadod az Atya akaratát. Taníts meg engem erre az alázatra és engedelmességre!

II. Még csak elindulsz, de már közeledik Édesanyád, hogy bármikor, amikor szükséged van Rá, jelen legyen. Ilyen Ő, aki nem erőszakos, de folyton készenlétben áll, hogy azonnal szolgálhasson Téged.

III. Édesanyád futva közeledik. Gyenge nő létére érzi, tudja, hogy ez a keresztút nem nőtt túl rajta; nem zártál ki belőle senkit, sőt mindenkinek felkínáltad: aki követni akar, vegye fel keresztjét és jöjjön!

IV. Már felemeltek, mire Édesanyád melléd ér. Megjött, hogy az újrakezdésnél támogasson, ahogy bátorított és támaszt nyújtott a földi életed kezdetén, ha a gyermeklábak elfáradtak, vagy a gyermekérzelmek kilátástalanságról hazudtak. Állj mellettünk is, jó Anya, amikor a célt szem elől tévesztve értelmetlennek véljük életünket, de leginkább akkor fogd a kezünket, amikor valóban tartalmatlanná silányulnának napjaink!

V. Ennyire teljes, mindenre kiterjedő a kiszolgáltatottságod: anyai támaszra, férfi erőre van szükséged ahhoz, hogy legyen még erőd önmagadat adni a világnak…

VI. Így hát, Veronika, tripla legyen az örömöd, és semmi a dicsekvésed. Máriában fogant meg a te ajándékod, és Simon vállán Jézus keresztje. De a tiéd a szolgálat – menj, és élj az Utolsó Ajándék szerint: mutasd meg arcodon az Ő arcát mindenkinek! Minél véresebb, izzadtabb vagy, annál hitelesebb! Adj hálát, hogy szabad hordoznod az Ő tekintetét!
Amikor nézel – Ő néz általad.
Amikor dorgálsz – Ő is így gondolja?
Amikor elhúzod a szád szélét – tiéd-e még Jézus, vagy már csak a vászon bírja?

VII. Szégyellem tévedéseimet. Másra kenem, vagy úgy teszek, mintha nem is rólam lenne szó. Elesettségemmel azonban nem lehet nem szembe nézni. Add, ha már így történt, hogy eredményt produkáljon egybeeső elesésünk! A szégyen és a fájdalom tanítson meg mindent vállalni Érted és az igazságért!

VIII. Eltorzult arcod nem a fizikai fájdalomról panaszkodik, hanem a lélek keservéről: még most is hiába intesz, még mindig nem értjük, hogy közénk érkezett a Nagy Lehetőség, az Isten Országa.
Jól ismerem ezt az érzést, amikor senki sem ért meg. Engedj erőt meríteni a Te megoldásodból: zokszó nélkül tenni tovább!
Mindennek eljön az ideje, a beérésé is. Mi csak vetni kaptunk küldetést, az aratás dicsősége a Tiéd.

IX. Uram, arra gondoltam, inkább megedződni akarok, mint megfutamodni. A sátán elhitette velem, hogy micsoda dicsőség lenne talpon maradni az ő ellene vívott küzdelemben. Tőrbe csalt! Tudtam, hogy nem szabad, mégis megpróbáltam. Egyetlen mentségem, hogy erősebb akartam lenni, bíztam a jó ügy sikerében, mert tényleg a Te dicsőségedet szolgálta volna, ha …
Az állandóan eleső nem is olyan gonosz ember, csak még mindig önmagában bízik. Nem szabad elítélnem, hanem rá kell vezetnem: Isten győz, s nem mi. Szeretettel felemelni, és megrovás nélkül az irgalmas Istenhez vezetni. Minden bizalmunkat Őbelé helyezzük!
Hogy jobban bíztunk magunkban, mint Benne, azért hull most a földre, és azért, hogy ezután ne így tegyünk!

X. Az isteni igazságszolgáltatás: aki tisztán őrizte magát, az fehér ruhát kap; aki sáros, vagy hiányos öltözetű, attól még azt is elveszik, amiről azt hitte, hogy az övé lehet majd. Aki tisztán őrizte ruháját, az még fehérebbet kap, aki egyéni elképzelés szerint élt vissza vele, attól még azt is elveszik, amiről azt hitte, hogy sikerült megkaparintania magának.

XI. A bűn foglyai vagyunk. Jézus magára vette a bűneinket, azok következményét, és megláncoltatta magát – helyettünk. Biztos bilincsek tartják fogva.
Ha hagyom magam keresztre feszíteni, és meghalok az élvezeteknek, a jézusi bilincs megment fogságomból, és értelmet ad a szenvedéseimnek.
Uram, hadd fonjam össze szenvedéseinket: add nekem kereszted másik oldalát! Vágyom arra, hogy Veled feszíttessem meg!

XII. A Véreden megváltott, szabad ember nem hal meg, hanem elfogadja egyetemes megváltásodat. A rab halála duplázás, második halál, méltatlan ismétlés, értelmetlen, tartós, vagy örök elszakadás, amit a sátánon kívül senki sem szorgalmaz.

XIII. Ilyen egy tökéletes Édesanya: mindig hivatása magaslatán áll. Nem riad vissza a szenvedés perceiben sem, Ő most is itt van, ahol éppen szükség van Rá. Szükség? Ugyan kinek?
A holtnak? Inkább a haldoklónak – arra a tudatra, hogy még holtában is szerető szívvel egyesülnek Vele. Szűzanyánk a holt Fiát ölelve idézi fel lelkében a legboldogabb 9 hónapos várakozást. A 7 tőr után szívére öleli pecsétnek a jézusi életmű igazolását: érdemes volt együtt küzdeni, szenvedni!
Amikor élettelenül roskadok össze, Édesanyám nem riad meg tőlem. Amikor anyagi létem kiszolgáltat az erőtlenségnek, az élettel teli Mária lelket önt belém, lelkesít, és előkészíti XX. századi fiát a feltámadásra. Most is szelíden, mint mindig. Nem parancsol, még csak nem is kéri, hogy ne hagyjam el magamat. Egyszerűen tűri, hogy lógassam karjaimat, lábaim esetlenül csüngjenek.
Fájdalma – a bűnös jelen borzalma miatt – egészen elborítja arcát. Ő a mi fájdalmas torzultságunk Tükre. Amikor tekintetének mélye felcsillan, akkor már a nekünk készített Ország fénye ragyog Róla felénk.

XIV. Megjelenik Nikodémus és József. Két későn jövő. De még ők is tehetnek valamit, az Úr elfogadja az ő ajándékukat is. Még most sem késő az Igaz mellé állni!
Ha távolmaradásommal és érzéketlenségemmel a hiány fájdalmát is okoztam valakinek, vagy a legrosszabbat tettem, ami holttá merevítette felebarátomat, mindig van segítség, még nyújthatok gyógyírt, kínálhatok menedéket.
Egy összeomlott ember se reménytelen, mindenki megélheti a felemeltetés boldogságát. Ahogy Jézus élete nem fejeződik be itt, úgy az enyémnek sem a sírba tétellel lesz vége. Jézus feltámadása sugározza, hogy mindenből van felemelkedés. A megrögzöttségből is, az érzéketlenségből is.
Én, aki részese leszek a boldog feltámadásnak, most a jelenben munkálója kell, hogy legyek testvéreim felemelkedésének!
Oszlik a homály, Krisztus közel van. Mindaz, ami összeroppant, most fénnyel és meleggel telik el: Jézus az Ő békéjét ajándékozza zaklatott szívünkbe.

Garadnay Balázs

Forrás: Pécsi Egyházmegye


2015. március 19., csütörtök

Az atyaság mint szolgálat

Amint az evangéliumi szövegekből következik, József atyaságának jogi alapját a Máriával való házassága alkotja. Isten rendelte Mária hitvestársául, hogy ezáltal biztosítsa Jézus számára József atyai oltalmát. Ezért az isteni kiválasztás és elrendelés – mely Józsefet atyaságában állítja legközelebb Krisztushoz, minden kiválasztás és elrendelés céljához (vö. Róm 8,28 köv.) – a Máriával kötött házasságon, vagyis a családon keresztül vezet.

Jóllehet az evangélisták teljesen és világosan kimondják, hogy Jézus a Szentlélek közreműködésével fogantatott és hogy ebben a házasságban a szüzesség megőrződött (vö. Mt 1,18-25; Lk 1,26-34), Józsefet mégis Mária férjének, Máriát pedig József feleségének nevezik (vö. Mt 1,16.18-20.24; Lk 1,27; 2,5).

Az Egyház számára, akármilyen jelentős Jézus szűzi fogantatásának megvallása, nem kevésbé fontos, hogy védelmezze József házasságát Máriával, hiszen jogilag ettől a házasságtól függ József atyasága. Így válik érthetővé az is, miért sorolják fel az evangélisták a nemzedékeket József származási rendje szerint. Szent Ágoston felteszi magának a kérdést: „Miért ne lehetnének a nemzedékek Józseféi? Talán nem volt Mária hitvese?... Az Írás megerősíti az angyal tekintélye által, hogy igenis hitves volt. Ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert a gyermek, akit hord, a Szentlélektől van – mondta az angyal. És megparancsolta neki, hogy adjon nevet a gyermeknek, akkor is, ha nem tőle származik. Így szól a továbbiakban az Írás: Fiút fog szülni, akit Jézusnak nevezz el. Az Írás jól tudja, hogy Jézus nem Józseftől származik, hiszen amikor József nyugtalankodott jegyese várandósságának eredete miatt, az angyal közölte vele: a gyermek a Szentlélektől van. Ennek ellenére nem vitatják el tőle az atyai tekintélyt, mióta a parancsot kapta, hogy ő nevezze el a gyermeket. Végül maga Szűz Mária is, aki nagyon jól tudja, hogy Krisztust nem a jegyesével való házassági kapcsolat által foganta, Józsefet Krisztus atyjának nevezi.”

Mária fia Józsefnek is fia az őket egybekötő házassági kötelék ereje által: „Hűséges házasságuk alapján mindketten kiérdemelték, hogy Krisztus szüleinek nevezzük őket, nemcsak Krisztus édesanyját, hanem atyját is, és éppen olyan módon, ahogyan ő Mária hitvese volt – nem testi, hanem lelki értelemben”. Ebben a házasságban semmi sem hiányzik a házasságkötés alapvető feltételei közül: „Krisztus szüleinél megvalósult a házasság minden java: utód, házassági hűség, szentségi jelleg. Mindannyian jól ismerjük az utódot, aki maga az Úr Jézus, a hűséget, hiszen nem történt házasságtörés, a szentséget, mert nem történt válás.”

Mind Szent Ágoston, mind pedig Szent Tamás, amikor a házasság természetét elemzik, úgy beszélnek róla, mint a „lelkek oszthatatlan egységéről”, a „szívek egységéről”, „egyetértésről”, tehát olyan összetevőkről beszélnek, amelyek ebben a házasságban példaadó módon nyilvánultak meg. Amikor az üdvtörténet döntő pillanatában Isten kinyilvánítja az emberek iránti szeretetét az Ige odaajándékozásán keresztül, éppen Mária és József házassága valósítja meg a teljes „szabadságban történő házassági önátadást”, a szeretet elfogadásában és kinyilvánításában. „Ebben a nagy vállalkozásban, hogy minden dolgot megújítsunk Krisztusban, új valósággá válik a hasonlóképpen megtisztult és megújult házasság, az Újszövetség szentsége. Így – amint az Ószövetség kezdetén is – egy házaspár áll az Újszövetség küszöbén. Amíg azonban Ádám és Éva házassága a bűn forrásává vált, amely elárasztotta a földet; Mária és József házassága azt a csúcspontot jelenti, ahonnan a szentség szétárad az egész világra. Üdvösségünk szerzője ezzel a szűzi és szent szövetséggel indította el megmentésünk művét, hogy nyilvánvaló legyen mindenható akarata: tisztuljon és szentelődjék meg a család, a szeretet szentélye és az élet bölcsője.”

Mennyi tanítást vezethetünk le ebből a mai család számára! Mivel a „házasság lényegét és feladatait végső soron a szeretet határozza meg”, „ezért a család hivatása és küldetése, hogy őrizze, tanúsítsa és árassza a szeretetet, mint élő visszatükröződése és valóságos részese annak a jóságnak, amellyel Isten szereti az embereket, Krisztus Urunk pedig Egyházát, az ő jegyesét”.Ezért a Szent Család, vagyis az első „családegyház” életének kell tükröződnie minden keresztény családban. „Isten titokzatos rendelése szerint ugyanis sok éven át benne élt elrejtve az Isten Fia. A Szent Család ennek következtében őskép és minta valamennyi keresztény család számára”.

8. Isten arra rendelte Szent Józsefet, hogy saját atyaságának gyakorlásával szolgálja Jézust és küldetését: ezáltal együttműködik vele az idők teljességében a megváltás nagy művén, és így valóban „az üdvösség szolgája”. Atyasága konkrétan abban fejeződik ki, hogy”életét szolgálattá, áldozattá tette, amely a megtestesülés misztériumára és a vele kapcsolatos megváltói küldetésre irányult. A Szent Család feletti tekintélyét, amely őt jog szerint megillette, arra használta fel, hogy önmagát, életét és munkáját egészen a Szent Családnak szentelje. A család szeretetére szóló emberi hivatását átváltoztatta önmaga, szíve és minden képessége emberfeletti áldozatává, olyan szeretetté, amelyet a házából származó Messiás szolgálatába állított”.

Miután a szent liturgia megemlítette, hogy „József gondos oltalmára bízták megváltásunk kezdeteit”, magyarázatként megjegyzi: „Isten a Szent Család élére állította Szent Józsefet, mint hűséges és bölcs szolgát, hogy atyaként oltalmazza egyszülött Fiát”. XIII. Leó pápa kiemeli e küldetésmagasztosságát: „Szent József fönséges méltóságával mindenkit felülmúl, mert isteni rendelkezés folytán oltalmazója, az emberek véleménye szerint pedig atyja volt Isten Fiának. Ebből következett, hogy az Isten Igéje Józsefnek volt alárendelve, engedelmeskedett neki, és vele szemben azt a tiszteletet és megbecsülést tanúsította, amelyet a gyermekek kötelesek megadni atyjuknak”.

Lehetetlen föltételezni, hogy egy ilyen magasztos feladatnak ne felelnének meg azok a tulajdonságok, amelyek szükségesek annak illő betöltéséhez. El kell ismernünk, hogy József „az ég különös adományaként a természetes szeretet egészét és azt a szeretetteljes gondoskodást érezte Jézus iránt, amelyet csak egy atyai szív képes felmutatni”.

A Jézus feletti atyai hatalommal együtt Isten megadta Józsefnek a megfelelő szeretetet is, azt a szeretetet, amelynek forrása az Atyában van, „akiről nevét kapja minden atyaság a mennyben és a földön”  (Ef 3,15).

Az evangéliumok világosan bemutatják József atyai feladatát Jézussal kapcsolatban. Ugyanis az üdvösség, amely Jézus emberségén át vezet, megnyilvánul azokban a magatartási formákban is, amelyek a családi élet mindennapjaihoz tartoznak, miközben a Megtestesülés tervéhez kapcsolódó „megalázkodást” vagy alárendelődést tiszteletben tartja. Az evangélisták nagy hangsúlyt fektetnek annak bemutatására, hogy Jézus életében semmi sem volt a véletlenre bízva, hanem minden az Isten által eleve elrendelt terv szerint történt. A gyakran visszatérő formula: „Így történt, hogy beteljesedjen...” és a leírt eseményeknek az ószövetségi szövegekre való vonatkoztatása arra irányul, hogy kihangsúlyozza annak a tervnek az egységét és folytonosságát, amely Krisztusban éri el teljességét.

Az Ige megtestesülésével valósággá válnak az Ószövetség ígéretei és előképei, összefonódnak a színhelyek, személyek, események és szokások, mégpedig pontos isteni parancsok szerint. Ez utóbbiak közlése az angyalok szolgálata és Isten szavára különösen fogékony teremtményekhez szólnak. Mária az Úr alázatos szolgálója, aki öröktől fogva arra lett felkészítve, hogy Isten anyja legyen. József pedig valóban az, akit Isten arra választott, hogy „elrendezze Jézus születését”. Őt bízta meg a Mindenható, hogy az isteni rendelkezések és emberi törvények figyelembevételével gondoskodjék Isten Fiának e világba való „rendezett” beilleszkedéséről. Jézus egész „magán-”, másképp „rejtett”  élete József oltalmára bízatott.

Forrás: REDEMPTORIS CUSTOS - II. János Pál pápa apostoli buzdítása Szent József személyéről, valamint Jézus Krisztus és az egyház életében kifejtett tevékenységéről


2015. március 15., vasárnap

Konferenciabeszéd Nagyböjt 4. vasárnapján

Nagyböjt 4. vasárnapja

"Sőt még a papok valamennyi elöljárója meg a nép is hűtlenül a nemzetek valamennyi undokságát követte, s megszentségtelenítette az Úr házát, amelyet az Úr magának szentelt Jeruzsálemben. (…) Úgyhogy az Úr haragja végül is felgerjedt népe ellen, és nem volt többé számukra mentség. Az ellenség felgyújtotta az Isten házát, lerombolta Jeruzsálem falát, minden tornyát felégette és elpusztította minden drágaságát. Aki megmenekült a kardtól, azt Babilonba hurcolták. (…)" 2Krón 36,14-16.19-23

"De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk." Ef 2,4-10

"(…) Nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat." Jn 3,14-21


Isten merő irgalomból és a szent nép iránti gyöngéd szeretetből engedi, hogy az ellenség felgyújtsa a templomot, az embereket pedig deportálja. Hiszen a templom már akkor értelmét vesztette, lelki értelemben már akkor „megsemmisült”, amikor a nép elpártolva az Úrtól megszentségtelenítette azt, amikor kigúnyolta Isten törvényeit, a prófétákat pedig kinevette. Ebben a helyzetben Isten nem is tudott másként szólni népéhez, mint az ellenség cselekedetén keresztül. (Majd a számkivetettség nyomorúságában ismét szól hozzájuk, miután a szenvedések tüzében megtisztítva alkalmassá tette lelküket a prófétai szó befogadására.) Az elmúlt kétezer év során ez jó néhányszor megismétlődött az Egyház életében is, s meg fog ismétlődni újra, ha vallásosságunk kiüresedik és merő külsőséggé válik. Ugyanígy, ha szeretetkapcsolatainkból száműzünk minden szakrális tartalmat, akkor nem Isten büntetése, hogy e kapcsolatok tönkremennek. Isten nem kegyetlen velünk, csak éppen nem segédkezik önbecsapásainkhoz.

Ha figyelmesen olvassuk a mai Szentleckét, felfedezzük azt a nagyon fontos igazságot, hogy Isten irgalma csak azokat támasztja fel a boldog örök életre, akik elfogadták, hogy előbb bebizonyítsa róluk, hogy bűneik miatt élőhalottak voltak. Ő ugyanis nem épít bűnös életünk romlott és hazug alapjaira örök hajlékot. Előbb megvárja, hogy porig rombolódjék mindaz, ami a hitetlenség, a bűn, a törvénytelenség és az önzés műve bennünk, s csak ezután rakja le szívünkben az új szentély alapjait.


Urunk Jézus, a Te szent megtestesülésed, az isteni irgalmasság legnagyobb tette abban az értelemben is, hogy a világ világosságaként rávilágítasz hazugságainkra, bűnös életvitelünkre, a bűn által kiépített struktúrákra, és azok összeomlanak. Adj nekünk bátorságot és szívbéli töredelmet, hogy bűneinket megvallva, a kegyelem által engedjük romba dönteni régi, bűnös világunkat, és kérünk, hogy ugyanazon kegyelem által, Rád mint sziklaalapra építve készíthessünk új, talán szegényes, de Neked kedves hajlékot szívünkben.

Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység



Keresztút az életért


2015. március 10., kedd

Húsvéti lelkigyakorlat a pálosoknál

Szeretettel várjuk Önt a bentlakásos húsvéti lelkigyakorlatra Pálosszentkúton 

2015. április 2-5. között.

Pálosszentkút kegyhely templomának oltára
(Fotó: Puskás Ivett)

A Szent Három Napot együtt ünneplik a résztvevők és a pálos szerzetesek.

A szokásos liturgikus szertartásokon kívül a zsolozsma összes imaóráját is imádkozzuk.
A pálos atyák elmélkedéseket tartanak.


A kegyhely nagy, parkos területe kiválóan alkalmas az elcsendesedésre, elmélyülésre.
Az étkezést helyben biztosítjuk, a pálos kolostor étkezőjében.

A jelentkezés a jelentkezési lap kitöltésével és a jelentkezési díj felének befizetésével lesz érvényessé. 

Fizetni lehet átutalással (a megjegyzés rovatban jelezze: adomány Húsvét), de kérésre sárga csekket küldünk. Jelezze a kérdőívben.

A részvételi díj 10 000 Ft. (az összes költséget magában foglalja)

Érkezés: április 2. 16:00-tól
A lelkigyakorlat vége: április 5. ebéd után

Kérdés esetén Csaba atyát keresse: 0620 775 25 55

Forrás: Pálosszentkút kegyhely

"Enyhítsd meg hát szívemet" ifjúsági szentségimádás


Negyven vértanú

Március 10-én a negyven vértanúra emlékezik az egyház: az Armenia Minorban és Kappadókiában állomásozó XII. légióban szolgáló 40 római katona 320 körül Sebaste városában szenvedett vértanúságot, a pogány Licinius uralma alatt: jeges vízbe vetették őket. Magyarországon Negyven szenteknek hívták őket.

A II. századtól számos keresztény tartozott a római XII. légióhoz. Constantinus császár idejében a pogány Licinius kezdetben türelmet tanúsított a keresztények iránt, Constantinusszal történt szakítása után azonban üldözni kezdte a keresztényeket. Az általa elrendelt számonkérés idején a légió negyven katonája is kereszténynek vallotta magát; sem a kitüntetések, előléptetések ígérete, sem a fenyegetések nem tántorították el őket hitüktől.


A helytartó szokatlanul kegyetlen halálnemet választott a negyven „engedetlen” katona számara: fagyhalálra ítélte őket. Egy különösen hideg éjszakán át meztelenül kitették őket az egyik városfalakon belüli befagyott tóra. Egy ott található fürdőházban, amelynek a romjai fennmaradtak, meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik hajlandóak a hittagadásra. Az elítéltek bátran vállalták a halált; egyikük megingott, de amint bevitték a melegre, meghalt. Helyét a kivégzőosztag egyik katonája önként töltötte be. Haláluk után testüket máglyán elégették, hamvaikat a vidék folyóiba szórták. Ennek ellenére maradtak fönn ereklyéik.

A történet a magyar néphitben is ismert volt; a negyven vértanú ünnepe az időjósló szentek ünnepeihez is kapcsolódik. Az időjárásjósló regula szerint: ha fagy a negyven vértanú napján, még negyven napig várhatjuk a zord időt.

Forrás: Napok, emberek, események, ünnepek

2015. március 8., vasárnap

Konferenciabeszéd Nagyböjt 3. vasárnapján

Nagyböjti lelki nap egyházi szolgálattevőknek az Egyházközségi Nővéreknél


Nagyböjt 3. vasárnapja

"A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: „Emészt a házadért való buzgalom.” A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?” Jézus azt válaszolta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” A zsidók ellene vetették: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?” De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. Akkor, amikor húsvét ünnepe alkalmával Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták a csodákat, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben." Jn 2, 13-25

Elmélkedés:

A mai evangéliumban templom megtisztításának történetét hallottuk, amikor Jézus mint haragos és erőszakos ember tűnik fel.  Amikor látta a templomban mi történik, azonnal cselekedett. Az evangéliumokban ennél az egyetlen esetnél találkozunk azzal, hogy így viselkedett és soha máskor. Mi indította Jézust e cselekedetére? Mi az üzenete ennek a cselekvésnek?

Elsőként arra érdemes gondolni, hogy a Jeruzsálemi templom, mint ahogy minden templom, az Isten háza. Isten mindenütt jelen van, de a templomok az ő jelenlétének különleges helyei. Valamennyi templom az istentiszteletre van felszentelve és nem kereskedésre. Ezt nem tartották tiszteletben azok, akik ott árusították az áldozatokhoz szükséges állatokat, illetve azok sem, akik ezt a tevékenységet számukra engedélyezték. A kereskedők kiűzésével Jézus egyértelművé teszi, hogy mire szolgál a templom. 

Második az, hogy Jézus, amikor beszélt a templomról, saját testéről beszélt és a tanítványok erre emlékeztek később, és ennek alapján erősödött meg hitük.  Nekünk is meg kell tanulnunk hosszú távon értelmezni a dolgokat, értelmezni az eseményeket, mint ahogy Isten is hosszú távon lát mindent.  Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyetlen múltbéli tapasztalatunk sem hiábavaló, hanem hosszú távon egész biztosan beépül majd egy tágabb keretbe és rádöbbenünk arra, hogy Isten vezette lépéseinket. 

Az evangéliumi szakasz súlyos szavakkal zárul, „Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről tudta, mi lakik az emberben”.  Tényleg, mi lakik az emberi szívben? Az emberi szív kifürkészhetetlen mélység és nincs az, ami bele ne férne, jó és rossz.  De lassan elkövetett minden elképzelhető gonoszságot.  A mi szívünkben is ott van az önzés, és még sok más negatív tartalom.  Az ostorral fenyegetőző Jézus talán nem tetszik nekünk első tekintetre, de ha másokra gondolunk,  akkor esetleg vonzóvá válik.

Végül gondoljunk arra, hogy mi történt azután a kereskedőkkel? Elhagyták a templomot? Talán pár nap múlva visszamerészkedtek ugyanazok a kereskedők és tovább folytatták az árusítást? Vagy talán a templom vezetői hívták őket vissza, hogy mielőbb árusítsák újra az áldozatokhoz szükséges állatokat és folytassák pénzváltó munkájukat? Netalán más kereskedők foglalták el a korábbiak helyét? Minderről az evangéliumok erről nem árulnak el számunkra semmit. De ennek kapcsán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy miért tisztítjuk meg lelkünket a nagyböjt folyamán?

Jézus azért tisztította meg egykor a Jeruzsálemi templomot és szüntetett meg ott minden oda nem illő tevékenységet, hogy újra átadja az istentisztelet céljára és helyet biztosítson az imádság számára. És a mi Urunk azért akarja megtisztítani a mi lelkünket a bűnbocsánat által, hogy újra Isten költözzön a szívünkbe. Jézus tudta, hogy mi lakik az emberben. Tudja, hogy mi lakik bennünk. Isten ma is ismeri az embert.  Ő látja, tudja és cselekszik.  De most is hosszú távon. Keresztény hitünk egyik szép erénye a remény, a jövőre való irányultság.  Merjünk hinni a jobb jövőben, amely mindig Isten felé mutat.

Loyd Fernandes SVD

Forrás: Verbiták


2015. március 7., szombat

Újjáteremtő szabadság

Nagyböjti beszélgetés Udvardy György megyéspüspökkel

Pál apostol egyetértőleg idéz egy gúnyverset, amely a krétaiakat csupán a hasukkal törődő, renyhe népségnek bélyegzi. Vajon mit szólna ahhoz, hogy mi, magyarok a Pászkát húsvétnak hívjuk, az azt megelőző negyven napot pedig nagyböjtnek? Miért kerül ekkora hangsúly ebben az időszakban az ételre vagy annak hiányára?

Azok a hagyományok és folyamatok, amelyekben mi is élünk, a viszonylag nyugodt jólétben élő ember gondolkodásmódját tükrözik. Ez a gondolkodásmód szép lassan átírta az ősegyházi és ókeresztény tapasztalatot. A jelenlegi egyházi törvényeket nyugodtan nevezhetjük minimalistának. Mit kér az egyház a nagyböjtben minimálisan? Hamvazószerdán, nagypénteken és a nagyböjti péntekeken háromszori étkezést és hústól való tartózkodást, de az egyszeri jóllakást még ekkor is megengedi. Ez nyilvánvalóan nem a bizonytalan helyzetű szegény, hanem a biztonságban élő ember szempontjai szerint fogalmazódik meg. Márpedig az ember még spirituális motivációk nélkül is sokkal többre képes ennél. Gondoljunk a különféle edzésprogramokra, fogyókúrákra, méregtelenítő kúrákra, vagy egyszerűen arra a józan megfontolásra, hogy jó, ha figyelünk arra, mit eszünk, mi válik javunkra. Az egyházhoz mint intézményhez, szervezethez nagyon sok ember tartozik, és meg kell fogalmazni számukra bizonyos szabályokat. A jogi szabályozás inkább a minimumot mondja ki, de van másféle szabályozás is, például a spirituális, amely sokkal inkább kiemeli az ember szabadságának, szabad döntésének szerepét. Sajnos, mintha mércévé vált volna a jogi minimum szabályozás. Hasonló a helyzet a húsvéti időben előírt gyónással is. Tudjuk, miért alakult így, de valójában az, amit az egyház előír, vagyis, hogy évente legalább egyszer, lehetőleg a húsvéti időszakban végezzük el a szentgyónást, az nem lehet cél. Ha valaki éppen közeledik a kereszténységhez, és találkozik ezekkel a böjtre és szent gyónásra vonatkozó szabályokkal, könnyen lehet, hogy megkérdezi: Csak ennyi? Nektek ez csak ennyit ér?

Mivel az ünnepi időszak magyar nevei ennyire erősen hangsúlyozzák a felkészülés kulináris oldalát, nem sikkad el a nagyböjtre vonatkozó egyházi tanítás többi eleme, vagyis az, hogy az egyház a húsvétra készülőket az önmegtartóztatás, az imádság és az irgalmas cselekedetek intenzív gyakorlására buzdítja? Mintha ez kiment volna a köztudatból.

Sajnos ránk is igaz, hogy még a böjtölésben is a hasznot keressük. Pedig amit én magamtól megvontam, az nem haszon. Az azért van, hogy odaadjam a nélkülözőnek. Azért böjtölök, hogy adhassak, így a böjtölésben az osztozás is megjelenik. A nagyböjtnek több, de egymással szoros egységet képező célja van. Először is felkészít bennünket a húsvét szent titkának, Krisztus halálának és föltámadásának megünneplésére. Azután segít felismerni saját, keresztségben visszanyert méltóságunkat. A harmadik cél pedig, hogy a megtérőket, vagyis a keresztségre készülőket imádsággal és jó példánkkal kísérjük a hit útján. Az ő életükben ez a szakasz a legveszélyesebb, mert ilyenkor a gonosz lélek sokkal erősebben támad. Hiszen meghozták már a döntést, szeretnének megkeresztelkedni. Az egyház ebben a folyamatban veszi elő azokat az imádságra, önmegtartóztatásra és irgalmas cselekedetekre vonatkozó tanácsait, amelyek nemcsak a nagyböjti időszakra érvényesek, de ekkor mintegy intenzív erőt jelentenek a felkészülésben. A szent időket például az olaszban szokták „tempi forti”-nak, „erős idők”-nek nevezni, mert akkor erőteljesebben tesszük azt, amit egyébként máskor is teszünk. Hitpedagógiai szempont ez, és természetesen nagy hiba lenne, ha ezek a gyakorlatok csupán a nagyböjt idejére korlátozódnának. Amit tehát hangsúlyozni szeretnék: ebben az időszakban az egész folyamat a keresztségről szól, annak megünnepléséről, újbóli fölfedezéséről.

Van valamilyen kapcsolat a nagyböjti hármas cselekedet: önmegtartóztatás, imádság, irgalmas cselekedetek végzése, és az evangéliumi tanácsok: szegénység, tisztaság, engedelmesség között?

Az evangéliumi tanácsokra épülő hármas szerzetesi fogadalmat teljesen rosszul értjük akkor, ha úgy fogjuk fel, mint ami a kiválasztottakra vonatkozik, azokra, akik eljutottak valamilyen magas erkölcsiségre, és spirituális szempontból igényesek. Nem. Sőt, ezek nem is egy különleges életállapotra érvényesek, hanem minden életállapotra. Úgy gondolom, a szerzetes esetében a fogadalom prófétaiságának van sajátos jelentősége. Amíg egy családos embernek szükségképpen kell javakkal rendelkeznie, addig egy szerzetesnek prófétai módon nem kell. Az ima, a jócselekedet, és önmegtartóztatás és a hármas evangéliumi tanács között szoros kapcsolatot látok. XVI. Benedek nagyon világosan beszél arról, hogy az engedelmesség a Fiú magatartása, a tisztaság az abszolút egysége az Atyával, és hasonlóképpen a szegénység az, hogy Krisztus belép a világba, mégpedig oly módon, ami Isten tudatosan vállalt szegénysége. Ahogyan Szent Ignác mondja lelkigyakorlatos könyvében, Isten az ő Fia által úgy lép be a birtokló világba, hogy nem birtokol semmit, ezáltal a Gonosz nem tud fogást találni rajta. Ebben az összefüggésben a nagyböjt is a húsvét gondolatát ragadja meg: tisztán élek, engedelmesen, úgy, hogy az Atyával egy az akaratom.

A szegénység és a birtoklás kapcsán azonban sokszor azt látjuk, hogy szerzetesek anyagi biztonságban élnek, szemben például a szűkölködő családokkal, akik teljesen kiszolgáltatottak a társadalmi-gazdasági-politikai változásoknak. A szegénységnek ezt a kiszolgáltatottságát mintha ma a családok, különösen a sok gyermeket nevelők, jobban megtapasztalnák és megélnék, mint a biztonságban élő szerzetesek.

Ez így van. A szerzetesség vagy megszentelt élet éve kapcsán – de nemcsak a szerzetesekre vonatkozóan, hanem önmagamra vonatkoztatva is – számomra a hármas ígéret radikalitásának van jelentősége. Itt nem lehet alkudozni. Nyilván minden közösségnek, a szerzeteseknek is szükségük van bizonyos javakra feladataik ellátásához, ami magával hozza a kísértést, hogy több kell annál, mint ami van, vagy mindenből a legjobb kell, stb. A közösség elevensége, Krisztushoz tartozása abban mutatkozik meg, hogy mi alapján mond valamire nem-et vagy igen-t.

És mi alapján?

Úgy gondolom, hogy a Krisztus követés alapján, az abban való radikalitás alapján. Nincs más. Egyébként mindig lehetne alkudozni. Azt a kérdést is fel kell tenni magunknak, hogy bár megtehetnék valamit, a közösség vagy az egyéni karizma lehetővé tenné ezt vagy azt, de csakugyan meg kell-e tennem? Másfelől, az eszköztelenség, tehetetlenség nem feltétlenül rossz. Jézus belépett az ember világába, sok mindent megtanított, a legfontosabbakat, de rengeteg kérdésről nem ad tanítást, és rengeteg kérdésre nem ad választ. Ámde mindig ott van az ember mellett. Azt tapasztaljuk, hogy nem tudunk minden szociális kérdést megoldani, nem tudok minden emberi problémára válaszolni, mert nincs eszközöm és lehetőségem rá, ámde ott tudok lenni mellette. Sok esetben Isten nem kíván mást tőlünk, mint hogy legyünk ott. És az a tény hogy ott vagyok valaki mellett, hogy vele vagyok, lehetőséget ad arra, hogy megismerjem őt. És az ismeret, főleg a Krisztusban való ismeret ad lehetőséget arra, hogy megszeressem azt az embert. Vajon merek-e egyszerűen odaállni a hajléktalan mellé, a szegény mellé, a beteg mellé, az egzisztenciálisan bizonytalan ember mellé? Ha merek, akkor lehet kérdéseket feltenni, hogy miképpen próbáljunk megoldani szociális nehézségeket, de ha nem, akkor ezek a kérdések nem lesznek igaz kérdések.

A nagyböjtről van egy olyan képünk, hogy az valami szomorú dolog. Hamvazkodással kezdődik, amikor azt halljuk, hogy porból vagyunk, és a porba térünk vissza, bűnösök vagyunk, tartsunk bűnbánatot. Az egészet belengi valami hamuszín szürkeség, amire ezen az égtájon sokszor az időjárás is rájátszik. Örülni csak akkor lehet, amikor elérkezik a húsvét?

Ismét Szent Ignácra hivatkoznék, aki azt mondja a lelkigyakorlatos könyvében: Jegyezd meg jól, a bűnről csak akkor szabad beszélni, ha már a lelkigyakorlatozó ismeri Isten szeretetét. Csak Isten szeretetében látjuk a bűn igazi értelmét. Azt mondja, olyan ez, mint amikor valaki egy nyirkos, büdös börtöncellában kucorog, de egyszer csak kijöhet onnan, kiléphet a napfényre, kitágíthatja a lelkét, kinyújtóztathatja a tagjait. Ebben a napfényben látja meg, hogy ő kicsoda valójában, és milyen volt a korábbi élete. Eszerint a logika szerint a bűn borzalmainak emlegetése értelmetlen. Valójában ugyanis Isten szeretetének fényében tudom belátni magamról azt, hogy ha továbbra is így élek, az borzasztó, annak halál a következménye. És e szeretet fényében látom meg azt, hogy mi az én méltóságom. Ha ezt a kettőt együtt látom, akkor meg tudom hozni a döntésemet. Azt a döntést, ami vagy maga a keresztségi döntés, vagy már megkeresztelt esetében a keresztségi döntés megújítása. Ilyen szempontból tehát ez öröm, a szabadság megélésének öröme. Isten szeret, megszabadulok, és ekkor már van miért örülni.

Az öröm, a béketűrés és az imádság olyan fontos fogalmak az egyházmegye főpásztora számára, hogy mottónak is egy olyan idézetet választott az idei évre a Római levél 12,12 vers alapján, amelyben ezek a fogalmak megjelennek: „Reményben örülj, békével tűrj, imádkozz szüntelen!”

Az egyházmegye számára hosszabb távon az Úr Jeremiásnál olvasható ígéretét jelöltem meg iránymutatónak: „Reményt és jövőt adok nektek.” Továbbra is ez a vezérgondolatunk, de minden évben érdemes emellé egy ezzel összecsengő idézetet is választani, ami az aktuális helyzetünkre vonatkozik, és cselekvéseinket irányítja. Továbbra is szeretném a reményt hangsúlyozni. Igen ám, de fontos, hogy örömmel reméljünk. A reménnyel összefüggésben értelmeződik az öröm. Van okunk örülni, hiszen van reményünk. Ha az egyházmegye helyzetét nézzük, a feladatokat, közösségeket, épületeket, intézményeket, a vasárnap megünneplését, akkor sok nehézséggel szembesülhetünk, de a munkatársak, a lelkipásztorok, a közösségek, a hívek mégis a remény jeleiként vannak jelen számunkra. Van okunk örülni, de ezt az örömet életben is kell tartani magunkban. Látjuk, hogy nem tudunk mindent megoldani, sokszor egyszerűen el kell fogadni a helyzetet: ez így lesz. Szeretném, akarom is jobban, de nem tudom. Ez pedig békességre kell, hogy vezessen. Elviselem azt, hogy szegény vagyok, korlátaim vannak személy szerint, másokban, az egyházmegye egészében is. Emiatt is, de nem úgy, mint valami rutinszerűen bevethető megoldás, ott van számunkra az imádság. Az imádság szüntelenül a cselekvésünk alapja.

Hogyan lehet szüntelenül imádkozni?

Imádságon sokszor azt értjük, hogy mondok valamit, teszek valamit. Van, hogy ez a módja. Van, amikor a száj mozgása, a szöveg végigkísérése is megtart a ragaszkodásban, fegyelemben, hűségben. De ez az imádkozás sem az ember kezdeményezésén vagy akaratán múlik elsősorban. Nagyon tetszik a Katolikus Egyház Katekizmusának imádságról szóló része. A szamáriai asszonyra hivatkozik, akinek Jézus azt mondja: „Adj innom!” Ebből indul ki a katekizmus, és azt mondja, hogy Isten szomjúhozza az embert. Isten jelen van, akar, ez egészen bizonyos. Ő kéri, hogy adj innom, és az ember valójában a létével, a létének az örömével tud ebbe bekapcsolódni. Természetesen nagyon nagy a szükség arra, hogy legyenek a napjainkban szent idők, az említett „erős idők”, amikor biztosan időt adok Istennek arra, hogy megérintsen az ő Lelke által. A szüntelen imádkozás mást is kifejez: az abszolút bizakodást abban, hogy Isten segíteni fog. Ez nem feltétlenül a kéréseim teljesítését jelenti, hanem azt a bizonyosságot, hogy ő mellettem van. Csábító a távol-keleti vallások meditációja, ami talán lehet segítség, de a meditáció nagyon könnyen lehet pusztán az én tevékenységem, amennyiben én gondolkozom, én helyezem nyugalomba magam, én üresítem ki önmagamat. A keresztény ima ettől lényegileg több, mert a Szentlélek az, aki bennem mindezt végbeviszi: az elcsendesedést, kiüresedést, vagy az új gondolat fölvillantását.

Milyen gyakorlati tanácsokat lehet adni annak, aki azt mondja erre, hogy én szeretnék imádkozni, de nem tudok. Hogyan segíti az egyházi évnek ez az időszaka az imádság iskoláját?

A nagyböjt pontosan ebben akar segíteni. A lelkiéletet nagyon egyszerűen, nagyon konkrétan szemlélem. Bizonyos, hogy egyes alapelemek nélkül nem fog menni. Nem fog menni, ha nincs időm, ha nem adok esélyt Istennek, ha nem állok meg, ha nem hívom segítségül a Szentírást, az egyház kiérlelt imáit, szövegeit, az egyház liturgiáját – például úgy, hogy elmegyek egy keresztútra és engedem, hogy az bevonjon, megérintsem engem. Egyrészt nagyon fontos a változás bátorsága és az imaidő kialakítása. Bátorság kell ahhoz, hogy elinduljak a változás útján. Másrészt az ember pontosan tudja, hogy miféle terheket cipel, amelyek elszívják az erőit, miközben talán nem is kellene hordozni őket. A nagyböjt jó alkalom annak megvizsgálására, hogy amikor nagyon fáradtnak érzem magam, mi miatt vagyok fáradt. Kell-e nekem azt a terhet hordozni? Lehet, hogy éppen olyan terheket cipelek, pl. bűn, rossz szokás, helytelen kapcsolat, helytelen viszonyulás az időhöz, a számítógéphez, internethez, amelyek elszívják az erőmet, nem tudok szabad lenni. Amikor nem egészen indokolt a fáradtság miatti panaszkodásunk, akkor általában valami hozzánk nem méltó dolog jelenik meg az életünkben. Túlhajszoltam magam, aránytalan lett a munkavégzésem, zavaró szokásaim vannak például az étkezésben, az italban, stb. Tehát bátran rálépni a változás útjára, időt hagyni és a fölösleges terheket letenni, de legalább szembesülni velük – erre hív a nagyböjt.

Mi lehet ennek az eredménye?

A szabadság. A szent idő és a végén a húsvéti ünneplés megadja a szabadságot. Ez a szabadság nem élmény, hanem Isten újjáteremtő szabadsága. Ritkán gondolunk arra, hogy a gyónásban, amikor a pap elmondja a feloldozás szavait a Szentlélek újjáteremtő tevékenységére utalva, azon túl, hogy a bűneimet eltörli – amiben biztos lehetek –, újjáteremti megsérült szabadságomat. Amire már nem volt akaratom akarni, arra, miután kiléptem a gyóntatószékből, van akaratom akarni. A körülmények nem változtak meg, de én igen. Az újjáteremtés valósággá lesz, megtörténik húsvét éjszakáján. Nem pusztán egy nagyon szép, szimbolikus liturgikus eseménysor zajlik majd, hanem valóságos újjászületés. Az a legnagyobb eredmény, hogy odáig elvezet bennünket az egyház.

H.Gy.

Fotó: Kalmár Lajos

Forrás: Pécsi Egyházmegye

A lelkiismeretvizsgálatról

Nagyböjt 2. vasárnapjára


Akárhány embert, asszonyt kérdeztem már, hogy hát mit kell tenni, hogyan kell előkészülni, mikor az ember gyónni megy ; azt felelték, hogy imádkozni kell, hogy az ember ne vétkezzék, vagy azt, hogy bocsánatot kell kérni a jó Istentől; de alig volt köztük, ki rámondta volna : meg kell vizsgálnom lelkiismeretemet. Pedig ez az első teendője az embernek, a bűnbánónak, aki komolyan keresi az Isten kegyelmét. Szíve vágya neki a jó gyónás, de jól gyónni nem lehet lelkiismeret-vizsgálat nélkül; be akarja vallani az Isten helyettesének bűneit; de mit vall be, ha nem szállt előbb szívébe? Mint fogja kitárni a gyónásban szívét, ha ez a szív előtte is egy ismeretlen mélység? Mint fogja ráolvasni önmagára az ítéletet, ha élete önmaga előtt is egy lepecsételt könyv, a gondatlanságnak, könnyelműségnek, tudatlanságnak, önámításnak pecsétjével lezárt titok? Föl kell szakítani e pecsétet; ki kell nyitni ezt a könyvet; rá kell olvasni bűneinkre az ítéletet; ki kell tárni a gyónásban szívünket; be kell hatolni az elmúlt évek mélységébe; más szóval: meg kell vizsgálnunk jól lelkiismeretünket, hogy mit vétkeztünk, hányszor estünk, buktunk, mi rosszat tettünk, mi mindent mulasztottunk. Csak az ilyen fölszántott, megforgatott földbe esik termékenyen az Isten kegyelme, — a bánat harmata; csak az ilyen léleknek lesz a gyónásból igazi haszna. 

Az a kérdés már most, k. h., hogy miért s mikép kell ezt a lelkiismeret-vizsgálatot eszközölni? 

1. Mindenekelőtt el kell vonulni valahová, ahol csendben, nyugalomban lehetünk, vagy otthon, vagy a templomban, s önmagunkba térve, kell gondolkoznunk. 

Gondolkozni kell, k. h., ebből nem engedhetünk; az Isten sem engedheti el ezt a kelléket, miután rábízta az emberre az önvádat. S azért nem engedheti el, mert az az ember, aki nem gondolkozik, aki cselekedetein szemlét nem tart, annak nagyon sok bűn és mulasztás nem jön az eszébe, s így azután teljesen és jól nem gyónhatik. E részben a bűnök közt nagy a különbség. A sebzett vad csörtet az erdőn, keres forrást s addig meg nem pihen, míg nem talál, mert égeti a sebe, azt nem felejtheti. A szívnek sebei a bűnök; vannak olyanok, melyeket nem lehet elfelejteni, melyek égetnek, mint a tűz, s bárhol járnak-kelnek az ilyen sebzett szívek, mindenütt magukkal hordozzák s el nem felejthetik bűnöket; fölriadnak álmukban, kísérteteket látnak magányukban; az ilyen bűnösök lelkiismerete ébren van; sem ámítás, sem feledés nem képes azt álomba ringatni. Ilyen volt a bujdosó Káin lelkiismerete, aki mindenütt az Isten szemét látta, bárhová bújt, bármint takarta virrasztástól kipirult szemeit. 

Ilyen a gyilkosnak lelkiismerete, aki vért lát elhintve az országúton, a fűzfabokron, a szobapadlón; ilyen a gyermeksikkasztó anyának lelkiismerete, aki mindenütt elemésztett gyermekének nyöszörgését hallja. Az effajta ember mint a sebzett vad ; sebe égeti; lelkiismerete riasztja ; nem kell azt már keltegetni; ébren van. 

De vannak bűnök, melyek nem izgatják föl így a lelket; kivált oly emberekben, kik reggeltől estig egy tarka világban járnak, tesznek-vesznek ; felejtenek s nem sokat törődnek szívük bajaival. Vannak bűnök, melyekkel szemben eldurvul a szív ; vannak, melyek kérget növesztenek a lelkiismeretre, mint ahogy kérget növeszt munkásember tenyerére a kapa, az ekeszarva, s káromkodásnak, parázna beszédnek s gondolatnak, misemulasztásnak s megszólásnak biz alig néznek oda. Hát ezekkel a bűnökkel mi lesz? Nincsenek tán följegyezve az Isten könyvében? Nem tudtuk-e, mikor elkövettük? Nem találnók-e meg azokat most is emlékezetünkben, ha megvizsgálnók azt a letakart emlékezetet? 

Benne vannak, k. h., csak föl kell tárni a lelkiismeret titkait, föl kell nyitni emlékezetünk könyvét s kiolvasni belőle azokat a fekete betűket, melyekkel bűneinket belejegyeztük. Azt pedig akkor tesszük meg, ha mult életünkről gondolkozunk. 

Ha elvonulsz valahová s magadba térsz, föltámadnak, kicikáznak emlékezetedből bűneid, mint lángok a tűzből. Az a konyha, szoba, szérű, az az istálló, padlás, műhely, az az országút és dűlő, az a föld és szőlő eszedbe juttatja, hogy ott jártadban mit tettél, mily gondolat és indulat kavarta föl lelkedet. Az a templom és harangszó eszedbe hozza, hogy a misét elmulasztottad s talán a gyónást is ; az az udvar s a szoba fölhányja szótlanul is neked, hogy hitvestársaddal hogyan bántál; ha marhád, mint a Bálám szamara, szólni tudna, elsorolná istentelen káromkodásaidat ; ha azok a rejtett helyek, az az éj, a néma éj szólni tudna, föltárná szégyenedet; ha bűnös lépteidnek nyomai meglátszanának, úgy tűnne föl, hogy amerre csak jártál, lelkednek szennyét hagytad mindenfelé; olyan volnál, mint a csiga, mely pázsiton, virágon csúnya nyálával jelzi útját. 

Nem volna-e jobb, k. h., ha jószántunkból fölkeresnők bűnös életünknek szomorú, sötét útjait, ha rendeznők kihágásaink vádaskodó emlékeit? Nem volna-e jobb, ha elcsitítanók ezt a fájó, ezt a panaszos lelkiismeretet, nehogy aztán az Isten büntető vaskeze nyúljon bele ez áldástalan élet vergődésébe, s az csináljon rendet? Pedig azok, kik lelkiismeretüket nem akarják megvizsgálni, úgy látszik, hogy csakugyan az Istenre akarják a vizsgálódást s az ítéletet bízni! Röstelik a fáradságot; fáznak attól, hogy belenézzenek saját lelkükbe. A marhájuk, a jószáguk, szőlejük, kertjük után nézni ráérnek; ideiglenes érdekeiknek megóvására az éjt is nappallá teszik; órákat gunnyasztanak, a két kezük közé fogva fejüket, törik magukat sorsuk javításán ; s arra a lélekre sok, úgy-e, egy félórácska? Fáznak attól, hogy lelkük~parlagát megforgassák; pedig e nélkül az a lélek az ördög bitang jószágává válik. Elhiszik s maguk is megteszik, — elhiszik, hogy a földet forgatni, a rétet gereblyézni, a folyót kotorni, az erdőt tisztítani kell; csak a szívet, azt a szívet, mely oly hirtelen, rohamos és szenvedélyes, oly buja és cselszövényes, azt magára hagyják; évszámra egy félórácska sok, hogy belenéznének. Atyámfiai, ily nembánomsággal, kötve hiszem, hogy boldogulnánk a földi életben ; de ép oly szentigaz, hogy nem boldogulunk az örökkévalóságban! 

2. Azonban, k. h., van azonkívül egy más gondolatom, mely talán még élesebben belevág lelkünkbe, s bebizonyítja, hogy aki gyónni megy, az szálljon előbb őszintén magába s követelje számon önmagától minden bűnét: s ez a gondolat az, hogy az ember a gyónásban önmaga fölött ül ítéletet. 

Ha magatokat megítélitek, nem fogtok megítéltetni, azt mondja az írás, s a bűnös lélek ezt az ajánlatot szívesen fogadja s ítéletre száll önmagával. 

Oly komoly ítélet ez, amily igaz, hogy Isten bízta ránk ; oly fontos ítélkezés ez, amily bizonyos, hogy Isten szent fölsége helyett s az ő nevében végezzük. Jól van, k. h., hát nézzétek, mily ítéletet ülnek azok, kik őfelsége a király nevében ítélnek; tanúk, ügyvédek, bírák adják egymásnak a szót; okmányokat, pörös iratokat vizsgálnak, míg végre kimondják az ítéletet. S mi az Isten nevében akarunk ítélni s nem tartjuk érdemesnek, hogy a bűnös lélekbe komoly pillantást vessünk s magunkat bűneink miatt kérdőre vonjuk? 

Ó, k. h., az Isten ügye az örök igazság ügye; az a jussát nem hagyja; van a halál után isteni ítélet, fontosabb, komolyabb, szentebb minden királyi ítéletnél; ha tehát önmagátokat meg nem ítélitek a földön, megítél az Isten a túlvilágon. «Scrutabor Jerusalem in lucernis» (Soph. 1, 12), mécset gyújtok s úgy kutatom föl a szív rejtekeit, mondja a szentírás a halál utáni ítéletről; tűvé teszem a földet, utána járok minden léptednek, szíved-veséd minden rándulásának ; de kell igazságot teremtenem, hogy ki-ki elvegye a jussát, ha jót, ha rosszat. S te meg akarod előzni az Isten ez igazságos, szigorú ítéletét; Ígérsz eget-földet; Ígéred, hogy Istennek igazságot s elégtételt szolgáltatsz ; gyónni mész. De hát nem kigúnyolása-e az az Ürnak, ha valaki az Isten helyett akar ítélni s meg sem gondolja, hogy mit vétett? ítéletet akar tartani anélkül, hogy körülnézzen? Isten ítéletét akarja elkerülni s azzal térdel oda a gyóntatószékbe, hogy lelkiatyám, én bűnös ember vagyok ! S mást nem tudsz? Mondd el a bűneidet; s egy szót sem tud; álmosan, tuskó módjára ott gunnyaszt 1 

Ó Istenem, mily tágra nyílnak majd az emberek szemei, ha ítélőszéked elé jönnek s te kitárod szívük mételyét, sebeit, szennyét? Elborzadnak majd, ha szívükből kiözönlik hosszú évek bűneinek gennye ! Elképednek majd s hüledezve mondják : Istenem, mennyi erkölcsi szenny, mennyi bűn, s én ezt a terhet hordoztam lelkemen, s rösteltem egy félórát arra szánni, hogy magamba térjek! De nem kell várnunk a halál utáni ítéletre: ímhol a tiszta, istenfélő lelkeknek példája ugyanarra tanít; hogy aggódnak, emésztik, törik magukat ; vizsgálják lelkiismeretüket, fölhányják szívüknek már isme1telten meggyónt vétkeit; nem győzik ítélni magukat; elvonulnak pusztákba, barlangokba s a zsoltáros szavai szerint, bűnük szemeik előtt lebeg szüntelen, s te, k. h., mit teszesz? S mit tettél eddig? Alig hogy betekintettél lelkiismeretedbe! 

3. Isten ments, hogy e kegyetlen Isten-feledettségben tengessük továbbra is napjainkat 1 Nem ! «Scrutabor Jerusalem in lucernis», mécset gyújtok s Isten helyett s Isten segélyével fölkutatom szívemet. Már pedig az Isten minden bűnt fölkutat, minden bűnt annak neme és száma szerint. 

Nem elég azt mondani: bűnös ember vagyok, — nem elég azt mondani: vétkeztem ; azt tudja ország-világ ; az nem ítélet; hanem meg kell magamat vizsgálnom, hogy hányszor estem el s hogy hányszor vétkeztem. Tudom, hogy arra sokan képtelenek ; nem tudják fölkutatni, hogy hányszor estek el; de k. h., azt már csak tudod, vájjon naponként sokszor, vagy nagyon néha, vagy talán egész hónapon, sőt éven át igen elvétve káromkodol? Hát mondd azt, hogy így vagy úgy szoktál vétkezni. Vasárnap, ünnepnap nem esik minden nap, hát azt már csak tudod, vájjon karácsony óta hányszor mulasztottad el a misét? hányszor voltál mértékletlen? Azt is tudod, ha gondolkozol, vájjon szokásod-e a parázna beszéd és gondolat, vagy pedig nincs kedved rajta s ahol lehet, elkerülöd? Azt is tudod, ha egy zsákot, vagy egy csomó szénát elemelsz, vagy a marhát a vetésbe hajtod, vájjon egyszer, vagy háromszor tetted-e? Igen, tudod, vagy ha nem tudod, hát bizton rájössz, föltéve, hogy gondolkozol. A gondolkozásra pedig rákésztet az a hit, hogy Isten helyett ítélek, lássak hát Isten szemeivel i s! 

4. Igen, Isten szemeivel akarunk látni, hogy azután egykor bízvást tekinthessünk az örök bíró imádandó arcára. Szemeiből, mondja az írás, tűz villogott, és szájából kétélű kard jött k i ; az örök bírót, az Úr Jézust érti e kép alatt a szentíró. Ez a tűz s ez a kard nem ismer kíméletet, nem tűr leplezést, kendőzést, szépítgetést; nem állja annak útját sem méz-édes szó, sem mentegetés, hanem megvilágítja az embert, a bűnös lelket, úgy, ahogy önmagában van ; leleplezi a külső színt; lehámozza róla a látszatot s meztelenségében s gyarlóságában állítja oda a világ szemei elé; már most, k. h., ha Isten helyett akarunk ítélni, akkor az Isten világosságába kell állnunk ; «csalard a szív mindenek fölött», mondja Jeremiás próféta, s az ember senkit sem csal meg úgy s annyiszor, mint önmagát. Jól mondja erre nézve egy jeles író is (Montaigne), hogy az ember maga magának bolondja ; önmagáról elhisz minden szépet és jót, s nem látja önmagán azt a rosszat, amit különben mindenki lát. Hát ha az ember már természeténél fogva ilyen, ugyan miféle lelkiismeretvizsgálatot fog az tartani, aki mindenáron azon van, hogy maga magát szépítse; aki bűneire azt mondja : ezt mások is teszik; így szoktak a fiatalok tenni; így dukál a legénynek : vájjon nem kész bolondja-e az ilyen szószátyár lélek az ördögnek? Az egész világ azt mondja, hogy ez fösvény, az kevély, amaz pletykás, ők maguk meg úgy gondolják, hogy nincs rajtuk mákszemnyi sem abból, amit a világ marékszámra is szedhetne róluk ! 

Valóban, lesz az isteni igazságosságnak dolga, tágra nyitni ez elkábult s elámított lelkeknek szemét l S többékevésbbé minden ember ki fog józanodni önmagából, ha majd az Isten világossága járja őt át. 

De legalább tegyünk, k. h., amit tehetünk I Ne ámítsuk önmagunkat készakarva, ne hintsünk port saját szemeinkbe ; hanem merjünk belenézni lelkünkbe ; hisz azért gyónunk, hogy a mérget kivessük ; nyúljunk hát bele lelkünk sebeibe ! Azért gyónunk, hogy az Isten előtt bízvást megálljunk ; hát tartsunk komoly ítéletet magunk fölött. Félre a gondatlansággal ; az épúgy elvezet a pokolba, mint a tettetés. Ha valaki azért került a pokolba, mert gondatlan volt s nem törődött lelkével, vagy azért, mert ismerte bűnét, de meg nem bánta : biz az egyre megy. 

S hogy ezt a gyónási lelkiismeret-vizsgálatot jól elvégezhessük, ajánlom, k. h., hogy naponként este pillantsunk estimánk alkalmából szívünkbe. Van-e jobb estima, mint mikor az ember leborul az Isten lábai elé, megcsókolja azokat lélekben s megköveti az Isten szent fölségét a napközben elkövetett bűnökért? «Ne intres in Judicium cum servo tuo Domine», ne ítéld meg s ne ítéld el, Uram, végleg a te szolgádat, — ez a fontos, sőt azt mondanám, mázsás szó ne törlődjék ki emlékezetünkből soha. Amennyire szívünkön hordozzuk e rettenetes igazságot, azon mértékben szabadulunk meg az Isten ítéletétől. 

A másik pedig, amit ajánlani akarok, az, hogy a temetésen, a koporsó előtt azt énekli a pap : «ne tradas bestiis animas confitentes tibi», ne dobd oda a fenevadnak, értsd az ördögnek a neked hódoló lelkeket. K. H., sokszor állunk a koporsó körül a temetéskor, gondoljuk meg olyankor, hol van most ennek a megholtnak a lelke? Irgalmazott-e neki az Isten? S hol lenne most az én lelkem, ha itt e koporsóban feküdnék a testem? Sietünk mindnyájan az Isten ítélőszéke elé; rajta, nézzünk bele lelkiismeretünkbe; ítéljük meg magunkat, hogy meg ne ítéltessünk !

Prohászka Ottokár (1897)

A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929.) az „Élet igéi - Az Úr ünnepei" című XVII. kötetben jelent meg.

Forrás: Eucharisztikus Kongresszus