2014. október 19., vasárnap

„Szabad-e adót fizetni a császárnak?”

(Mt 22, 15–21)

Ezzel a kérdéssel akarják tőrbe csalni Jézust a farizeusok. A római uralom híveit, a Heródes-pártiakat küldik a Mesterhez, hogy szaván fogják. Ha Jézus igennel felel, a farizeusok a mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának mondják, ha nemlegesen, akkor mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál.

Emlékezünk: Pilátus előtt majd ezt a koholt vádat hangoztatják: Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. De Jézus átlát álnokságukon. Egy adópénzt kér, amelynek egyik oldalán a császár képe látható, és faggatói meglepődésére e válaszával beléjük fojtja a szót: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig ami az Istené.” 

Az ismert és sokat idézett evangéliumi jelenet olyan dilemmára utal, amely a történelem során gyakran felmerült: a hívő keresztények bizonyos helyzetekben választás elé kerültek: Isten vagy a politikai hatalom, még általánosabban: Isten vagy a világ? És Jézus leleményes válasza eligazítást adott, amikor az egyik vagy a másik oldal felé húztak a túlzó, kiegyensúlyozatlan vélemények. Régebben a középkori aszkézis a világtól való menekülést, a világmegvetést hangsúlyozta. Ma inkább a másik oldalra billen a súly. Az e világi valóságok, a kultúra, a tudomány, a politika függetlenségét joggal hangsúlyozzuk a zsinattal. De elítélendő az a szekularizmus, teljes evilágiság, amely tagadja a teremtő Istent, és az ember abszolút szabadságát hirdeti. (Gaudium et spes, 36.) 

A teremtés jó; Isten úgy szereti a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, de aki nem hisz benne, annak számára Jézus eljövetele nem üdvösség, hanem ítélet; ítélet azoknak, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. (Vö. Jn 3, 16–21) Mert létezik a Gonosz, a bűn világa is, amelytől a hívőknek őrizkedniük kell. A keresztények a világban élnek, beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellenállnak, megtagadhatják az engedelmességet. Bizonyos helyzetekben inkább kell engedelmeskedni Istennek, a helyes lelkiismeretnek, mint a császárnak, az isten- és egyházellenes hatalomnak. Vértanúk serege ad példát erre a századok során. 

A világosság és a sötétség harca végighúzódik a történelmen. Szent Ágoston szerint „két város”, Szent Ignác szerint „két zászló”, két tábor áll szemközt egymással. A kereszténynek választania kell: Isten városához, Krisztus zászlajához csatlakozik-e, vagy az ellenkező táborhoz. A szellemek megkülönböztetését kell gyakorolnia, és virrasztania az Úr végső eljöveteléig, amikor majd megtörténik a végső szétválasztás, a kirostálás: a jó búza elválasztása a konkolytól. Addig senkit nem szabad megítélnünk, mert csak Isten lát a lelkiismeretekbe. És az irgalmas Isten türelmes: mindig várja, hogy a bűnös megtérjen. 

Hitetlen nemzedék között élve a világ világosságának, sónak és kovásznak kell lennünk. Szent Péter intelme szerint: „Viselkedjetek helyesen a pogányok között, hogy (…) jótetteitek láttára magasztalják majd Istent látogatása napján. Engedelmeskedjetek az Úr kedvéért minden emberi méltóságnak: akár a császárnak, mint legfölsőbbnek, akár a helytartóknak, akiket ő küldött a gonosztevők megfenyítésére és a jók dicséretére…” (1Pét 2, 13–14) 

A katolikus egyház katekizmusa (KEK 1900) idézi Szent Kelementől az egyház legősibb imáját a politikai hatalomért: „Adjál nekik, Uram, egészséget, békességet, egyetértést, boldogulást, hogy a kormányzás munkáját, amit te adtál nekik, háborgatás nélkül végezhessék. Te pedig, Urunk, időknek mennyei királya, ki az emberek fiainak hatalmat és méltóságot adsz a földiek feletti uralkodásban, te, Uram, igazgasd a mi szándékainkat arra, ami színed előtt szép és tetszésre talál, hogy (a vezetők) békességben és egyszerűségben, istenfélő módon használják a tőled kapott hatalmat, és így tenálad irgalomra leljenek.” 

Forrás: Új Ember


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése