A Tízparancsolat kihirdetése után Isten e szavait olvassuk a Bibliában: „Teljes életedben féld az Urat, a te Istenedet, s tartsd meg minden parancsát, amelyet én neked, fiaidnak és unokáidnak meghagyok.” (MTörv 6,2) „Féld az Urat, a te Istenedet, és csak neki szolgálj.” (MTörv 6,13) A „féld” itt nem rettegést, hanem feltétlen imádatot jelent. A Krisztus előtti korban készült görög Septuaginta-fordítás ezért helyesen a latreuszeisz (=imádd) szóval fordítja. Így idézi az evangélium szerint maga Jézus is e parancsot: „Az Urat, a te Istenedet imádd (latreuszeisz), és csak neki szolgálj.” (Mt 4,10)
Melyik a főparancs?
Minthogy az ószövetségi Szentírás sok isteni parancsot sorol fel, felmerül a kérdés, melyik ezek közül a legfontosabb. Az evangélium szerint egy írástudó fel is tette Jézusnak e kérdést. Jézus válasza egyértelmű: „Az összes parancsok közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből!« Ez az első parancsolat.” (Mk 12,30) Isten imádása és szeretete tehát az a parancs, amely az ember egész értékrendjét meghatározza. Ezzel azonban még korántsem lett világossá a bibliai értékrend. Tovább kell ugyanis kérdezni: miképpen lehet és kell Istent imádni és szeretni? Vajon elég az Isten által parancsolt vallási szertartásokat pontosan végezni, a Bibliában leírt több mint hatszáz parancsot és tiltást feltérképezni és pontosan megtartani? Jézus korában voltak a zsidó rabbik közül olyanok, akik azt hitték, hogy ennyi elegendő. Pontosan megtartották például a templomi tized fizetésére vonatkozó előírásokat, végezték a megszabott imádságokat és az előírt áldozati szertartásokat. Jézus azonban nem így gondolkodott. Jézus szerint minden a „szíven” múlik. Semmi, kívülről jövő dolog nem „szennyezheti be az embert, mert nem hatol bele a szívébe.” Viszont „belülről, az ember szívéből származó” gonoszság beszennyezi az embert (Mk 7,19.21). Ellenkezőleg, amikor az ember szíve „tiszta” (Mt 5,8), akkor ebből a tiszta szívből származnak a jó gondolatok és tettek. Mert olyan a „jó szív”, mint a jó fa, amely jó gyümölcsöt terem (Mt 6,17). Az ember szíve pedig akkor tiszta, ha szeret, szereti Istent „teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből” és – itt van Jézus tanításának nagy újdonsága! – „szereti embertársát”. „ Isten imádása és szeretete az a parancs, amely az ember egész értékrendjét meghatározza. Ezzel azonban még korántsem lett világossá a bibliai értékrend. Tovább kell ugyanis kérdezni: miképpen lehet és kell Istent imádni és szeretni?
Az ember felértékelése
A jézusi erkölcsrend sajátossága az ember csodálatos felértékelése. Köztudomású, hogy amikor Jézus az írástudó kérdésére válaszolva és a Második Törvénykönyvet idézve az Isten iránti szeretet parancsát jelentette ki első parancsolatnak, nem állt meg, hanem így folytatta: „A második parancs pedig ez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!«” (Mk 12,31). Jézus a Biblia két különböző könyvéből (MTörv 6,5–6 és Lev 19,18) vette ezeket az idézeteket, és etikájának sajátossága, hogy összekapcsolja és egymás mellé helyezi azokat. Az Isten iránti szeretethez tehát feltétlenül kapcsolódnia kell az emberek iránti szeretetnek. Mégpedig a minden ember iránti szeretetnek.
A Leviták könyvéből idézett szövegben a „felebarát” szóval fordított héber szó: „resza”. A szövegösszefüggésből világos, hogy e szó a honfitársat és az állandóan letelepedett jövevényt jelenti, de nem terjed ki az idegen, pogány nemzetekhez tartozó emberekre. Ezért is kérdezte meg Lukács evangéliuma szerint az írástudó Jézustól, hogy „ki az én felebarátom?”. Jézus erre a kérdésre a jó szamaritánusról szóló példabeszéddel felel. E szerint nem a papnak, sem a levitának, hanem az idegen, „eretnek” néphez tartozó szamaritánusnak „esett meg a szíve” az útfélen félholtan heverő áldozaton, ő ment a „közelébe”, és segített rajta. A példabeszéd végén pedig Jézus teszi fel a kérdést, mégpedig helyesen: „A három közül melyik lett felebarátjává annak, aki a rablók kezébe esett?” Az írástudó így felel: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.” És Jézus e szavakkal zárja a párbeszédet: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél.” (Lk 10,30–37)
Ebből világos, hogy Jézus szerint a „második parancs” a minden ember iránti tevékeny szeretetet írja elő, bármilyen néphez vagy nemzethez tartozzék is az illető. Azt a kérdést nem is szabad feltenni, hogy „ki az én felebarátom”. Ellenkezőleg: bárki, aki életutunkat keresztezi és szükségben van, élő felkiáltás: „Légy felebarátommá! Segíts rajtam!”
Az istenszeretet és emberszeretet kapcsolata
Nincs kivétel! Abból, hogy az Isten szeret minden embert, „fölkelti napját a gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és gonoszoknak” (Mt 5,45), és „jóságos a hálátlanokhoz és gonoszokhoz is” (Lk 6,35), az következik, hogy Jézus szeretet-parancsa az ellenségekre is kiterjed: „Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket.” (Lk 6,27–28)
Ebből kiderül, hogy a jézusi emberszeretet parancsa az istenszeretet parancsán alapszik. Csak az olyan ember lesz képes mindenkit, még ellenségeit is tevékenyen szeretni, aki hisz abban az Istenben, aki szeretetből teremtette meg a világot, aki minden ember üdvösségét akarja (1Tim 2,4), és szereti minden teremtményét (Bölcs 11,25).
Az embernek ilyen csodálatos felértékelése miatt tette Jézus a következő kijelentést: „A szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.” (Mk 2,27) Vagyis a tízparancsolat harmadik parancsában szereplő „szombatnak” az Úr napjaként való megszentelésénél fontosabb az emberek szolgálata. Ezt emelik ki Jézusnak szombaton végzett gyógyításai. Amikor egy szombati napon Jézus bement egy zsinagógába, az ott levő farizeusok „lesték őt”, hogy a gyülekezetben levő bénakezű embert meggyógyítja-e, „hogy vádolhassák”. Jézus erre középre állítja a bénakezűt, és megkérdezi: „Szombaton mit szabad tenni, jót vagy rosszat? Életet menteni, vagy veszni hagyni?” És amikor a farizeusok „csak hallgattak”, Jézus „haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: »Nyújtsd ki a kezedet!« Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze.” (Mk 3,1–5) A farizeusok erre úgy megdühödtek, hogy már Jézus megölését tervezték, mert nem tartja meg a törvényt. Jézus számára tehát életveszélyes volt az új értékrend meghirdetése és gyakorlása. De ő mindezzel nem törődik. Tudja, hogy az Atyaisten: emberszerető Isten. Kétszer is helyeslően idézi Ózeás próféta könyvéből Isten szavát: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Óz 6,6; Mt 9,13; 12,7)
Jézus szilárdan meg volt győződve arról, hogy az irgalmas, tevékeny emberszeretet nélküli vallásosság értéktelen. Nem elég szánkkal magasztalni az Atyaistent vagy Jézust: a szeretetből fakadó tettekre van szükség. „Nem mindenki, aki mondja nekem: »Uram! Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21)
Mi tehát az Isten akarata? Ezt Jézus viselkedéséből olvashatjuk ki legjobban. Az ő szeretete nem ismer korlátot, de a legnagyobb szeretettel éppen a szegények, elnyomottak, megvetettek, elhagyatottak, betegek, kivetettek iránt viseltetik. Leprásokat megérint és meggyógyít (Mk 1,40), és egy asztalhoz ül a megvetett vámszedőkkel (Mt 9,11). Isten országa eljövetelének jeleként pedig ezt üzeni Keresztelő Jánosnak: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.” (Mt 11,5)
Az új parancs
Jézus isten- és emberszeretetének a csúcspontja az ő kereszthalála. János evangéliumában olvassuk az utolsó vacsora leírásánál: „Jézus szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket.” (13,1) A keresztút felé megindulva pedig ezt mondja Jézus: „Menjünk, hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy teszek, ahogy az Atya meghagyta nekem.” (14,31)
Ezért foglalhatta össze Jézus egy parancsba egész tanítását: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket.” (Jn 13,34) Szeretni, ahogy Jézus szeretett, ez Jézus parancsa, ez az Isten akarata, ez az új erkölcsi értékrend megvalósítása.
Így foglalja össze ezt nagyszerűen az Efezusi levél: „Legyetek tehát Isten utánzói, mint kedvelt gyermekek, és járjatok a szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként Istennek.” (Ef 5,1–2)
Az emberekért életét feláldozó Jézusban „megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, megmentett minket az ő irgalmasságából, a Szentlélek újjáalkotó és megújító fürdője által.” (Tit 3,4–5)
Az embernek ez a jézusi fölértékelése megmutatkozik az utolsó ítéletről szóló megdöbbentő tanításában is: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.” „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni…, és szolgáltunk neked?” „Amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25,34–40)
Az isten- és emberszeretet parancsa annyira összetartozik, hogy János 1. levelében így írhatott: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 4,20) Az Isten által szeretett embert semmibe vevő vagy gyűlölő embernek állítólagos istenszeretete: képmutatás és hazugság. Az istenszeretet megvalósításának gyakorlati útja az emberek iránti szeretetet.
Ez a bibliai értékrend. A Biblia nem tagadja a szabályok, előírások, vallási szertartások stb. értékét, de alárendeli azokat az „új parancsnak”, amelyet így fogalmazhatunk meg: Istentől megkapva a Szentlelket, a szeretet Lelkét, e szeretettel szeresd embertársadat. Ebből következik a katolikus egyház szociális tanításában annak a hangoztatása, hogy a tárgyaknál fontosabb az ember, a tőkénél fontosabb a munkás, a haszonnál fontosabb az igazságosság és az irgalmas szeretet.
Az irgalmasság cselekedetei
Ezért tartja olyan fontosnak az egyházi hagyomány az „irgalmasság cselekedeteit.” Hagyományosan az irgalmasság hét testi és hét lelki cselekedeteit szokták felsorolni: az irgalmasság testi cselekedeteihez a Jézus által Máté 25. fejezetében felsorolt hat cselekedet mellé a 12. századtól kezdve hozzátették Tóbiás könyvének 1,17–19 nyomán hetediknek: „halottakat eltemetni”. Jézus erről nem beszélt, de a népek természetes étosza nyomán ezt is jó hozzátenni. Az irgalmasság hagyományos lelki cselekedetei pedig: bűnösöket jóra inteni, tudatlanokat oktatni, kételkedőknek jó tanácsot adni, szomorúakat vigasztalni, megbántásokat békével tűrni, az ellenünk vétőknek megbocsátani, élőkért és holtakért imádkozni. Ezek közül a jó tettek közül Jézus az ellenünk vétkezőknek megbocsátást tanította különös nyomatékkal (Mt 6,12.14–15), de a többi is megfelel Jézus lelkületének.
A Biblia alapján még sok más dolgot is mondhatnánk a helyes értékrendről, például beszélhetnénk az igaz, a jó és a szép értékelésének és ápolásának fontosságáról. E rövid cikkben csak a jézusi értékrend leglényegesebb sajátosságát igyekeztünk kiemelni, hiszen Jézus maga mondta: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)
Nemeshegyi Péter SJ
Forrás: A Szív folyóirat
Kép: A Szív, Pécsi Tudományegyetem Könyvtára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése