2014. december 31., szerda

Te Deum laudamus


Az év vége figyelmeztet bennünket az új kezdetre

Krisztusban Szeretett Testvéreim!

Megjelentünk Isten hajlékában most az év utolsó napján. Hálát adni jöttünk Neki, Aki segített bennünket az év folyamán, és most az újévhez közeledve újra felé fordítjuk figyelmünket, hogy amiképpen az elmúlt év folyamán, úgy továbbra is vezessen bennünket, hogy a helyes úton járjunk.
Isten Ura az időnek is, neki engedelmeskedik, mint minden teremtménye. Ő rendelte az idő múlását, hogy legyen lehetőségünk jót tenni. Gondoljunk bele, hogy Isten ebben az évben is ajándékozott nekünk 365 napot, hogy jót tegyünk, megtegyük az ő akaratát, és neki engedelmeskedve az örök üdvösséghez szükséges javakat gyűjtsünk. Vajon jól használtuk fel ezt az ajándékot, és mindent megtettünk azért, hogy neki és embertársainknak szolgáljunk? Bizonyára lehetett volna tökéletesebb önátadásunk. De ne csüggedjünk, hanem tegyünk inkább elhatározást, hogy az eljövendő évben jobbak akarunk lenni.
Nekünk keresztényeknek az a hivatásunk, hogy szentül éljünk, és ennek eléréséhez mindent meg kell tennünk! Ehhez szembe kell néznünk bűneinkkel, és számadást kell tartanunk, hogy mely bűnünk terheli most legjobban lelkiismeretünket. Ettől mindenképpen meg kell próbálnunk szabadulnunk, hogy szabadon Isten kegyelmében tudjunk élni. Ha egy hívő minden évben csak egy bűnétől szabadulna meg, akkor élete hajnalához közeledve, már közel kerülne az életszentséghez. Próbáljuk meg mi is.
Jézus Krisztus minden nap hív bennünket az ő oltárához. 365 napon hív bennünket magához, nemcsak 52 napon. Hív bennünket, hogy az élet kenyerével tápláljon bennünket, és Igéje által is a helyes úton vezessen bennünket. Figyeljünk jobban erre a hívásra, hogy az új év számunkra egy új élet kezdete is lehessen.
Az év vége figyelmeztet bennünket arra is, hogy minden véget ér egyszer ebben a földi életben. Csak Isten szeretete és a felebarátok szeretete örök, és nekünk ezért kell küzdenünk, nem a földi javakért. Ha figyelmünket Krisztusra szegezzük, és az ő parancsait próbáljuk megvalósítani életünkben, akkor az újév nem egy terhekkel terhes, reménytelen időszak lesz életünkben, hanem valóban egy boldog, reménnyel teljes új élet kezdete, ami Istenhez vezet bennünket.
Ámen.

Hulitka Róbert - 2005

Forrás: Értékkereső


2014. december 28., vasárnap

Szent Család vasárnapja

Szent Család vasárnapján közismert történetet hallhatunk a perikópában: a tizenkét éves Jézus jeruzsálemi elveszését és megtalálását a Templomban. A történet az örvendetes olvasó két utolsó titka, illetve számtalan templomi festmény, szentkép révén ismeretes mindannyiunk előtt. Bármilyen nehezen megragadható is a történet eszmei-vallási jelentősége az ószövetségi gondolat keretében, mégis közel érezzük azt önmagunkhoz az emberi érzések, tapasztalatok tükrében. Nem pusztán arról van szó, hogy gyermekkorunkban mi is vesztünk el, illetve szülőként mi is kerestük aggódva gyermekünket, s ezáltal azonosulni tudunk az evangéliumi szakaszban szereplők érzéseivel.


Jézus szavaiból egészen sajátos egyszerűség és magátólértetődőség tükröződik vissza. Amikor aggódva rátalálnak a szülők, nem megretten, nem magyarázkodik, hanem csak ennyit mond: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Sokan talán csak egyfajta szemtelenséget vagy kioktatást vélnek meghallani ezen szavakban, azonban ennél többről van itt szó. Jézus valóban úgy szólal meg, mint egy gyermek, akinek a gondolataiban nincsenek komplikáltságok, a felnőtteket jellemző másodlagos, harmadlagos összefüggések. Számára minden egyszerű, tiszta és világos, még akkor is, ha a dolgok összefüggései felnőtt szemmel meglepőek vagy éppenséggel elgondolkoztatóak.

Jézus tudja, hogy ő Isten Fia (persze ez a tudása emberi életkorának megfelelő, minden bizonnyal sokkal inkább belső megérzés, meggyőződés, mintsem hittani ismeret). Ezért amikor ott van a Templomban, és azt mondják neki, hogy ez Isten Háza, akkor teljes magától értetődőséggel ebből az következik számára, hogy ő itthon van, ez az ő Atyjának háza, és természetes, hogy neki itt kell lennie.

Csakhogy Mária és József számára ez a gondolatmenet megfoghatatlan: „Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani.” Nem ismerünk ebben a mondatban mi is magunkra? Hányszor hallgatjuk meg egy gyermek magyarázatát arról, hogy mit miért tett, mondott, s úgy érezzük, ennek semmi értelme? A gyermek számára magától értetődőek az összefüggések, mi pedig nem igazán fogjuk fel, mit is akar mondani. A gyermek ösztönszerű meglátásai, intuíciói, tudattalanul és tudatlanul is a lényegre való rátapintása nem egyszer hökkenti vagy döbbenti, lepi meg a felnőtteket.

Ilyenkor nem árt elgondolkodnunk, hogy valóban a mi logikánk, a mi gondolkodásunk, a mi döntéseink és ítéleteink a megbízhatóak? Nem lehet, hogy a gyermeki szem képes valamit meglátni, aminek felfogására mi képtelenek vagyunk? Aki gyermeket nevel, gyermekek között van, az szókimondásukban, olykor szinte kegyetlen őszinteségükben, egyszerűségükben, áttetszőségükben, komplikációmentességükben megannyiszor megtapasztalhatta már ezt.

Nem tudjuk, miről beszélt Jézus a templomi papsággal, tanítókkal. De hogy azok köréje gyűltek, mutatja, hogy rendkívüli pillanat lehetett ez. Minden bizonnyal az ő hittanilag kiművelt, felnőtt hitüket is sajátos próba elé állította Jézusnak ez a gyermeki tisztánlátása. Isten atyaságának gondolata, amely az Ószövetségben viszonylag kevésszer fogalmazódik meg, felfogható kemény teológiai dióként is, de ugyanakkor gyermeki egyszerűségben megélhető valóság is. Ugyanígy van ez minden egyes hitállítmánnyal, hitünk minden egyes állításával. Mindent meg lehet közelíteni a reflektáló, kutató, érteni akaró hit szemszögéből, teológiai úton; ugyanakkor a hittitkokat is át lehet élni, rájuk lehet érezni a magunk létében. Hitünk minden eleme lehet teológiai téma, kérdés; ugyanakkor válhat belsőleg megélt tapasztalattá, személyes létbizonyossággá.

Szó sincs arról, hogy egyiket vagy másikat kiemelnénk, a másik fölé rendeznénk. A személyes életélmény, intuíció nem sokat ér, ha nem nyer megerősítést az átelmélkedésben, átgondolásban, a felnőtt hit személyes elköteleződésében. Ugyanakkor a nagy hittani kijelentések mintegy talajt vesztenek, ha azokat nem előzi meg, nem kíséri s nem teljesíti be a hit megélése, egyfajta gyermeki egyszerűségű, hittani komplikációkban nem elmerülő és elvesző, közvetlen és egyszerű élettapasztalat.

Nagyon fontos tanítás ez számunkra Szent Család vasárnapján, hiszen rávilágít arra, hogy a krisztusi hit, az Istenhez való tartozás milyen csodálatos utat nyit meg a család közösségében. Olyan sejtje, alapegysége ez az egyháznak, ahol minden személy a másik hitét munkálva mélyül el önmaga elköteleződésében; ahol életkor, élettapasztalat és személyes vonások szerint közösségben él a hit. A felnőtt és a gyermek, a tudatos és tudattalan, az értelmi és érzelmi megannyi családon belül feszülő dinamikája révén krisztusi hitünk csodálatos és gyönyörű gazdagságra, elmélyültségre tehet szert. A szülő közvetíti az örökölt, az áthagyományozott hitet a gyermek felé, ő viszont egyszerűségében, tisztaságában, döbbenetes intuitív ereje révén, a hitre való tiszta rácsodálkozással, kérdéseivel és különös logikájával ebben a hitben válhat tanárává a család felnőtt tagjainak. Nem véletlen, hogy egyre többen beszélnek arról, hogy a házasság céljai között a klasszikus megfogalmazások mellett (a házastárs java, a gyermek java) fellelhető a hit java is. Családban, családosként hinni rendkívüli és megismételhetetlen esély Isten mély és átélt ismeretének elérésére.

Krisztus is családba születik, családban nő fel. Egész nyilvános működésének, megváltói művének emberi háttere ott növekszik József és Mária otthonában. Az Üdvözítő nem lett volna nélkülük az, aki. Tekintsünk hát ezen az ünnepen a Szent Családra, tanuljunk tőlük. Ők ma is szállást keresnek a világban: nyissuk meg előttük otthonunkat, s értsük meg, családnak lenni, az ő példájuk szerint családnak lenni a hit hatalmas lehetősége a világban.

Forrás: Szent Erzsébet Plébánia, Körmend


2014. december 27., szombat

Szent János apostol és evangélista

1Jn 1,1-4

Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről – mert az Élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk –, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örüljetek és örömötök teljes legyen.

Jn 20,2-8

Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: ,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt.

Szent János apostol és evangélista, az Élet tanúja és hirdetője azzal a szóval kezdi evangéliumát, mely az egész Szentírás legelső szava: „Kezdetben”… Leveleiben is a kezdetekhez megy vissza, írásainak és életének mélysége az abszolút Kezdethez, a létezés ősforrásához, az Istenhez való kötődéséből való. Mintha nem bűnbeesett ember volna, olyan ártatlan és tiszta; megtisztította őt szüzességének kivirágzása, hiszen Jézusban Istennel találkozva ő lett a szeretett tanítvány, és a Szeplőtelen Szent Szűzzel töltött évek, akit a haldokló Üdvözítő végrendeletét teljesítve házába fogadott. Isten új teremtésének, dicsőséges feltámadásának tanúja ő. Valóban hallotta, saját szemével látta és kezével tapintotta az Életet, amelyben öröktől fogva minden más élet benne foglaltatott.

Hiszen az Atya öröktől fogva elhatározta szent Fia megtestesülését, és hogy általa minden embert részesít az istenfiúságban. Így időben bár előbb jelent meg az élet az univerzumban, de az isteni szándék rendjében Jézus az első. Isten őbenne teremtette az embert és az ember életterét. Az egysejtű lény lehetősége is az Istenség mélységében öröktől elrejtett titokhoz, a megtestesüléshez tartozik. Ezért Jézusra a szó legteljesebb értelmében áll, hogy „az Élet megjelent”. Azért is, mert ez az élet nem pusztulásra szánt, széteső biológiai élet, hanem, amint Szent János tanítja, örök élet, amely az Atyánál volt.

Köszönjük Neked, Úr Jézus, szeretett tanítványodat, Jánost, aki által feltártad előttünk isteni életed mélységeit, azzal, hogy legbensőségesebb barátodul választottad, s azzal, hogy rábíztad titkaid megosztását. Általa, az ő evangéliumán és levelein keresztül nyilatkoztattad ki nekünk, hogy Isten a szeretet, s hogy arra kaptunk meghívást - és a nekünk ajándékozott Szentlélek által képességet is -, hogy a mi létmódunk is a szeretet legyen. Add, kérünk, hogy ezt a szeretetet mind jobban befogadjuk, s Téged viszontszeretve és egymás szeretetében élve már itt a földön részünk legyen a Szentháromság boldog, örök életében.

Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység


Szent János evangélista


2014. december 26., péntek

Miseszövetség

A Missziós Miseszövetséget Szent Arnold Janssen atyánk azért hozta létre, hogy felhívja a figyelmet a Szentmiseáldozat végtelen nagy értékére. Missziós, mert a felvételi tagdíjjal a világmissziók ügyeit támogatják; Miseszövetség, mert olyan világméretű közösség, melynek tagjait a Szentmise fűzi össze. Bárki kérheti saját maga és szerettei részére a Szentmise maradandó kegyelmeit.

Tíz nagy lelki előny:

1. A Miseszövetség tagjaiért, azok különös szándékaira és szükségeiért napi hét (évi 2555!) Szentmisét mutatnak be a verbita missziós atyák a világ különböző pontjain. A Szentmiseáldozat végtelen értékében mindenki ugyanúgy és a maga teljességében részesül. Isten áldása együtt száll le az egész közösségre, a Missziós Miseszövetség minden tagjára.
2. A tagok a miseszövetségi Szentmisék kegyelmeiben haláluk után is részesülnek, amikor talán már mindenki megfeledkezik róluk.
3. Aki a Miseszövetségbe felvéteti elhunyt hozzátartozóit, ápolja velük a lelki kapcsolatot.
4. A tagok megtanulják értékelni a Szentmisét, és ennek folytán másokat is erre ösztönöznek.
5. Élő szeretteinket tudtuk nélkül is beírathatjuk, hogy a Szentmise révén külön kegyelemben részesülhessenek.
6. Akinek élete elemévé válik a Szentmise, az örömmel segíti, hogy mások is felfedezzék annak végtelen értékeit.
7. A tagok anyagilag is támogatják a világmissziót, mivel tagsági díjukkal segítik annak munkáját: hozzájárulnak a hithirdetés, Krisztus Örömhíre terjesztésének költségeihez.
8. Minden egyes tag aktív, lelki munkatársa az Isteni Ige Társaságának, melynek több mint 6000 fogadalmas tagja fáradozik az Evangélium terjesztésén.
9. A napi Szentmisék kegyelmeiben való részesedés erőt ad a mindennapi élet küzdelmeinek megvívásához. Érezzük, hogy Isten velünk van, amikor ránk nehezednek az élet terhei.
10. A pápák külön áldásukban részesítik a Miseszövetség tagjait és terjesztőit.

A Miseszövetségbe való felvétel feltételei:

1. Mind az élők, mind az elhunytak személyenként - tehát nem csoportban - vehetők fel a Miseszövetségbe.
2. Beküldjük azoknak a vezeték- és keresztnevét, akiket be szeretnénk íratni. Az elhunyt szeretteink neve elé tegyünk egy kis keresztet (+).
3. Az egyszeri felvételi díj személyenként 7.000,- Ft, melyet tanácsos a Missziós Titkárság csekkjén vagy banki átutalással befizetni. A szelvényen jelezzük az összeg rendeltetését („Miseszövetség") és a tagságra jelölt nevét.
4. A tagok részére nincs külön kötelezettség, azonban mégis ajánlatos naponként egy Üdvözlégy Máriát elmondani a következő záró fohásszal: Mária, apostolok királynéja, segítsd a missziókat!
5. A tagok halálát nem kell utólag bejelenteni.

A pápák ajánló sorai:

„Fentnevezett Miseszövetséget szívből ajánljuk, és mindazokra, akik abba beiratkoznak, azt terjesztik és támogatják, szeretettel adjuk apostoli áldásunkat." (XI. Piusz pápa, 1925. október 12.)
„Szeretettel áldjuk meg mindazokat, akik a Missziós Miseszövetséget bármely módon támogatják és terjesztik, és hőn óhajtjuk, eszközölje ki a szent áldozat ereje, hogy legyen az Úr neve a pogányok között, és az egész föld imádja és dicsőítse Őt."
(XII. Piusz pápa, 1939. július 21.)
„A miseszövetségi tagságot készséges lélekkel ajánljuk, és kívánjuk, hogy a mi korunkban is hathatósan segítse az Egyházat az evangélium hirdetése feladatában. A terjesztőkre és tagokra nagy szeretettel adjuk apostoli áldásunkat."
(II. János Pál pápa, 1979. március 22.)

A Miseszövetség után a következő címen lehet érdeklődni:

Missziós Titkárság, Szent Imre Missziósház, 9731 Kőszeg, Pf. 74.
tel.: 06-94/562-205 (munkanapokon délelőtt 9:00-11:00)
e-mail: misszio@verbita.hu

Forrás: Verbiták


Szent István első vértanú

Az István (Stephanus) név görög eredetű, latinul koronát, héberül normát jelent. István a vértanúk koronája volt, vagyis az első közülük az Újszövetségben, miként Ábel az Ószövetségben. Norma, azaz szabály és példa volt másoknak a Krisztusén való szenvedésben, a helyes cselekvésben, életvitelben és az ellenségén való imádkozásban. Avagy István annyit tesz, mint ‚buzgón szóló’ (strenue fans), ami megmutatkozik beszédében és az isteni ige világos hirdetésében. Avagy István annyi, mint ‚az idős asszonyokhoz buzgón szóló’ (strenue fans anus), azaz, aki buzgón, vagy dicséretesen tanítja és irányítja az idős asszonyokat, vagyis az özvegyeket, akiket az ő gondjaira bíztak az apostolok, s akik szó szerint idősek voltak. Korona tehát, mert az első vértanú volt, norma szenvedésének és helyes életvitelének példája által, buzgón szóló világos prédikációja által, s az idős asszonyokhoz buzgón szóló az özvegyek dicséretes tanítása által. 

István a hét diákonus egyike volt, akiket az apostolok szolgálatra rendeltek. Növekedvén a tanítványok száma, a pogányok közül megtértek zúgolódni kezdtek a zsidók közül megtértek ellen, hogy özvegyeiket megvetik a mindennapi szolgálatban (ApCsel 6,1). A zúgolódás okát kétféleképpen értelmezhetjük: vagy, mert özvegyeiknek nem engedték meg, hogy részt vegyenek a szolgálatban, vagy mert a többieknél jobban megterhelték őket a mindennapi szolgálatban. Az apostolok ugyanis az özvegyekre bízták az asztal körüli szolgálatot, hogy ők maguk szabadabban foglalkozhassanak az igehirdetéssel. Az apostolok le akarták csillapítani az emiatt támadt zúgolódást, és a sokaságot egybehívták, mondván: „Nem méltó nékünk elhagynunk az Isten igéjét és az asztaloknál szolgálnunk” (uo. 6,2). A Glossza hozzáteszi: „Mert jobb a szellem étke, mint a test lakomája.” – „Válasszatok azért, atyámfiai, tiközületek hét jóhírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfiút, kiket erre a dologra rendeljünk” (uo. 6,3). A Glossza még hozzáteszi: hogy szolgáljanak, vagy a szolgálatot végzőket irányítsák. „Mi pedig az imádságban és az igének hirdetésében lészünk foglalatosak” (uo. 6,4). És tetszék a beszéd az egész sokaságnak, és kiválaszták a hét férfit (uo. 6,5), akik közül az első és legfőbb Szent István volt. Odavezették őket az apostolokhoz, akik rájuk tevék kezüket (uo. 6,6).

István pedig, aki telve volt malaszttal és erővel, csodákat és jeleket cselekszik vala a nép között (uo. 6,8). A zsidók ezt megirigyelték és arra törekedtek, hogy fölébe kerekedjenek és legyőzzék. Háromféleképpen szálltak vele szembe, tudniillik vitában, tanúk elővezetésével és kínzások alkalmazásával. Ő azonban a vitázókat legyőzte, a tanúkra rábizonyította hamisságukat, kínzói felett győzedelmeskedett. Harcaiban segítséget mindig az égtől kapott. Először megkapta a Szentlelket, hogy az eltöltse bölcsességgel. Másodszor angyali tekintetet, hogy azzal megfélemlítse a hamis tanúkat. Harmadszor Krisztus maga volt kész segíteni, hogy vértanúságában megerősítse. Az Apostolok Cselekedetei minden egyes küzdelménél három dologról szól: a harc vállalásáról, a segítségnyújtásról és a győzelem megszerzéséről. Röviden összefoglalva minderről meggyőződhetünk.

Mikor már Szent István sok csodát művelt és gyakran prédikált a nép előtt, a zsidók megirigyelvén rátámadtak, hogy vitában győzzék le. Felkelének pedig a libertinusok zsinagógájából, akiket vagy arról a vidékről, ahonnan származtak, vagy a szabadosokról, azaz a felszabadítottak fiairól neveztek így. Szabadosnak (libertini) ugyanis azoknak a felszabadítottaknak a fiait nevezik, akiket a szolgaságból szabadon bocsátottak és szabadsággal ajándékoztak meg. Így szolganemből valók voltak azok, akik elsőként helyezkedtek szembe a hittel; valamint a cireneiek zsinagógájából, Cirene városából, az alexandriaiakéból, és akik Ciliciából és Ázsiából valók és vetekednek vala Istvánnal (uo. 6,9). Lám, az első a harc. Aztán a győzelmet említi: nem állhattak vala ellene a bölcsességnek. Végül a segítséggel fejezi be: a Szentlélek, aki szól vala (uo. 6,10).

A zsidók belátván, hogy ilyen harcmodorral nem bírnak vele, ravaszul a második módszerhez folyamodtak, ahhoz tudniillik, hogy hamis tanúkkal győzzék le. Felbéreltek két hamis tanút, hogy négyszeres káromlással vádolják meg. Elővezették Istvánt a főtanácsba, s a hamis tanúk megvádolták az Isten, Mózes, a Törvény és a Szent Sátor vagy templom elleni négyszeres káromlással (uo. 6, 11–13). Íme a harc. Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézik vala, s olyannak látták orcáját, mint egy angyalét (uo. 6,15). Íme a segítség. Végül a második harc is győzelemmel zárul, mivel a hamis tanúkat minden állításukban megcáfolta. Szóla pedig a főpap: „Csakugyan így vannak ezek?” (uo. 7,1). Akkor Szent István a hamis tanúk mind a négy vádpontja alól tisztázta magát. Először az Isten-káromlás vádja alól, mondván: „Az Isten, aki szólott az atyáknak és prófétáknak, a dicsőség Istene volt (7,2).” Ezzel háromszorosan dicsérte az Istent, mivel szavait háromféleképpen lehet értelmezni: ő ugyanis a dicsőség Istene, azaz aki dicsőséget ad, mint Sámuel könyvében áll: „Ha valaki engem dicsőít, megdicsőítem őt” (1 Sám 2,30); avagy a dicsőség Istene, azaz akié a dicsőség, amint a Példabeszédek könyvében áll: „Nálam vagyon a gazdagság és dicsőség” (Péld 8,18); avagy a dicsőség Istene, azaz akit a teremtménytől dicsőség illet meg, amint a Timóteusnak írott levélben áll: „Az örökkévaló halhatatlan királynak pedig … tisztesség és dicsőség” (1 Tim 1,17). Háromszorosan dicséri tehát az Istent, tudniillik, hogy dicsőséges, dicsőítő és dicsőítendő.

Ezután a Mózessel szembeni káromlás vádja alól tisztázza magát, sokszorosan dicsérve őt, tudniillik buzgóságának heve miatt, ahogy megölt egy egyiptomit, aki megütött egy zsidót (ApCsel 7,24); csodái miatt, amelyeket Egyiptomban és a pusztában vitt végbe; és Isten barátsága miatt, hiszen többször is bizalmasan beszélgetett Istennel.

Ezután a törvény elleni káromlás vádja alól tisztázza magát, háromszor dicsérve azt, tudniillik Isten miatt, aki adta; ama nagy Mózes miatt, aki közvetítette, és célja miatt, mert örök életet ad.

Ezután a Szent Sátorral és a templommal szembeni káromlás vádja alól kezdte tisztázni magát, négy okból dicsérve azt, tudniillik, mert Isten megparancsolta, látomásban megmutatta, Mózes megalkotta és a frigyládát magába foglalta. A Szent Sátrat pedig a templom követte – mondotta. Így tehát Szent István, az ellene felhozott vád alól érveléssel tisztázta magát.

A zsidók látva, hogy sem az első, sem a második módon nem tudtak fölébe kerekedni, harmadszor is harcba bocsátkoztak, hogy legalább kínzással és gyötrelmekkel győzzék le. Mikor ezt Szent István látta, meg akarta tartani az Úrnak a felebarátok intésére vonatkozó parancsát, s három módon próbálta figyelmeztetni és visszatartani azokat ettől a nagy gonoszságtól, tudniillik megszégyenítéssel, megfélemlítéssel és szeretettel. Megszégyenítéssel kezdte, szemükre vetve szívük keménységét és a szentek megölését. „Ti kemény nyakúak – mondta – és körülmetéletlen szívűek, és fülűek! Ti mindenkor ellene álltatok a Szentléleknek, amiként atyáitok, úgy ti is. Hiszen melyik prófétát nem üldözték atyáitok? És megölték azokat, akik az Igaznak eljövetelét hirdették” (uo. 7,51–52). Ekkor – mint a Glossza mondja gonoszságuk három fokozatáról szólt. Az első, hogy szembeszálltak a Szentlélekkel, a második, hogy üldözték a prófétákat, a harmadik, hogy elfajuló gonoszságukban megölték őket. Homlokuk olyan lett, mint a parázna asszonyé, nem tudott elpirulni (Jer 3,3), így a megfogant gonoszságtól sem tágítottak. Hallván pedig ezeket, dúlnak-fúlnak vala szívükben; és fogukat csikorgatják vala rája (Ap Csel. 7,54). Másodszor megfélemlítéssel próbálta jobb útra téríteni őket, elmondva, hogy látá Jézust Istennek jobbja felől állani (uo. 7,55), mintegy készen arra, hogy segítségére siessen, és ellenségeit elítélje. Amikor ugyanis István, a Szentlélektől eltelve, föltekintvén az égre, látá Isten dicsőségét, megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket és az Emberfiát állani az Isten jobbja felől” (uo. 7,55–56).

István ugyan megszégyenítéssel és megfélemlítéssel jobb belátásra akarta téríteni őket, mégsem változtak meg, hanem még gonoszabbak lettek, mint annak előtte. Fennhangon kiáltván bedugták fülüket (uo. 7,57), hogy – miként a Glossza mondja – ne hallják az istenkáromlást. Egy akarattal reárohantak, és kivetvén őt a városon kívülre, megkövezték (uo. 7,57–58). Úgy vélték, hogy a Törvény szerint járnak el, mely előírja, hogy az istenkáromlót a táboron kívül kell megkövezni (Lev 24,14). És a két hamis tanú pedig, akiknek az első követ kellett rávetniük a törvény szerint: „a tanúk keze kezdje meg a kövezést stb.” (MTörv. 17,7) – levetették ruháikat egy ifjú lábához, kit Saulusnak hívnak vala, később pedig Pálnak (ApCsel 7,58), nehogy István érintésétől bemocskolódjanak, vagy hogy könnyebben megkövezhessék. Saulus, miközben a kövezők ruháit őrizte, hogy azok könnyebben mozogjanak, szinte maga is hajigálta kezükkel a követ.

Amikor azonban a szent a kövezőket ettől a gonoszságtól sem megszégyenítéssel, sem megfélemlítéssel nem tudta visszatartani, a harmadik módszerhez folyamodott, hogy legalább szeretettel fékezze meg őket. Vajon nem a legnagyobb szeretet volt-e, amit irántuk mutatott, amikor magáért és értük imádkozott? Magáért azért imádkozott, hogy szenvedése ne tartson sokáig, s miatta lelkük ne szenvedjen nagyobb kárt, érettük pedig azért imádkozott, hogy tettük ne minősüljön bűnnek.

Kövezék Istvánt, ki könyörögvén mondá: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” Térdre esvén pedig fennhangon kiálta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt (uo. 7,59–60), mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). És lám, mily csodálatos szeretet, hiszen magáért állva imádkozott, megkövezőiért pedig térdre ereszkedett, mintha inkább kívánta volna az értük, mint a magáért szóló imái meghallgatását. Érettük azért is inkább letérdelt – mint a Glossza mondja –, mert a nagyobb gonoszság a könyörgés hathatósabb gyógyszerét kívánta. A vértanú ebben is Krisztust követte, aki szenvedésében magáért imádkozván, így szólt: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), keresztre feszítőiért pedig így imádkozott: „Atyám bocsáss meg nekik stb.” (Lk 23,34). És ezt mondván, elaludt az Úrban (ApCsel 7,60). A Glossza szerint: szép kifelezés, hogy elaludt, nem pedig meghalt, mert meghozta a szeretet áldozatát, és a feltámadás reményében aludt el.

Ugyanazon évben kövezték meg Istvánt, amikor az Úr a mennybe ment, augusztus hó harmadik napjának reggelén. Szent Gamaliel és Nicodemus, akik a zsidók tanácsában mindig a keresztények pártját fogták, Gamaliel mezején temették el, és nagyon megsiratták (uo. 8,2). Jeruzsálemben nagy keresztényüldözés támadt (uo. 8,1), mert Szent István megölése után, aki egy volt vezetőik közül, a többieket is dühödten üldözni kezdték, olyannyira, hogy az apostolok kivételével, akik a többieknél bátrabbak voltak, mindnyájan elszélednek vala a zsidók tartományaiban (uo. 8, 1), az Úr parancsának megfelelően: „Mikor pedig üldöznek titeket az egyik városban, fussatok a másikba” (Mt 10,23).

Szent Ágoston, a kiváló egyháztanító azt mondja, hogy Szent István számtalan csodával ékeskedett, érdemei révén hét halottat feltámasztott, sokakat különböző betegségekből meggyógyított. Ezeken kívül egyéb említésre méltó csodáról is szól. Elmeséli, hogy a Szent István oltáráról levett virágokat a betegekre helyezték, s az oltáráról leemelt terítőket kórságokban szenvedőkre terítették, s azok meggyógyultak. Ugyanis, miként az Isten városa 22. könyvében mondja, az oltárról vett virágokat egy vak asszony szemére helyezték, s az rögtön visszanyerte szeme világát. Ugyanabban a könyvben mondja, hogy egy városi elöljáró, név szerint Martialis, pogány volt, és semmiképpen nem akart megtérni. Egyszer súlyosan megbetegedett, s buzgón hívő veje eljött Szent István egyházába, és az oltárról vett virágokat titkon apósa fejéhez helyezte. Az a virágokon aludt, és még virradat előtt felkiáltott, hogy küldjenek a püspökért. Mivel a püspök nem volt otthon, egy pap jött el hozzá, és amikor a beteg kijelentette, hogy hisz, az megkeresztelte. Amíg csak élt, minden imájába belefoglalta e szavakat; „Krisztus, vedd magadhoz az én lelkemet” (ApCsel 7,59), bár nem volt tudatában, hogy ezek Szent István utolsó szavai voltak.

Ugyanott elmond egy másik hasonló csodát is. Egy Petrónia nevű matróna, akit már régóta súlyos betegség gyötört, és a sok gyógyszer ellenére sem érezte a javulás jeleit, végül egy zsidóhoz fordult. Az egy ékköves gyűrűt adott neki, hogy kösse egy zsinórral közvetlenül a testére, és annak erejétől meggyógyul. De mikor kiderült, hogy semmit sem ér, az Első Vértanú egyházába sietett, és kitartóan könyörgött Szent Istvánhoz a gyógyulásért. Akkor hirtelen kioldódott a zsinór, a gyűrű lehullott a földre, sértetlen maradt, a matróna pedig azon nyomban tökéletesen egészségesnek érezte magát.

Ugyanott hasonló, de nem kevésbé rendkívüli csodáról szól. A kappadókiai Caesarea közelében élt egy nemes, megözvegyült matróna, akit tíz nemes gyermeke, hét fia és három leánya vett körül. Egy alkalommal, amikor anyjukat megsértik, az megátkozza őket. Anyjuk átkát az isteni bosszú azonnal beteljesíti, és mindannyiukat ugyanaz a félelmetes büntetés sújtja: minden egyes tagjuk borzalmasan remegni kezd. Ezért nagy fájdalmukban, és hogy kerüljék a polgárok tekintetét, elbujdostak. De bármerre mentek is, mindenütt magukra vonták a figyelmet. Közülük ketten, fivér és nővér, Pál és Palladia Hippóba érve elmesélték történetüket a hely püspökének, Ágostonnak. Húsvét előtt, két héten át, naponta felkeresték Szent István egyházát, és gyógyulásért könyörögtek. Húsvét napján, nagy tömeg jelenlétében, Pál átlépte a szentélyrekesztőt, és az oltár előtt, nagy hittel és tisztelettel a földre vetette magát, s míg a tömeg a dolog kimenetelét várta, ő gyógyultan emelkedett fel, és elmúlt testének remegése. Miután Ágostonhoz vezették, ő a nép elé állította, és megígérte nekik, hogy a következő napra megírja a gyógyulás történetét, s azt felolvassa. Miközben a püspök a néphez szólt, a fiú nővére, aki egész testében remegett, felállt és Szent István egyházának közepéből előrement, belépett a szentélybe, és ő is, mintegy álmából ébredve, gyógyultan emelkedett föl. Őt is a templom közepébe vezetik, és nagy hálát adnak mindkettejük gyógyulásáért Istennek és Szent Istvánnak. Orosius, Jeromostól Ágostonhoz visszatérve, elhozta Szent István néhány ereklyéjét. Az említett sok csoda ezek miatt történt.

Meg kell jegyeznünk, hogy Szent István nem ezen a napon szenvedett vértanúságot, hanem azon a napon, amelyen megtalálását ünnepeljük.* Azt mondják, hogy megtalálása pedig ezen a napon történt, de hogy miért cserélődtek fel az ünnepek, azt majd akkor mondjuk el, mikor a megtalálásáról lesz szó.* Most elégedjünk meg annyival, hogy az Egyház az Úr születése utáni három ünnepről két okból rendelkezett így. Először, hogy Krisztushoz, az Egyház vőlegényéhez és fejéhez társai mind közel legyenek. A megszületett Krisztus menyasszonyának, az Egyháznak vőlegénye, ezen a módon három társat vett maga mellé, akikről az Énekek énekében így szól: „Az én szerelmesem fehér és piros, ezerekből választatott” (Én 5,10). A fehér a kiváló hitvallóra, János evangélistára, a piros István első vértanúra, az ezerekből választatott pedig az aprószentek szűzi tömegére vonatkozik. Másodszor, hogy így az Egyház a vértanúk különböző nemeit rang szerint egybefoglalja, akiknek vértanúságát Krisztus születése okozta. A vértanúságnak három fajtája van: az első szándékban és tettben, a második csak szándékban, de tettben nem, a harmadik tettben, de nem szándékban. Az elsőre Szent István, a másodikra Szent János, a harmadikra az aprószentek szolgálnak például.

Fordította: Veszprémy László

Forrás: Jacobus de Voragine - Legenda Aurea / Magyar Elektronikus Könyvtár


2014. december 25., csütörtök

A szegény eszközök hatékonysága

Szegény eszköz az Isten iránti szeretetből elfogadott szenvedés; a térdfájás ima közben, vagy valami lemondás, amiről senki nem tud, önmegtagadás, vagy akár a mélységes csendben, hallgatásban, szemlélődésben leélt élet. Mindezekről szinte senki sem tud, ezek láthatatlan eszközök, nem méri fel őket semmilyen szociológiai statisztika, ám a hit fényében nézve ezek a szegény eszközök döntik el a világ sorsát.


A gazdag eszközök azok, melyek a világ szemében értékesek, de másképp van ez a hit fényében. "Mert Isten oktalansága bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél.” — mondta Szent Pál (1Kor 1,25). Ami szegény az emberek szemében, Isten szemében az a gazdag. A leggazdagabbak tehát a szegény eszközök, ezek a leghatásosabbak bennük, az igazi bölcsesség jelenik meg, az evangéliumi bölcsesség. A gazdag eszközök használata csak akkor lesz hatásos, ha szegény eszközökbe épülnek bele. Mély lelki és imaéletbe, önmegtagadásba, Isten iránti tökéletes önátadásba. A szegény eszközök hatása Krisztusnak a lélekben való jelenlétéből ered azon elv szerint, hogy Isten annyira adja magát a léleknek, amilyen mértékben a lélek Neki átadja magát.

Az aktív élet - mondja Aquinoi Szent Tamás - a kontemplációs élet teljességéből ered. (Summa Theologia 2, 2 qu). A gazdag eszközök hatékonysága (apostolkodás, szervezés) a szegény eszközök gazdagságából ered és nem fordítva. A gazdag eszközök külső korlátozások alá eshetnek: pl. időhiány, fizikai erő, szervezői készség hiánya, vagy egyházüldözés következtében. A szegény eszközöket viszont nem veszítheti el az Egyház külső behatásra. Nem lehet mentegetőzni, ha ezek hiányoznak, mivel megvalósításukhoz egyedül jóakarat és szeretet szükséges.

Az Egyháznak a gazdag eszközökre is szüksége van, s nem szabad azokat elvetni. Isten nem akar egyoldalúságot: akarja, hogy legyen katolikus sajtó, és legyenek különböző formái a látható apostolkodásnak. Szent Kolbe atya bizonyos értelemben a gazdag eszközök patrónusa. Az volt a vágya, mely meg is valósult, hogy a "Szeplőtelen Lovagja” c. kiadványból egy millió példány jelenjen meg a világon. Ő osztogatta a japán városok utcáin az úgynevezett "golyócskákat”, vagyis a csodás érmeket. Olyan rádióállomásról,repülőgépekről és hajókról álmodozott, melyek a Szeplőtelen Szűzanyát szolgálnák. Ezeket a gazdag eszközöket nem szabad figyelmen kívül hagyni, de ezeket is az Úr szolgálatába kell állítani. De nem szabad elfelejteni, hogy a gazdag eszközök hatékonysága a szegény eszközök jelenlétéből ered.

Szent Kolbe atya a siker embere volt  - annyi minden sikerült neki. Megalapította Niepokalanów-ot (nevét a Szeplőtelen Szűzről kapta) Varsó mellett, melyet az egész Egyház megcsodált, de alapított más földrészeken is ilyen "Niepokalanów”-okat. Ezeket a minden kétséget kizáró sikereket azonban szegény eszközökkel váltotta meg, amit maga Kolbe atya is tanúsít: ,,Amikor már minden eszköz elveszettnek tűnt - vallotta -, amikor már lemondtak rólam, amikor elöljáróim megállapították, hogy semmire sem vagyok alkalmas, akkor a Szeplőtelen Szűz kezébe vette ezt az eszközt, amely már csak szemétnek volt jó.” Mária, akinek teljesen átadta magát, fogta ezt a kis semmit, hogy őt felhasználja Isten dicsőségének terjesztésére, s a lelkek megmentésére. Eredményes apostoli munkája és a Szeplőtelen Szűz szolgálatában végzett tevékenysége akkor kezdődött, amikor súlyosan megbetegedett, olyannyira, hogy a testvérek és a rendfőnök úgy vélték, előrehaladott tüdőbaja miatt nem alkalmas a munkára. Mindenkinek kétségei voltak vele kapcsolatban, mikor tökéletesen kifosztott volt - hasonlóan a maghoz, mely elhal, hogy termést hozzon. Ez az isteni paradoxon. Egy ember, aki emberi szemszögből nézve már semmire sem alkalmas, Isten kezében a leghatékonyabb eszközzé válik. Mert Ő él, s Ő működik benne, így Isten valósítja meg a sikereket is.
.     
A hit lényege, hogy elismerjük saját tehetetlenségünket, s mindent Istentől várunk, saját tehetetlenségünk megtapasztalása és mindennek Istentől való várása pedig - par excellence - szegény eszközök. Vajon érzékeled azok értékét saját életedben? Isten bizonyára bőségesen ad neked is ilyen alkalmakat, mikor élhetsz ezekkel. Ki az, aki nem él át gyötrő pillanatokat, valamilyen rendkívüli nehézséget, a lelki pusztaság pillanatait? Ki az, aki nem kínlódik önmagával, vagy életének külső körülményeivel? Mindez nem látható, nem lehet osztályozni, nem lehet értékelni. Annyira rejtve van, hogy minderről nem szól semmilyen statisztikai adat.

Hiszen ki tudhat arról, hogy valamikor életednek egy adott pillanatában azt mondtad Istennek: igen, akarom mindazt, amit Te elvársz tőlem; hogy valamikor, amikor nagyon nehéz volt a helyzeted, talán könnyek közt azt mondtad Neki, hogy szereted Őt, s akarod Őt szeretni. Ki tudja azt is, hányszor győzted le önmagadat, hányszor mondtál le valamiről, s győzted le saját akaratodat?! Ezek számodra, az Egyház és a világ számára is a legfontosabb, Isten erejét mozgósító szegény eszközök. Hányszor adott Isten alkalmat arra, hogy ezeket felhasználd. Lehet, hogy ezeket az alkalmakat elfecsérelted, s nem akartad elfogadni ezeket a rendkívül értékes isteni ajándékokat? Lehet, hogy még kifogásaid is voltak velük szemben, míg Ő szinte úgy erőltette rád azokat, s kérte, hogy ne vesd el azt, ami oly fontos a világ megváltásának művében.

Ő, akit az ,,Isteni Koldusnak” neveznek, Ő ismeri legjobban a szegény eszközök értékét. Ezért ne feledd, nagyon fontos, hogy a megaláztatásokat örömmel viseld és szomorúságod ellenére igyekezz mosolyogni, mindannak ellenére, amit magad körül tapasztalsz, próbáld a világot békésen nézni azzal a hittel, hogy a szeretet biztosan győzni fog. Isten semmit sem becsül le: sem a térdeidet, melyek lehet, hogy nagyon fájnak, amikor térdepelsz, sem a lábaid fájdalmát, amikor állsz a templomban. Ő tud minden szegény eszközről, melyeket arra kaptál, hogy felhasználd, melyeknek elfogadásáról, vagy elvetéséről te magad döntesz szíved mélyén.

Ugyanakkor ott, a szívedben dől el a te sorsod és a hozzád legközelebb állók sorsa is. A szegény eszközök működése - melyek önmagukban nem elegendőek a cél eléréséhez - csak a hit elvei szerint érthetők meg, és magának Istennek a működésére mutatnak rá.
     
Azt mondod, nagyon sokat imádkozol valakiért, aki nem hívő, valaki megtéréséért, valaki egészségéért. Hiszen minden attól függ, milyen az imádságod. Gyakran elég lenne a te egyetlen "igen”-ed, amit örömmel mondanál Istennek. Ez az egyszerű, szegény és szerény eszköz valóban csodát tehet. Amikor nehézségeid vannak, amikor az Úr felajánlja neked, hogy részt vegyél abban, ami a lelkek üdvözüléséhez a legértékesebb, gondolj II. János Pálra, az ő tövises koronájára, az őt érő támadó kritikákra és különösen a gyakori utazásainak fáradalmaira. Gondolj Kolbe atyára: erre a szentre, akinek annyi minden sikerült, de a szegény eszközök árán. Hiszen nagyon gyakran fullasztó volt számára a levegő, gyakran fulladt, különösen az utazásai során. Ahogy a leveleiben is írja, egyszerűen nem kapott levegőt és elhagyta minden ereje. Ő, akit a "Szeplőtelen Szűz megszállottjának” neveznek, a szegény eszközök használatában volt megszállott.

Amennyiben nem értetted meg a szegény eszközök értékét, valójában nem értetted meg, mit is jelent egyáltalán a kereszténység a maga mélységében. Hiszen ha nem érted a szegény eszközök értékét és értelmét, akkor nem érted a kereszt jelentését sem, a kereszt pedig az Egyház középpontja. A keresztről vonzott Jézus mindent magához - arról a keresztről, mely alatt ott állt az Istenanya, aki a Megváltó iszonyú szenvedésével szembesülvén sem vonta vissza ,,igen”-jét -, innen a keresztről szüntelenül árad Istennek a világot megváltó és megszentelő kegyelme. A Megváltó nem az Ő győzelmes jeruzsálemi bevonulásával vonz magához téged, hanem a kereszttel, s a keresztről hív téged, hogy kövesd Őt, hogy úgy szeresd meg Őt, ahogyan Ő szeret téged: "mindvégig”.

A szegény eszközök patrónája Mária, ő, aki emberi megítélés szerint életében nem alkotott semmiféle jelentős művet. Az ő életében egyáltalán nincsenek gazdag eszközök, csak szegénység, hallgatás, rejtett élet, alázat, engedelmesség, imádság, kontempláció, Isten iránti önátadás. Az ő élete telve egyszerűséggel és a szegény eszközök felhasználásával Istenben rejtett élet volt. Ilyen életre hív Ő téged is. Azt akarja, hogy hittel élj és Názáret mintájára szívedet a szegény eszközök felhasználása iránti vágy uralja. Azt akarja, hogy megértsd a Keresztes Szent János állításában rejlô igazságot: "Egy csepp tiszta szeretet - szegény eszköz - értékesebb Isten előtt és a lelkek szempontjából, valamint több hasznot hoz az Egyháznak, mint a világ összes műve.” (Szellemi páros ének, XXIX)

Forrás: Tadeusz Dajczer - A hit fénye a harmadik évezred küszöbén - V. fejezet: Gazdag és szegény eszközök az Egyházban / Metropolita


Gaudete, gaudete Christus est natus



Krisztus születése mítosz és legenda nélkül

A karácsonyi romantika – egy-két szigetet nem számítva – eltűnt napjainkból. A titokzatos betlehemi istálló, a mennyei fényben nyájukat legeltető pásztorok – nem illenek többé szellemi tájképünkbe. A fényszórók kévéjében felszakadozik a szent éj varázsa. Legendák, amelyek elbeszélik, hogyan változott meg csodálatos módon minden azon az éjszakán, bennünket nem hatnak meg már. A kérdés nem torpan meg a Szentírás elbeszélése előtt sem: Valójában mi történt akkor? Érzékelhető eseményként kell-e felfogni a mennyei fényt, az angyalok seregét és dicsőítő éneket a pásztorok színe előtt? Ebben az esetben miért nem keltettek nagyobb feltűnést az országban ezek a csodálatos események? Ha valaki a szó szerinti értelmezésnél marad, azt kockáztatja, hogy napjaink embere az egész karácsonyi elbeszélést gyermekmesének vagy a jámbor képzelet szülöttének fogja tartani. Kérdések feltevésével szolgálatot teszünk a hitnek, még ha egyes keresztényeket fájdalmasan érint is ez. A későbbi átfestések leválnak, és a régi kép eredeti nyerseségében tűnik elő.

A születés története Lukácsnál

A Szentírás szerzőinek elbeszélésmódjait kutató exegézis elsősorban megkülönbözteti a Jézus születéséről szóló, józanul egyszerű tudósítást (Lk 2,1–7) a terjedelmesebben szőtt elbeszéléstől, amely a pásztorokkal foglalkozik, és az igehirdetés célját szolgálja (Lk 2,8–20). De a születést érintő rövid szakaszban is két ugyanazon szavakkal kezdődő („történt pedig”) rész ismerhető fel: az adókivetést szolgáló népszámlálás említése (2,1–3), amely miatt Mária és József Betlehembe mennek (2,4–5), és a gyermek születését elbeszélő két rövid vers (2,6–7). Ezek a szűkszavú és igénytelen mondatok a gyermek világra jöttéről valószínűleg régi híradást tartalmaznak, amely Lukács rendelkezésére állt. Mindennapos, sőt a körülmények szerint nagyon szegényes eseményről hallunk: egy gyermek született istállóban, és jászolba fektették, „mert nem kaptak helyet a szálláson”.

A népszámlálással való összefüggés megítélése nem könnyű. Az evangélista jelentős nehézségek elé állítja a történészeket azzal, hogy ezt az „első” és a római birodalomban „az egész földkerekséget” érintő összeírásnak nevezi, amely Augusztus császár és Quirinius, Szíria helytartója idejében történik. Tudunk a Kr. u. 6-ban lezajlott népszámlálásról, amely a galileai Júdás lázadását és a zelóta párt létrejöttét okozta. Erről Lukácsnak is tudomása van (ApCsel 5,37): a születéssel foglalkozó szakaszban említett népszámlálás azonban csak kb. 14 évvel előbb történhetett, Nagy Heródes király napjaiban (+ Kr. e. 4-ben). Erről a korai, Quirinius helytartó alatt végbement népszámlálásról más történelmi forrásaink nincsenek, megtörténtét legfeljebb feltételezhetjük más provinciákkal való egybevetés alapján. A keresztény hagyományban biztos, hogy Jézus születése a jelentős és önkényuralmat gyakorló Nagy Heródes alatt történt (Mt 2,1; vö. Lk 1,5). Bárhogyan kell is a népszámlálásról szóló híradást történetileg elbírálni: Lukács szándéka félreérthetetlenül az, hogy Jézus születését a történelem keretébe illessze. Keresztelő János fellépését is kronológiai adatokkal vezeti be (3,1). „Ami Gali­leától kezdve egész Júdeában történt”, a Názáreti Jézus fellépése (ApCsel 10,37skk), határozott körvonalakkal áll a történelem világában. Jézus születése nem mítosz, hanem történeti esemény. Alakja nem a régi mondák hőseinek egyike, félisten, hanem ember, aki gyönge gyermekként született. Szegény emberek gyermeke, aki számára nem volt hely a vendégfogadóban. Szegénység, nélkülözés kíséri születését: ezt tartalmazza a rövid megjegyzés. Isteni eredetének titkáról (Lk 1,26–38) nem történik említés.

Egészen más a pásztorokkal foglalkozó szakasz. Tele van csodákkal, égi alakokkal, földöntúli hangokkal. A mai értelmezés ennek a történetnek más elbeszélő- és stílusformát tulajdonít: ami a gyermek születéséről szóló tárgyilagos beszámolóban nem nyerhetett kifejezést, az szólal meg itt a hit épülésére. Mint a Bibliában gyakran, isteni követ magyarázza meg az esemény értelmét: Ma született nektek a szabadító, örömhír ez mindazok számára, akik eljövetelét remélték. Mennyei kórus Istent dicsőítve ünnepli ennek az órának a jelentőségét: Ég és föld kiengesztelődtek egymással, Isten békéjét és üdvösségét ajándékozza az embereknek. A pásztorok mindent úgy találnak, amint az angyal mondta. Dicsérik és magasztalják Istent mindazért, amit láttak és hallottak. A pásztorok különleges figyelmet érdemelnek. Nyoma sincs itt pásztorromantikának. Foglalkozásuk szerint az akkori Palesztinában nem becsülték őket sokra, munkájuk tisztátalannak számított. Azok közé tartoztak, akik „nem ismerik a törvényt”, vagyis nem képesek azt megtartani farizeusi szigorában. Ám éppen ezeknek a nem sokra becsült embereknek jut osztályrészül az örömhír, Isten irgalmának evangéliuma. Elsőnek tudják és látják meg, hogy a Messiás megszületett. Ez nem véletlen Lukácsnál: a pásztorok történetével összekapcsolja a jászolban fekvő kisdedet. Éppen ez a tény lesz a jel a pásztorok számára, hogy felismerjék Őt, akiről olyan fenséges kinyilatkoztatást hallottak. A gyermek, a maga szegénységében, nem botrány, hanem jel a pásztoroknak. A jászolnál történő találkozás pedig az evangélista szemében is jel, arra vonatkozik, aki később ezt mondja: „Ő küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). A pásztorok a vidék szegény és egyszerű lakói között terjesztik a hírt, és „mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak a pásztorok elbeszélésén”. Az isteni titok, amely megnyilvánult, most ismét el van rejtve, mivel együgyű emberek tanúskodnak az esemény ragyogásáról. Már a születésről szóló történetben feltűnik az a látszólagos ellentmondás a keresztény üzenetben, hogy Isten emberi gyöngeségben jelenik meg. A pásztorok a „szegényeket” képviselik, akiknek az evangéliumot hirdetik.

Tehát végeredményben mégis csak legenda? Nem az a szó szokásos értelmében, tehát mintha nem volna „igaz”. Mégis, olykor okmányokhoz vagy rajzokhoz Legenda megjelöléssel magyarázó táblázatot csatolnak. Ilyen „legendának” nevezhetnénk a pásztori történetet. Mintegy kulcs, amely lehetővé teszi, hogy az olvasók a kívülről sötét épület világos belső terébe jussanak – olvasók, akik hittel tudják fogadni. A Szentírás szimbolikus nyelvén értelmező beszéd ez, „igehirdetés” a közösség számára és egyszersmind Isten dicsérete is. Csak a hívők előtt tárul fel az esemény rejtett értelme, Isten kinyilatkoztatása a történelemben. Jézus születése ugyanis éppoly szilárdan és kitörölhetetlenül áll a történelemben, mint kereszthalála, és éppúgy csak a keresztre feszített feltámadásától kapja világosságát. Ha tehát helyesen olvassuk, a születéséről szóló elbeszélés a világ Istentől küldött szabadítójának történetiségét tanúsítja.

Nem mítosz

Lukács elbeszélése az őskeresztény igehirdetésnek késői formáját mutatja. Nem azt jelenti ez, hogy tagadnunk kellene történeti magvát. Ám az ősegyházat nem annyira Krisztus születésének körülményei érdekelték, mint inkább maga az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett. Hallatlan esemény, még abban a régi korban is, amely könnyen beszélt isteni emberekről, emberi alakban megjelenő istenekről, csodákról és jelenésekről. A zsidók Messiásukat, „Dávid Fiát”, földi királyként várták, és sohasem tulajdonítottak neki isteni lényeget és isteni méltóságot. Más spekulációkban megtalálható annak a megváltónak az alakja, aki alászáll a mennyei világból, hogy az embereket valódi énjük megismerése révén eredetükhöz és céljukhoz vezesse – ez a gnosztikus mítosz. E mítosz különféle változatai szerint a gnosztikus megváltó a legmagasabb égből száll le, először maga is a világ bűvöletének hatása alá kerül, majd önfeledtségbe merül, amíg csak a mennyei világból jövő szózat vagy levél hatására ismét ráeszmél származására és feladatára, felemelkedik mennyei otthonába, győzelmet aratva az ellenséges hatalmakon. Mindez egy gondolatnak formába öltöztetése: a gnosztikus hisz abban, hogy szellemi mivoltának felismerése (gnózis) megváltást hoz. Amit a mítosz szemléltet, az eszme csupán, nem húsból és vérből való ember, nem történeti alak. Hogy Isten Fia valósággal emberré lett, és hogy ez az ember a Názáreti Jézus, ez sohasem hallott üzenet volt.

Vagy talán mégis, csupán a mítosznak új formája, amely a zsidó és hellenisztikus-gnosztikus eszmék metszéspontjain keletkezett? Mítosz, amelyet az ember-Jézusra alkalmaztak, a történeti Jézus mítoszba burkolása akkor, amikor a róla szóló igehirdetés behatol a hellenizmus világába? Vannak modern teológusok, akik ezt állítják; de hiányoznak a bizonyítékok, amelyek az őskeresztény igehirdetés ilyen irányú fejlődését támasztanák alá. Csak azt a tényt tudjuk, hogy az ősegyház a keresztre feszített Jézus feltámadásába vetett hittől eljutott ehhez a hitvalláshoz: Ez a Jézus a Krisztus (a Messiás), az Isten Fia. És a húsvét fényében megvallotta: Isten Fia emberré lett. A kereszt keménységén törik szét a Krisztus-mítosz feltételezése. A jászol ezután, amelyben a Názáreti Jézus földi élete megkezdődik, a kereszttől nyeri értelmét, amelyen ez az ember meghalt. Erről az emberről, a Názáreti Jézusról vallja az ősegyház: Ő a Messiás és az Isten Fia.

A jászolban való születés csak úgy érthető meg, mint Isten felfoghatatlan, ellentmondásosnak tűnő cselekvésmódjának tanúsága, aki nekünk az emberi lét szegénységében és az emberi történelem mulandóságában akarta legnagyobb és végső kinyilatkoztatását ajándékozni – Fia odaadása révén. A jászolra éppúgy áll, mint a keresztre Pál apostol szava: „Úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés oktalanságával üdvözítse a hívőket” (1Kor 1,21).

Ha az előzőkből kiindulva újra olvassuk Lukácsnál a karácsonyi történetet, akkor értjük meg igazán tulajdonképpeni szándékát: a csöppet sem feltűnő eseményben a pásztorokról szóló szakasz ábrázolásmódja Isten fenségét mutatja meg.

A pásztoroknak szóló híradás teológiai értelme

A Lk 2,9–14 nyelvezete – ez a karácsony evangéliumának központja – egészen Lukács nyelve és egészen kerüg­matikus (igehirdetést szolgáló). „Az Úr dicsősége beragyogta őket, ők pedig nagyon megijedtek.” A „dicsőség” biblikus kifejezés, amely megőrzi Isten transzcendenciáját, és egyúttal jelzi a történeti kinyilatkoztatásban való „megjelenését”. Gyakran, éppen Lukácsnál, mennyei fényességként foghatjuk fel, amely a „látást” teszi lehetővé. Egyik helyen Lukács a damaszkuszi Krisztus-jelenést is, amelyben Pál apostol részesedett, így állítja elénk: Pált és útitársait „az égből Napnál vakítóbb fényesség” „ragyogja körül” (ApCsel 26,13). Az apostol írásaiban saját élményére vonatkoztatva sohasem mondja ezt így, legföljebb (ha ugyan a 2Kor 4,6 erre utal) így: „Fényesség ragyogott fel szívünkben.” A „félelem” az ember önkénytelen reakciója, ha megérinti Isten közelsége és kinyilatkoztatása.

Az angyal azonban így szól a pásztorokhoz (akárcsak Gábor Zakariáshoz és Szűz Máriához): „Ne féljetek!” Sőt „nagy örömet” hirdet nekik: a szabadító születéséről szóló örömhírt, az „evangéliumot”.

A „szabadító” és az „örömet hirdetni” kifejezések, amelyeket Lukács az Ószövetség görög fordításából vesz át, a hellenisztikus műveltségű olvasót a császárkultusz nyelvére emlékeztette. „Az isten (= a császár) születésének napja a világ számára kezdete az örömhíreknek, amelyeket kedvéért bocsátottak ki” – olvassuk a közismert prienei feliraton. Lukács szemében azonban csak egy a „szabadító”: „a Messiás, az Úr”. A „szabadító”, a Magnificatban még Isten megjelölése (Lk 1,47), átmegy a gyermek-Messiás jelzésére. Isten úgy lesz szabadítója népének, hogy ezt a gyermeket teszi szabadítóvá, Úrrá és Messiássá – végérvényesen feltámasztása alkalmával (ApCsel 2,36). Így a mennyei seregek dicsérete a magasságbeli Istennek szól, aki a földi embereknek kegyelmét bizonyítja. A gyermek által akar Isten „a jóakaratú embereknek”, vagyis minden embernek, aki csak megnyílik az isteni üzenet felé, üdvösséget és békét ajándékozni (Iz 52,7), éspedig abban a teljes értelemben, ahogyan majd azt Jézus az Isten országának evangéliumában meghirdeti. Az örömhír-meghirdetés egész jelenetében tehát ugyanazzal a stílusformával találkozunk, mint a Zakariásnak és Szűz Máriának szóló üzenet szakaszaiban. A leírást egészen átitatják a Biblia eszméi. Maga az elbeszélés nem más, mint amit hirdet: evangélium, örömhír Istentől az embereknek, akik látni tudnak.

Pál apostol Jézus Krisztus születéséről

Nem Lukács az egyetlen, aki Isten Fiának a világrajöveteléről beszél. Ennek a hitnek legrégibb tanúja Pál. Ugyanabban a levélben, amelyben azt tanúsítja, hogy Isten kinyilatkoztatta számára az ő Fiát (a damaszkuszi jelenésében), Krisztus születéséről is beszél (Gal 1,15sk), jóval a Lukács-evangélium előtt, kb. 55-ben): Isten elküldte Fiát, „aki asszonyból született, és a törvény alattvalója volt” (Gal 4,4). A megváltásunkat bevezető esemény (5. v.) paradox volta nem fogalmazható meg élesebb formában. Isten Fia az emberi lét egész keménységét és homályát magára vette. Mint minden ember, „asszonyból született”, gyöngeségben, magára hagyottan. Mint minden zsidó, „a törvény alattvalója volt”, és ez Pálnál annyit jelent, mint kényszer, szolgaság és ennek minden következménye. A törvény jutatta végül is Jézust a keresztre és tette kiátkozottá (3,13).

Már Krisztus születésére rávetődik a kereszt árnyéka. Amint csak a feltámadásba vetett hit oszlathatja el az árnyékot, ugyanúgy hívő szemek kellenek ahhoz, hogy a jászolban fekvő kisdedben felismerjék az Isten Fiát.

Pál szerint az Isten Fiának születése a történelem eseménye, természetesen éppen abban az időpontban, amelyet Isten állapít meg, Isten és az emberiség történetének megelőző tartama szerint: „Mikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonyból született, a törvény alatt volt, hogy a törvény alattvalóit megváltsa, hogy így az istenfiúságot elnyerjük.” Isten Fia azért lett emberré, hogy bennünket Isten gyermekeivé tegyen. A gondosan fogalmazott mondat minden mítoszt visszautasít, beleértve a halandó és feltámadó istenségek mítoszát is a misztériumkultuszokban. Pál kijelentése a zsidó, történelmi gondolkodásból ered, semmi köze az említett kultuszok természetmitológiai elképzeléseihez (az elhalás és feltámadás ciklusához a természet életében). Régebben megkísérelték ugyan a szent páli szövegek némelyikét ezekkel kapcsolatba hozni, de a megfeszített feltámadása meghiúsítja ezt a próbálkozást. Időközben ez a vallástörténészek előtt is világossá vált. Pál szemében Isten Fiának a küldetése történeti valóság, és feltétlenül Jézus Krisztus személyéhez kapcsolódik. Természetesen csak a hit tudja megvallani, hogy ez az asszonyból született és a keresztfán meghalt ember az Isten Fia.

Az ősegyház Krisztus-himnuszai

Ugyanez a hit fejeződik ki a Krisztusról szóló énekekben és himnusztöredékekben az Újszövetség különböző helyein. A Filippi-levél közismert szakaszát a legtöbb Szentírás-értelmező Pál munkásságát megelőző himnusznak tartja (2,6–11). Kezdete így hangzik: „Ő, aki Isten mivoltában létezett, nem akarta a maga javára az Istenhez való hasonlóságot, hanem kiüresítette magát, és felvette a szolga mivoltát. Olyan alakban, mint az emberek, külsejét tekintve egészen, mint egy ember, megalázta magát, engedelmesen a halálig…”

Jó néhány kutató ebben a költői szakaszban is mítoszt sejt, valójában azonban nincs alap az összehasonlításra. Sokféle lehetőség adódik ugyan utalásokra és összevetésekre: az Ádámmal kapcsolatos spekulációk, az Anthroposz (vagyis a kozmikus ember, az Ős-Ember) mítosza, a mennyei emberfia, de éppúgy gondolhatnánk Isten szolgájára Izajás 53. fejezete szerint. Azt mondják, felismerhető benne a gnosztikus mítosz leszállás-felemelkedés sémája. Valójában azonban a himnuszt Jézus keresztje és feltámadása ihlette. A középpontban a halálig való megaláztatás áll, amelyet a következő strófában a megdicsőülés követ. Innen tér tapogatódzva visszafelé a gondolatmenet: a megalázkodást másik létmódnak kellett megelőznie, az „isteni mivoltban létezés”-nek, amint szó szerint olvassuk. De az, akiről az ének szól, felcserélte „isteni mivoltát” a „szolga alakjával”. Az erősen kiélezett fordulat, „kiüresítette magát”, magába foglalja a megtestesülést, és emberi mivolta erős hangsúlyt kap. Ő, aki Isten lényegének és életének részese volt, az emberi lét legmélyéig ereszkedett le, hogy fölemeltetve így váltsa meg az embereket rabságukból és halálra szánt voltukból. Mítosz vagy valóság? Emberi ábránd vagy isteni bölcsesség? Tény, hogy a szavak csengése mitikus, de ezt a paradox történést nem is lehet más módon kifejezni. Jézus Krisztus útja a halálon át az életre, a földi lét rabságából az isteni transzcendencia tökéletességébe, számunkra is utat nyit földi-emberi kötöttségeinkből a szabadulás felé. Ebből a szempontból a kereszténység mondanivalója hasonlít a gnosztikus ígérethez: a hit útja azonban más, mint a gnózisé. Jézus követése más, mint saját énünk megtalálása.

Az első Timóteus-levél Krisztus-himnusza (1Tim 3,16) a megváltó útját két sorban foglalja össze: „Testben megjelent – Lélekben diadalt aratott.” Az egész hatsoros ének Krisztusnak a mennyei világba való bevonulásáról és a kozmoszban aratott győzelméről szól. Ennek előkészítése és feltétele azonban megjelenése a „testben”. Noha ezt a dalt egészen eltölti a beteljesült megváltás gondolata, a hit diadalmas terjedésének öröme, mégis kifejezést talál annak tudata is, hogy ez a megváltó végigjárta az ember útját, egész nyerseségében, a születéstől a halálig. Ugyanígy a másik himnusztöredék: „Testben megöletett – Lélekben életre kelt” (1Pét 3,18). A kereszten kínhalált szenvedett most Istennél él: győzött a gonosz hatalmak fölött (3, 22), és szabadítója mindazoknak, akik követik őt.

Az Ige megtestesülése

A karácsony titkát János evangéliumának prológusa fejezi ki a legérettebben. Itt is az egyik Krisztus-himnusz feldolgozását találjuk, amely megindítóan hirdeti Isten eljövetelét az emberekhez, és ebben a mondatban éri el tetőpontját: „A Logosz testté lett. … és mi láttuk dicsőségét” (Jn 1,14). A teológiai eszmélődés ezen a helyen, a teremtést és az ember világát átfogó isteni Bölcsességre vonatkozó gondolatokkal gazdagodva, méltó szavakba öltözteti a felfoghatatlan, egyedülálló eseményt. Az örök Logosz, aki Istennél volt, és maga is Isten, Isten Egyszülött Fia, „testté” lett, emberré, a test „haszontalanságában” (Jn 6,63). Mégis ő Isten irgalmának és hűségének lakóhelye, az isteni fönség kinyilatkoztatása e világban. A paradoxon, amelyet Istennek emberben való jelenléte jelent, nem fejezhető ki élesebben, mint a Logosz megtestesüléséről szóló, szinte már botránkoztató beszédmóddal.

Bár Jézus a János-evangéliumban nagy jeleket, külsőleg nézve hihetetlen csodákat visz véghez, és hatalmas szavakkal érezteti isteni méltóságát az „én vagyok…” kijelentésekben, epifániája, megjelenése mégis titokszerű: hatalma és fensége csak a hívők előtt tárul fel. A nem hívőkben ugyanazok a jelek és kinyilatkoztató beszédek [Offenbarungsreden] csak a legnagyobb megütközést keltik: a legélesebb ellentmondást látják Jézusban. A hit és hitetlenség képében János az Úr Jézus részben feltáruló, részben elrejtőző dicsőségét mutatja meg. A legvilágosabb kinyilatkoztatás sem győzheti meg azt, aki hitetlen, és a legsűrűbb fátyol sem tévesztheti meg azt, aki hívő.

A János-evangélium Jézusa olyan világosan és hatalmasan nyilatkoztatja ki magát, hogy lehetségessé válik az emberré lett Isten Fiában való hit, és menthetetlenné lesz a hitetlenség. Ennek ellenére oly rejtélyes és felfoghatatlan mindez, hogy csak Isten kegyelmével lehet hinni, és az Igazság Lelke által tudunk mélységeibe hatolni (16,13). Csak működésének hívő tanúi és a hívők közössége mondhatják: „Láttuk az ő dicsőségét.” Csak ők vallhatják meg hálatelten: „Mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16).

Szabadítónk megjelenése

A pasztorális levelekben ismét más módon jut kifejezésre a karácsonyi örömhír. Ezek nyelvezete közelebb áll a hellenisztikus környezethez, mint az Újszövetség legtöbb iratáé. Krisztus születését a jóhangzású „epifánia” szóval jelölik. Az akkori embernek ez valamelyik istenség megjelenését, láthatóvá válását, jelenlétét jelentette. Abban a hiedelemben voltak, hogy születésének ünnepén az istenség a kultikus ünneplés folyamán „megjelenik”. A császárkultusz átvitte a gondolatot az istenhez való hasonlóságában tisztelt uralkodóra.

Nem vakmerőség, hogy a keresztények szegényen és észrevétlenségben világra jött szabadítójuk születését ugyanolyan fényben képzelték el, mint egy istenség megjelenését? Nem vezet ez szükségszerűen olyan glorifikáláshoz, amely elfelejteti a keresztet, a megváltás jelét és a keresztény életmód útmutatóját? Nem kerülhetett Krisztus születése olyan földöntúli fénybe, amely új mítoszt terem? – Nem, Krisztus születésének epifániája egyedül és hasonlíthatatlanul áll a történelemben. Isten kegyelme, amely „örök időktől fogva” nekünk adatott, „most nyilvánvalóvá lett Jézus Krisztusnak, a mi szabadítónknak megjelenése által: Ő legyőzte a halált, és az evangélium által felragyogtatta a halhatatlan életet” (2Tim 1,10). Jézus kereszthalála nem engedi, hogy földi életét önkényesen a dicsőség díszleteivel vegyék körül.

„Egy az Isten és egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát mindenkiért” (1Tim 2,5skk). Miért használják akkor a pasztorális levelek ezt a kifejezést, amely a keresztény evangéliumot meglehetősen közel hozta a hellenisztikus epifánia-elképzelésekhez? Azért, mert az „epifánia” üdvösséget árasztó esemény volt, így tehát Krisztus születését mint a legnagyobb és legboldogítóbb eseményt hirdethették. Krisztusban megjelent „Istennek minden emberre üdvösséget árasztó kegyelme” (Tit 2,11), „szabadító Istenünk jósága és emberszeretete” (3,4). Amíg Márk evangéliuma Jézus alakját a „messiás-titokkal” veszi körül, és így a „titkos epifániák könyve” lesz, amíg János evangéliuma az emberré lett Isten Fiának epifániáját jelekben és kinyilatkoztató beszédekben láthatóvá teszi, de ezek mégis csak a hit szemei előtt tárulnak fel, addig a pasztorális levelek Jézus születését igazi epifániának tekintik, amely azonban nem jelenít meg mást, mint Istennek, a szabadítónak az emberségét.

A teológiai kijelentések egységes értelme

Akármilyen sokféle változatban szólalnak is meg ezek a teológiai gondolatok, mindig csak az Isten megtestesülésének nagy titkával foglalkoznak. Az őskeresztény hit minden tanúsága félreérthetetlenül tartalmazza a tanítást: a történelemben fellép egy ember, olyan ember, mint mi, mindnyájan, és mégis, egész földi létében születésétől a szörnyű kereszthalálig, túllép az emberi méreteken, és ezzel az emberi egzisztencia transzcendenciájára mutat rá. Ember, aki rendkívüli jeleket művel, és halhatatlan szavakat mond ki, aki úgy gyakorolja a szeretetet, mint még senki más, és aki megmutatja, mi az a szeretet, amely megváltja az embereket; aki Isten képmása és jele a világban. Ember, akiben az örökkévaló behatol az időbe; aki által az emberek megtapasztalják az emberi lét magasságát és mélységét; aki a halálra szánt ember reménye lesz, mert halálával megszerezte az életet, és új jövőt nyitott. Mindez megnyilvánul már születésekor: A jászolban fekvő gyönge gyermek a világ szabadítója. Ez a karácsony soha el nem múló tanítása – legenda és mítosz nélkül.
  
Rudolf Schnackenburg

A fordítás alapjául szolgált: Die Geburt Christi ohne Mythos und Legende, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1969. (2. Auflage)

Fordította: Tőzsér Endre 

Forrás: Facebook


Az Ige Istennél – és köztünk, velünk

Martos Balázs atya karácsonyi elmélkedése

Karácsony ünnepi miséjében Szent János evangéliumának bevezető himnuszát olvassuk az Igéről. Ez az Ige „kezdetben”, vagyis öröktől fogva Istennél volt, sőt maga Isten. Ez az Ige nem más, mint Jézus Krisztus, akiben az Atyaisten kimondta önmagát, és akit elküldött, hogy a megtestesülten meg is mutassa Isten örök szeretetét. Ezért a benne hívők számára ő a világosság, az igazság, a kegyelem és az élet teljessége.

Amikor karácsony ünnepi miséjére érkezünk, már átéltük a gyönyörű szép, titokzatos éj bensőséges titkait Máriával és Józseffel, a sietős pásztorokkal és az éneklő angyalokkal. A szívünkben ott kavarog, amit láttunk és hallottunk, amit megköszöntünk, és amit megbocsátottunk, meg talán az is, ami nehezen gyógyuló sebként hosszú ideje kísér. S ehhez az ünnepi, súlyos lelki töltethez most hozzászól az evangélium, sűrűn és fényesen, mint a nemes, tiszta olaj. János, a szeretett tanítvány mintha magas hegyre vezetne minket, ahonnan egyszerre látjuk Jézus egész útját, egész sorsát. Múltját, amelyben a világra születése előtt örökké az Atyánál volt; sorsát, amely befogadás és elutasítás; egységét Istennel és ellentétét a világgal és sötétséggel. 

Bár e himnusz sokszor ismétlő, lelkes sorai a teremtett és teremtetlen teljességet, végül is magának Istennek végső mélységét szólaltatják meg, azért nem felejtik az emberit, a végest, az Istenre várakozót sem. János nem ír a titkos betlehemi éjszakáról, nem kínálja a kisdedet, hogy vegyük karjainkba, de azért pontosan tudja, hogy az Ige, Jézus, valódi ember, aki megsiratja majd barátját, Lázárt, és aki az utolsó estén lehajol, hogy rabszolga módjára megmossa tanítványai lábát is. A gyermek születése helyett az ő sodró, kavargó, ismétlő kijelentései az Ige teremtő, kinyilatkoztató és megváltó művét követik, amelyben az ember és a világ születik újjá. Az „Atya Egyszülöttjének dicsősége” ragyog és kiárad azokra, akik hisznek benne. Az az isteni teljesség, amelyben az Ige részesít, nem romantikus aranykorra emlékeztet, nem valamiféle történeti kezdet feltárására ösztökél, hanem mint örök napkeltéhez, Istenhez vezet. Így kínálja az élet most is elérhető, most is befogadható teljességét.

Hogyan szólalunk meg, amikor tele van a szívünk? Néha csak ízleljük, ismételgetjük újra meg újra ugyanazokat a szavakat – szeretet, igazság, világosság, kegyelem, irgalom. Máskor ellentéteket hívunk segítségül, hogy közibük feszítsük a mindenséget – világosság és sötétség, élet és halál, bűn és megbocsátás, Isten és ember. Így tesz az evangélium is. Mondja a történetet, amely a „kezdettől” a mindenkori jelenig tart. Mondja ellentéteit, amelyekben az ég küldöttei méltóság szerint állnak sorba, ahol János a Világosság tükre, Mózes törvénye csak a kegyelem és igazság fészekrakója lehet. 

János evangéliuma nem szólaltatja meg a gyermek Jézust, de hosszasan „beszélteti” majd a felnőttet. Akkor magától Jézustól halljuk, hogy a világba jött, de visszatér az Atyához. Tőle halljuk a szeretet parancsát, őt látjuk imádkozni mindazokért, akiket neki adott az Atya, s akik a világban maradnak. Karácsonykor bizonyára mindannyian egy kissé másként látjuk ezt a világot. Látjuk, meghatottan vagy kevésbé, hogy van benne szeretet, és van benne sok-sok sötétség is. Ezt a világot szerette Jézus, ennek akarta megmutatni az Atyát. Nem vagyunk egyedül. Ahogy végighallgatjuk az evangélium szavait, magához ölel a tanúságtevők kórusa: mi „láttuk dicsőségét”. Felelünk hát mi is, Jézus szavaival: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Forrás: Vatikáni Rádió 


Karácsony az adventi vágyak beteljesülése

Mit jelent számunkra az ádvent? Mi van a szívünkben karácsonykor? Mire várunk? Mire vágyakozunk? Csávossy Elemér jezsuita atya erről így ír: „Karácsony az ádventi vágyak beteljesülése, az ádventi várakozás beteljesedése. Ahányféle az ádvent, annyiféle a karácsony. Vagy jobban: ahányféle a karácsony, annyiféle az ádvent, mely azt megelőzi és előkészíti.”


Ha felnőttként készíthetnénk egy karácsonyi kívánságlistát, mi állna a mi listánk legelején? Ha hétköznapi, praktikus dolgok állnának ott, azt se szégyelljük! Isten látja a lelkünket, ismeri vágyainkat. És Ő éppen ilyennek szeret minket! Ugyanakkor azt is szeretné, ha éppen a saját és környezetünk boldogsága, lelki békéje érdekében, elindulnánk azon a lelki ösvényen, amelyen Ő maga vezet. Ez Jézus személyes ádventje a mi számunkra, amikor életünk egyre több területén engedjük meg neki, hogy jelenlévővé váljon, azaz megszülessen, és örök teremtőként magához hasonlóvá formáljon bennünket. Ahogyan Csávossy atya fogalmaz, ez „Jézus lelki születése szívünkben”, ami „kegyelem által történik… s minket titokzatos testébe olvaszt. Krisztus mintegy újból megszületik bennünk, személyünkben új emberséget vesz fel, s mi az Ő folytatása, némileg befejezése leszünk”. Ahogyan Szent Pál írja: ’Örömest szenvedek értetek s kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedésének, az Ő teste, az Egyház javára’ (Kol 1,24)”. Ez a „kiegészítés” azonban nem csak a szenvedésben valósul meg, hanem az összes krisztusi tulajdonság vonatkozásában is, amiket a Lélek gyümölcseiként ismerünk a Bibliából: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22-23). Ha Jézus születését a szívünkben ezek a lelki ajándékok kísérik, hát nem megéri nekünk Őt befogadni a szívünkbe?

Karácsonykor azonban Jézusnak valójában hármas születését ünnepeljük: az Atyától való örök születését (1.), Szűz Máriától való földi születését (2.) és az őt befogadók lelkében való megszületését (3.). Ez utóbbiról elmélkedtünk eddig, most pedig Jézus földi születéséről gondolkodjunk el egy kicsit közösen, hiszen karácsonykor elsősorban ezt ünnepeljük.

Jézus földi születése dicsőséges, hiszen egy új korszakot nyitó, a mennyország ajtaját kitáró esemény: a bűneinkért helyettünk megváltást „fizető” isteni személy született meg a Szűzanyától Betlehemben! És dicsőséges a megtestesülés az emberi természetre nézve is, hogy Isten méltónak találta arra, hogy magára öltse. A végtelen Isten egy térben, időben és érzékelésében is korlátozott emberi testben élt közöttünk. Mennyire nehéz, sőt, kínkeserves lehetett Jézus számára ez az állapotváltoztatás, az örökkévaló és végtelen béke és boldogság felcserélése akár a földi világ legboldogabb pillanataira is, amelyek bizony nyomába sem érnek az égieknek. De Jézus azonban még ennél is messzebbre ment: vállalta a hideg és a forróság, az éhezés és a szomjazás, a fáradtság és a megaláztatás kínjait, a legkülönbözőbb fizikai és lelki fájdalmakat. Csak értünk! Mély, önzetlen és tiszta szeretetből! Hát ilyen Isten a mi Istenünk! Felfogni sem tudjuk, hogy milyen ragyogó, rajongó szeretettel van irántunk, ha ekkora áldozatra képes!

Karácsonykor ugyanakkor érdemes még jobban odafigyelni Jézus földi, nekünk pedig mennyei édesanyánkra, Szűz Máriára, akinek Jézus iránti odaadó szeretete, gondoskodása kiterjed miránk is, Jézus testvéreire a keresztségben. Amikor Jézus megszületett, a körülményeik messze nem voltak ideálisak. Mária azonban nagy kitartással és Istenbe vetett erős bizalommal mindent megtett, hogy a pici istengyermek egészségben, békességben, boldogságban nőjön fel. Szűz Mária égi édesanyánkként így segít minket is: a legreménytelenebb helyzeteinkben sem esik kétségbe, a karjába vesz, vígasztal, bátorít és megerősít. Karácsonykor ezért különösen is forduljunk Máriához, égi közbenjárónkhoz, aki sohasem fárad el a gyermekeiért vívott küzdelemben, és aki jó anyaként mindig meleg, elfogadó szeretettel vesz minket körül. Amikor magányosnak és méltatlannak érezzük magunkat, ő gyengéden tart a kezében. Amikor a leggyengébbek és a legelesettebbek vagyunk, akkor bölcs szívével átérzi, hogy min megyünk keresztül, és közbenjár értünk a Vigasztaló Szentléleknél, de segít a lehető legtöbb jót is kihozni a rossz helyzetekből. Istenszülő édesanyaként mellettünk áll abban, hogy a mi szívünkben is megszülethessen Jézus. Konkrét élethelyzeteinkben, és különösen is így karácsony táján, amikor a családi egység kovácsolására olyan sok jó alkalom adódik, bátran hívjuk őt segítségül!

Forrás: Regnum Christi


A ferencesek üzenete 2014 karácsonyán

„Az értünk szegénnyé lett és a szegényekhez és kirekesztettekhez mindig közel lévő Krisztusba vetett hitünkből következik a társadalom legelhagyatottabb tagjainak a teljes értékű fejlődésére irányuló törekvés” – írja Ferenc pápa „Az evangélium öröme” című írásában (186.). A Gyermek születésének örömnapján megerősödhetünk a hitünkben, a hitben, amely Krisztus szeretetének továbbadására küld bennünket. 

„Szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9) „Az értünk szegénnyé lett és a szegényekhez és kirekesztettekhez mindig közel lévő Krisztusba vetett hitünkből következik a társadalom legelhagyatottabb tagjainak a teljes értékű fejlődésére irányuló törekvés” – írja Ferenc pápa „Az evangélium öröme” című írásában (186.). A Gyermek születésének örömnapján megerősödhetünk a hitünkben, a hitben, amely Krisztus szeretetének továbbadására küld bennünket. 

Szegénnyé lett értünk az Isten Fia. Ha akarta volna, születhetett volna aranyfallal körülvett gyémántpalotában, selyempaplannal kibélelt illatos ágyban, figyelmes orvosok és szolgák biztonságot adó közelségében. Megtehette volna, hogy mindent beragyogó fény, pompa és az egész földet betöltő ujjongás, harsonazengés várja őt a világra jöttekor. Ő viszont az isteni dicsőséget, végtelen gazdagságot maga mögött hagyva a szegényes barlangistállót választotta, itt látta meg a napvilágot. Kiszolgáltatott embergyerekként született a földre. Azért jött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak (vö. Lk 4,18), és nem azért, hogy a társadalmi, szociális problémákat mind egy szálig megoldja. Eljött, hogy „megmentse, ami elveszett” (Mt 18,11), vagyis visszafordítsa az emberi szíveket Istenhez. A belső, szívbéli átalakulás, a megtérés lehetőségét hozta, amely Isten szeretetén alapul, de elválaszthatatlan a felebaráti szeretettől. Mennyei orvosként a betegeket jött gyógyítani, és fájdalmasan tapasztalta meg, hogy az egészségeseknek (akik annak gondolják magukat) nincs szükségük rá (vö. Mt 9,12). Szeretettel fordult azokhoz, akiket mások lenéztek, elítéltek, akik a társadalom kitaszítottjai voltak. Őket is magához akarta ölelni a szegénnyé lett Emberfia. A jászolban fekvő Kisded kitárt karjai világos üzenetet hordoznak: senki sincs kizárva az ő öleléséből. 

Emberré lett a Fiúisten, hogy minket is megtanítson a szeretetre, Isten és az embertárs szeretetére. A szeretet iskolájába járunk, mert mások iránti jóakarat, segítő szándék, felebaráti szeretet nélküli kereszténység nem létezhet, önellentmondás lenne. Aki „krisztusi”, az Jézust követi az önzetlenségben, törődik a másikkal, a beteggel, a szegénnyel, a rászorulóval. „Amikor szeretjük Istent és testvéreinket, akkor fényben járunk” – mondta Ferenc pápa a tavalyi éjféli misén. Valóban, a karácsonyi ünnep fénye csak akkor ragyog be bennünket, akkor jelenik meg családjainkban, közösségeinkben, ha szeretetben élünk és cselekszünk. 

Forrás: Ferencesek


Ő az ajándék


A Megváltó születését ünnepeljük

December 25-én Isten Fiának, Jézus Krisztusnak földi születését ünnepeljük. Az örömünnep tárgya a megtestesült Ige földi születése a Boldogságos Szűz Máriától Betlehemben. E születés az üdvtörténet központi eseménye, mert aki született, nemcsak az ember fia, egy az emberek közül, hanem Ő az Atyától a Szentháromságban az idő kezdete előtt születő Fiú. Születése mindenki számára üdvösséget hoz, aki engedi, hogy lelkében a kegyelem által megszülethessék az megváltó Jézus.

December 24-e, szenteste, az ősszülőknek, Ádámnak és Évának az ünnepe,  karácsony böjtjének estéje, amikor a meghitt családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozás. Az éjféli mise a karácsony ünnepének első szentmiséje, amely a Fiú, a megtestesült Ige földi születését ünnepli és hogy a Megváltó megújítja a világot.

A karácsony ünnepéhez különböző szokások kapcsolódnak, mint a betlehemezés és a karácsonyfa-állítás. A betlehemezés Jézus születésének, a Betlehemben történteknek megjelenítése, dramatikus játék. Főbb jelenetei a szálláskeresés, amelyben a várandós Mária és József szállást keresnek, illetve a pásztorjáték, aminek főszereplői a pásztorok, akiknek az angyal hírül adta a Megváltó születését, és akik elmentek az újszülött Jézushoz, hogy neki ajándékot vigyenek.

A karácsonyfa Isten ajándékozó szeretetének szimbóluma. Örökzöldje az örökkévalóságra, háromszög-formája a Szentháromságra utal, ágai a keresztet idézik. A karácsonyfa gyertyái a született Világosságnak, díszei pedig az örök dicsőségnek jelei. A fa tetején a karácsonyi csillag azt fejezi ki, hogy a karácsonyfát állító ember otthona ugyanaz a betlehemi barlang lett, mely fölött megállt az újszülött Jézusra mutató csillag.

December 25-e, karácsony, a család bensőséges ünnepe. A családtagoktól körülvett karácsonyi asztal a hívő ember számára az oltár jelképe és a család egységének és összetartozásának is szimbóluma.

Az ünnep alakalom arra, hogy felismerjük és elfogadjuk Isten minden embert megérintő szeretetét, amely átragyog a betlehemi éjszaka ridegségén és meghitté változtatja azt. 

Forrás: MKPK