2014. szeptember 30., kedd

Szent Jeromos áldozópap és egyháztanító

Minden magyar nyelvű életrajza megemlíti, hogy Sophronius Eusebius Hieronymus, azaz Szent Jeromos Stridon városban született, amely Dalmácia és Pannónia határán fekszik, Csáktornyától csupán tizenhét kilométerre – így talán kicsit magunkénak is érezhetjük őt. A legjobb nevelést kapta, már fiatalon Rómában tanulta a retorikát és a filozófiát. Valamint az életet, hiszen a világ akkori központjában bőven volt alkalma a könyvek tanulmányozása mellett a jómódú ifjak „hagyományos kicsapongásaira" is.

Tizenkilenc éves volt, amikor Libériusz pápa megkeresztelte. Állítólag ekkortájt kezdett el romlani a látása. Ám minden tudás legmélyét feltárni akaró természete tovább űzte: itáliai szerzetesi, majd keleti remeteközösségbe, Konstantinápolyba, s végül vissza, Rómába, ahol I. Damazusz pápa munkatársai közé tartozott. A pápa őt bízta meg az evangéliumok, majd az egész Szentírás latin fordításainak szövegvizsgálatával. Végül a fordítás nagy részét ő maga készítette el.

A pápa halála után Szent Jeromos Betlehemben telepedett le. Számos levele, kommentárja, fordítása és értekezése maradt ránk, de kétségkívül a Vulgata a leghíresebb munkája. Betlehemben ma egy barlang őrzi emlékét, ahol a legenda szerint remeteként fordította a Szentírást. Valójában azonban a kor fogalmai szerint hatalmas könyvtára és segítői is voltak – néha több száz sort is lediktált egy nap. Kolostora egy idő után a zarándokok egyik úti célja lett, betértek hozzá, hogy meghallgassák tanítását, vagy csak hogy hazavigyenek egy-egy műhelyében másolt szöveget. E nyüzsgő szellemi központnak fenntartása, a „mecénások" meggyőzése pedig valóságos gazdasági bravúr volt.
Miután fő művét befejezte, egészsége egyre romlott, élete végére teljesen elvesztette látását. Az utolsó években ráadásul szaracénok veszélyeztették kolostora biztonságát, az egyik támadás alkalmával még menekülnie is kellett. S bár életének számos részletét – főleg kiterjedt levelezésének köszönhetően – jól ismerjük, halálának pontos évszámát nem tudjuk: 419. vagy 420. szeptember 30-án hunyt el.

Forrás: Új Ember



Szent Jeromos élete

2014. szeptember 29., hétfő

Szent Mihály, Gábor és Rafael főangyalok ünnepe

Szentírás tanúsága szerint Mihály a védelmező; Gábor a hírvivő főangyal, Isten ereje; Rafael pedig Isten orvossága, gyógyító.
Az angyalvilág létezését számos ószövetségi és újszövetségi írás tanúsítja. Az angyalok története a teremtéssel kezdődött, amikor Isten próbára tette őket: szabad akaratuk lehetővé tette számukra a hűséget, a lázadóknak pedig a bukást. A hűségesek jutalma örök boldogság, a bukottak büntetése az örök kárhozat.
Az angyal Isten akaratának, végzéseinek, kegyelmének hírnöke, de az ószövetségben büntetésének végrehajtója is. Az angyalokról tudjuk, hogy szüntelenül az Atya arcát nézik a mennyben (Mt 18,10); Isten nagy tetteinek közvetlen tanúi, és minden teremtmény előtt Isten dicséretét hirdetik. Az utolsó ítélet angyalai választják majd el egymástól a jókat és a gonoszokat. Aquinói Szent Tamás szerint Isten nem hagyja őrizet és védelem nélkül gyermekeit, amikor e világba küldi őket, különösen azokat nem, akik Krisztuséi. Az őrangyalok megóvhatnak veszélyektől, adhatnak jó sugallatokat, figyelmeztetve a kísértésekre - mind fizikailag, mind lelkileg segítségünkre lehetnek.

Az angyalok Krisztus segítői az üdvősség művében, bemutatják Istennek a szentek imáit, a paradicsomba viszik az igazak lelkét. Élükön Mihály arkangyallal a kezdetek óta folytatják a sátán elleni küzdelmet az egyház oltalmára. Az angyalok a Katolikus Egyház tanítása szerint szellemi lények, akik akarattal és értelemmel bírnak. Kegyelembe öltöztek - tanítják az egyházatyák. Nincs testük, ugyanakkor személyes lények és halhatatlanok. A főangyal megjelölés az angyalok különleges csoportjára utal - Isten fontos üzenetének hírvivői.
A szentírásban a három név szerint ismert főangyalnak rendkívüli küldetés jutott; nevük jelentése alapján Mihály védelmező, Gábor hírvivő, Rafael gyógyító.

Forrás: Szatmári Egyházmegye


2014. szeptember 28., vasárnap

A Szentírás lelki értelmezése


1. Mi a Biblia?

A „biblia” szó jelentése a késői latinságban: könyv. Itt a biblia szót egyes szám nőnemű alaknak vették. A klasszikus latin íróknál a „biblia” még „könyvek”-et jelentett (többes szám semleges alak). Ekkor még érezték, hogy ez a szó a görög biblion (= kis könyv, tekercs) többes száma.

Először a hellenista zsidók nevezték szent könyveiket egyszerűen ta Biblia-nak (= a könyvecskék). Amikor az ősegyház ezekhez csatolta a keresztény szent könyveket is, ezekre is kiterjesztették a Biblia elnevezést.

A Biblia tehát a zsidóság és kereszténység szent könyveit jelenti, amelyek az Egyház tanítása szerint Isten által sugalmazott könyvek.

Az a tény, hogy ezeknek a könyveknek gyűjteményét egyszerűen Bibliának, vagy a „Könyv”-nek nevezzük, azt a meggyőződést fejezi ki, hogy ennek a könyvnek rendkívüli jelentőséget és egyedülálló értéket, tekintélyt tulajdonítunk. Egységes alkotás, de egysége nem az őt alkotó könyvek egységes nagyszerűségében rejlik, hanem egy néppel, közösséggel kialakult tényleges egység! Mert a könyveket mindig úgy tekintették, mint valaki számára írott szöveget. És azért egységes alkotás, mert azok, akik olvasták, összetartozásuk gyökereit találták meg benne.

A hívő ember számára a Biblia nemcsak ókori irodalmi alkotás, hanem szent könyv is. Szentnek tartják elsősorban a tárgya miatt, mert a Bibliában Isten rendkívüli működéséről, szóban, tettben való kinyilatkoztatásáról olvashatunk. De a hívő felfogás szerint a Biblia nemcsak tárgya szerint szent, hanem főleg a szerzője miatt, mert a Biblia nemcsak emberi mű, hanem Isten üzenete is emberi szerzők által.

A Biblia azért Isten szava, mert abban Isten indítására emberi szerzők Isten gondolatát, Isten üzenetét, Isten tanítását írták le és írás közben is különös isteni gondviselés őrködött felettük, nehogy tévesen, helytelenül közvetítsék az emberek számára az Isten gondolatát. Ezeknek az embereknek történelmi visszapillantásaiban, vágyakozásaiban és imáiban, ezeknek elbeszéléseiben, oktatásaiban, feddéseiben és tanúságtételeiben nemcsak az ember szól a kortársaihoz, hanem maga Isten szól az egész emberiséghez. Istennek ezt a működését, amelyben gondolatait emberek által közli, nevezzük isteni sugalmazásnak.

A Biblia tehát az a keret, amely közvetíti Isten üzenetét, az a tér, amelyben a lélek találkozik Istennel. Azért létezik egyáltalán a Biblia, mert Isten nem beszél közvetlenül népével. A Szentírás szavai által üzen számunkra, levelet ír, melyben kifejezi mennyire szeret bennünket.

„Vágyakozunk a városba , amely a miénk! És hogyan ébredhet fel bennünk a városunk iránti szeretet, ha a hosszú száműzetésben megfeledkezünk róla? Éppen ezért küldött leveleket a mi Atyánk. Isten a Szentírást adta nekünk. E levelek nyomán feltámad bennünk a vágy, hogy visszatérjünk hazánkban.” Szt. Ágoston

2. Szentírásmagyarázat az Egyházban

Kezdettől fogva keresték a hívő emberek azt, hogyan lehet feltárni a Biblia értelmét, azt az értelmet, amelyben összekapcsolódik az emberi és az isteni szó, a történelmi valóság egyszerisége és az örök Ige mindenkorisága, mely minden időben együtt van. A Biblia valóságos szava valóságos múltból érkezik, de nem csak a múltból, hanem egyúttal Isten örökkévalóságából is.

A Bibliában világos szövegek mellett homályos helyeket is találunk, ezért az Írás megértése néha nehézséget okoz. Erről már a Szentírásban is olvashatunk. Pl. az Apostolok Cselekedeteiben egy etióp férfi Izajás próféta könyvét olvassa, de szüksége van valakire, aki megmagyarázza a szöveget, mert egyedül nem tudja megfejteni.
Egy mai olvasónak sem könnyű feladat közel kerülni a Bibliában leírt tettekhez és kijelentésekhez, hiszen majdnem 20 vagy 30 évszázaddal korábbi időbe kell belehelyezkednie.

A szövegek kutatására, magyarázatára többféle módszer született:
-a történet-kritikai módszer a régi szövegek jelentését tudományosan kutatja
-az irodalmi módszer megvizsgálja az elbeszélés-technikát, az irodalmi műfajokat, szónoklattani elemzéseket készít
-a hagyományon alapuló megközelítés a szövegek belső egységét nézi, keresi milyen hagyományokat dolgoztak fel egy-egy szövegben
-a humán tudományok felöli megközelítés a szociológia, művelődésismeret, pszichológia, stb. eszköztárát használja
-korunkban egyesek a Szentírás politikai mondanivalót kutatják
-a feminista körök pedig – sokszor elég szélsőséges módon – harciasan keresik a női egyenjogúság biztos alapját a Bibliában
-eléggé veszélyes az a mozgalom, amely a fundamentalista értelmezés híve: szerintük a Biblia szó szerint érvényes és minden részletében szó szerint értelmezendő

A Biblia tehát többféle szempontból is megközelíthető, és bizony vannak olyan utak, melyek zsákutcába vezethetnek.

A keresztény ember számára fontos, hogy a fentebb felsorolt módszerek pozitív vonásaival élve, elsődleges helyet biztosítson a Szentírás lelki értelmezésének. Hiszen a Biblia az egész emberhez szól. Isten üzenete azért keres meg bennünket, hogy átalakítsa életünket, hogy helyes irányt mutasson, hogy megtanítson bennünket felismerni és érteni Isten „hangját” a mindennapokban. Ez csak akkor ér célt, ha a Szentírás mondanivalóját leengedjük lelkünk legmélyébe és engedjük, hogy elvetett magként százszoros termést hozzon.

3. A Szentírás lelki értelmezése

A kereszténység első évszázadaiban igen nagyra becsülték a Szentírás lelki olvasását. Ősi kincs volt ez, kezdeti formája megvolt már a zsidó zsinagógai istentiszteletben, amelyben a Szentírást folytatólagosan olvasták, hirdették, értelmezték. A lelki olvasás eredeti helye a liturgia volt. Amit azután a hívek a liturgikus összejöveteleken fennhangon olvasott szövegként hallottak, azt a személyes olvasás során magukra vonatkoztatták, és életükben elmélyítették.

Az egyházatyák – elsősorban igehirdetéseikben – minden rendű és rangú kereszténynek nagy buzgalommal ajánlották a már egyszer hallott igék felidézését és újraolvasását.
Aranyszájú Szent Jánosnál ezt olvassuk: „Lankadatlanul figyelmeztetlek és kérlek benneteket, hogy amit most hallotok, azt nem csak itt, a templomban kell figyelemmel kísérni, hanem otthon is szorgalmasan kell olvasni (tanulmányozni) a Szentírásban. Senki se jöjjön hozzám olyan mondvacsinált kifogásokkal, hogy ügyvéd, városi tanácsos, kézműves vagyok vagy feleségem van és gyermekeket kell nevelnem, én meg házvezetéssel vagy világi dolgokkal vagyok elfoglalva, tehát nem az én dolgom az Írások olvasása. Az utóbbit azok végezzék, akik visszavonultak a világból… Mit szólsz mindehhez? Azt, hogy nem a te dolgod a Szentírással foglalkozni, mivel ezer gond között élsz? Ellenkezőleg, éppen ezért kell időt szentelned neki.”

A magvető példázatára utalva meg kifejezetten arra buzdít, hogy „mihelyt kijövünk a templomból, azonnal kézbe kell venni a Szentírást, össze kell hívni az asszonyokat és gyerekeket, fel kell eleveníteni bennük mindazt, amit az igehirdetésben hallottak, és majd csak azt követőleg lássanak munkához…Még mielőtt hasznát vennénk annak, ami a prédikációból bennünk gyökeret vert, már magával sodornak minket azok a dolgok, amelyek kívülről szakadnak ránk.”

Nagy Szent Gergely pápa fontosnak tartja a szó szerinti és lelki értelmet egyaránt. Az írás szerinti értelmezés az alap, erre épül a lelki. Kell a szavak gondos kutatása, az Írás belső titkait azonban a lelki értelmezés tárja fel, és lehetővé teszi az Istennel történő – egész valónkat átfogó – találkozást. A szentéletű pápa szerint a Biblia tanulmányozásának nem az a lényege, hogy az olvasó minél több ismeretet halmozzon fel, hanem sokkal inkább az, hogy amit a Bibliában olvas, azt a saját életére vonatkoztassa, és a szívébe írt ige saját élettörténetének átgondolására ösztönözze.

Amikor a Szentírás lelki értelmét keressük, fontos figyelnünk arra, hogy valójában párbeszédet folytatunk. Isten megszólít bennünket igéje által, és amikor olvassuk a szent szövegeket és elmélkedünk rajtuk, ösztönzést érzünk arra, hogy válaszoljunk. Így az olvasás és az imádság feloldhatatlan egységbe szövődik. Szent Ciprián így buzdítja egyik barátját: „Állandó elfoglaltságod legyen az imádság és az olvasás. Beszélj Istennel, és engedd, hogy újra ő szóljon hozzád.”

Válaszadásunk nemcsak szavakban történik. Mindennapi tetteinkben is megmutatkozik az, hogy mennyire vert bennünk gyökeret a Szentírás tanítása, mennyire engedtük, hogy testet öltsön Isten üzenete legkisebb cselekedeteinkben.

Ahhoz, hogy ez a válaszadás igazi legyen, a szívünkkel kell olvasnunk és hallgatnunk Isten Igéjét. A szent írók számára a szív nem csak az élethez elengedhetetlen biológiai szerv, hanem a teljes embert jelképezi. A szív befogadja Isten igéjét: megeszi, megemészti (Ez 3,1-3). Az ember a szívében hordozza az igét (Zsolt 118, 11), keblébe rejti (Jób 23,12), belekapaszkodik (Lk 8,15), kötődik és ragaszkodik hozzá (ApCsel 16,14), szívébe vési és el-elgondolkodik rajta (Lk 2,19), éjjel és nappal ismételgeti (Zsolt 1,2). Végezetül úgy lakik az Igébe, mint saját hajlékában (Jn 8,31), amint az Ige is bennünk marad és lakozik (Kol3,16)

„Isten szívét Isten igéjében ismered fel!” – írja Nagy Szent Gergely pápa. Ha a szívünkkel olvasunk vagy hallgatjuk, akkor „találkozunk Isten szívével”, az üzenet halló fülekre és készséges szívre talál bennünk!

Jó példa erre Remete Szent Antal esete. Antal, mint ismeretes, jámbor és buzgó kopt fiatalember volt. Egy nap a templomba vezető úton az első jeruzsálemi keresztények életéről elmélkedett, ahogyan arról az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk. Csodálatos közösségben éltek az apostolok tanításai szerint. A kenyér megtörésében, az imádságban, a vagyonközösségben eggyé forrt a szívük és a lelkük. Antal elkésett az eucharisztiáról. Éppen a gazdag ifjú története hangzott fel az evangéliumból (Mt 19,16-22): „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között. Aztán gyere, és kövess engem!” Az evangéliumi történet rosszul végződött: az ifjú nem fogadta el Jézus meghívását, „mert nagy vagyona volt.” Antal azonban elfogadta a meghívást. A Szentlélek által megértette, hogy az evangélium szavai személyesen hozzá szólnak. Antal további élete erre a meghívásra adott választ.

4. Idézetek a Szentírásról

Szent Jeromos: Aki nem ismeri a szentírást, nem ismeri Krisztust…magának a Szentírásnak az olvasása is bőven elegendő ahhoz, hogy eljussunk az igaz tudomány ismeretére”

Guerricus, Igny (ejtsd: Inyi) apátja: Ha nem foglalkozol kitartóan a Szentírással és nem szerzel otthonos jártasságot benne, mit gondolsz, hogyan fog feltárulni előtted az értelme? Csak az kapja meg a megértés ajándékát – de akkor bőséggel –, aki szereti az Igét; aki azonban nem szereti, az hanyagsága miatt arról a kevésről is lemondhat, amit természetes képességeivel egyébként megragadhatna.”

Szent Jeromos: „Egymagam sok mindent nem tudtam megérteni a Szentírásból. Ezeket a dolgokat akkor értettem meg, amikor szembesültem testvéreimmel…Észrevettem, hogy az olvasottak értelme rajtuk keresztül világosodott meg előttem”.

Kis Szent Teréz: „…mindenekfelett az evangélium mond nekem sokat elmélkedéseim alatt; benne mindent megtalálok, ami szegény kis lelkem számára szüksége. Mindig új világosságot, titokzatos és rejtett értelmet fedezek fel benne.”

Kis Szent Teréz: Miután Jézus fölment a mennybe, csak azokon a nyomokon követhetem, amelyeket ő hátra hagyott, de hogy világítanak, hogy illatoznak ezek a nyomok! Nem kell mást tennem, mint az evangéliumba pillantani, máris szívom magamba Jézus életének az illatát és tudom, hogy merre fussak.”

P. Evdokimov: „Amikor az atyák a Szentírást kinyitották, nem a holt betűket, hanem Krisztust, az élő Krisztust olvasták; ő szólt hozzájuk.”

Szent Baszileiosz: A Szentírás „ …ledönthetetlen bástya, rendíthetetlenül álló torony, dicsőség, amelytől senki meg nem foszthat, fegyver, amely örökké jól szolgál, soha el nem múló biztonság, tökéletes boldogság és mindaz a jó, amit csak el lehet képzelni.”

Dietrich Bonhoeffer: „Személyes vallomással tartozom. Amióta a Bibliát az Istennel való találkozás helyének tartom, „olyan helynek, amelyet Isten ajánl fel nekem, hogy vele legyek”, mindennap csodákat élek át. Olvasom reggel és este, gyakran napközben is ízlelgetem magamban a heti igét, és próbálok teljesen a mélyére hatolni az igazságnak, amelyet ezáltal akar elmondani nekem. Meggyőződésem, hogy képtelen lennék enélkül élni, és bizonyára hinni sem tudnék…”
Loyolai Szent Ignác: A Szentírás lelki olvasása „az Úr benső ismerete, aki érettem emberré lett, hogy Őt jobban szeressem.”

Dimitrij Merejkovszkij: Az evangélium „egyedülálló könyv. Soha senki nem olvasta el teljesen. Szeretnénk elolvasni, de úgy tűnik, még sok hátra van, mindig kimarad valami, valami mindig homályos. Újra és újra olvassuk, sörökké ugyanaz az érzésünk támad. Majd megint elölről kezdjük. Olyan, mint az éjszakai égbolt: minél tovább nézzük, annál több új csillagot fedezünk fel rajta.”

Szent Efrém: „Minden olvasás előtt imádkozz és könyörögj Istenhez, hogy megértesse veled Igéjét”.

Cassianus: „Azután pedig arra kell törekedned, hogy kivess magadból minden földi gondot és gondolatot, és buzgón, sőt állandóan a szent olvasásnak szenteld magad: míg a folytonos elmélkedés át nem itatja a lelkedet, s át nem formálja mintegy a maga hasonlatosságára.”

Jean Leclercq (ejtsd: Löklerk): A szentírás egy-egy mondatáról: „Eggyé kel válni azzal a mondattal, amit ismételgetünk, minden egyes szavát meg kell fontolnunk, hogy teljes egészében megértsük, úgy egyesüljünk a szöveg tartalmával, mintha ízekre bontva megrágtuk volna, vagyis szívünkkel ízleltük volna.”

Nagy Szent Gergely pápa: „Panasszal kell hozzád fordulnom, nemes ifjú Theodorosz. Ingyen kaptál értelmet, mulandó javakat, könyörületet és szeretetet a Szentháromság Istentől, mégis ügyes-bajos dolgaiddal vagy elfoglalva. Mivel sokat kell utaznod, nem olvasod naponta Magváltód Igéjét. Vajon a Szentírás nem a mindenható Isten levele teremtményéhez? Ha egy időre el kell hagynod császárodat, és levelet kapsz tőle, addig nem nyugszol, amíg el nem olvastad, mit írt neked a földi uralkodó. Az ég császára, az emberek és angyalok ura írt neked levelet, amelyben a te életedről van szó, és nem kezdesz lázas olvasásba? Kérlek téged, igyekezz mindennap Teremtőd szavai felett elmélkedni. Ismerd meg Igéjéből Isten szándékát, hogy nagyobb tűzzel közelíts a mennyei dolgokhoz, hogy elméd az égi örömök utáni vágyakozástól lángoljon. Mert csak akkor pihenhetünk majd meg, ha most nem vagyunk restek Isten szeretetére.”

Forrás: Hittansuli


Elmélkedés Szentírásvasárnapra

Szent Jeromos ünnepéhez közeledve az Egyház a mai vasárnapon a Szentírást állítja figyelmünk középpontjába. A Szentírás (Biblia), az Isten írott és élő igéje(szava), vagyis azoknak a könyveknek a gyűjteménye amelyeket az Egyház Istentől sugalmazottnak ismer el. A sugalmazás a Szentléleknek az a tevékenysége, amelyet a szent szerzőkön keresztül vitt véghez azért, hogy kinyilatkoztassa mindazt az igazságot, amelyet Isten a mi üdvösségünkért tett. S mindezt azért cselekedte, mert: „minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy Isten embere tökéletes és minden jótettre kész legyen.”
A Szentírás hitünk és keresztény életünk lényeges és kimeríthetetlen forrása, mely egybefoglal múltat, jelent, jövőt; ismereteket nyújt, eligazításokat ad, hatalmas igazságokat közöl és teszi mindezt isteni erővel az emberért. S ma a XX. század rohanó világának embereihez ugyanúgy szól mint azelőtt, csak más az üzenete számunkra.
A felhívás így hangzik: Ember állj meg vedd kézbe a Szentírást és ismerd meg már végre a te szerető Istenedet !!! Valld be, hogy bűnös vagy, hogy szükséged van Jézusra, aki annyira szeretett téged, hogy meghalt érted és örök életre hívott !
Nagyon fontos testvérek, hogy ezeket helyesen értelmezzük. A bűnösségünk „beismerése” nem azt jelenti, hogy felsorolom: nem öltem, nem loptam, nem hazudtam…esetleg csak egy kicsit – tehát nem is vagyok bűnös. Az igazi bűnünk nem az, hogy ezt meg ezt tettem, hanem az, hogy nem szerettem eléggé Jézust.  A kereszténységünk próbaköve az, hogy szeretjük-e Istent egész lényünkből, mert ha nem akkor bűnösök vagyunk. De szeretni csak úgy lehet valakit, ha ismerem is igazán.
Már Szent Jeromos is megfogalmazza ezt egy helyen: „Aki nem ismeri a Szentírást az Krisztust sem ismeri”
János apostol mondja: „Az örök élet az, hogy megismerjenek Téged az egyedül igaz Istent és akit küldtél Jézus Krisztust.”
A megismerés az örök élet kezdete; s talán így is fogalmazhatunk: egy örök élet az, hogy megismerjenek Téged…
Állj meg te ember vedd kézbe a Szentírást és kezd el megismerni a te Istened !!!
De van még egy másik különösen is jelentős igazság ami ezzel szoros összefüggésben van, ez pedig nem más mint az a változás amely a megismerés során bekövetkezik bennünk.
 „Az Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és a velőnek elágazásaihoz”  - s hozzátehetjük átformálja azt, mert „Isten szava lélek és élet”.
Egy vértanúról jegyezték le a következő történetet:
Buzgó Krisztus követő volt és nagyon-nagyon szerette a Szentírást. Sokat olvasta, hogy erőt merítsen belőle keresztény életéhez.
A keresztények üldözése idején történt meg vele, hogy katonák jöttek hozzá és elvették a Szentírását, majd a helytartó elé vitték, hogy megszégyenítsék és kivégezzék.
-  Nálad vannak-e az írások – kérdezte a helytartó
-  Nálam vannak – felelte alázatosan
A helytartó erre nagyon meglepődött és dühös is lett, mert tudta, hogy a katonák már rég elvették tőle.
-  Hol vannak, add elő azokat de rögtön – förmedt rá a helytartó
-  Itt vannak – mondta csendesen – s a szívére mutatott
Imádkozzunk Jézushoz segítsen, hogy minél hamarabb megismerjük Őt, hogy ne csak hallgatói és hirdetői legyünk az Ő igéjének, hanem megvalósítói és életre (tettekre) váltói is, s különösen is kérjük a Szűzanya közbenjárását, hogy gyakran el-el gondolkodjunk Jézus szavain és a szívünkbe véssük azt, hogy minél előbb mi is a szívünkre tudjunk mutatni: itt vannak az én féltve őrzött kincseim, amelyekből erőt merítek.

Marosi Szilvia

Forrás: Nemesvámosi Plébánia


2014. szeptember 27., szombat

Páli szent Vince élete

Páli szent Vince, a szeretet apostola méltán nevezhető a XVII. század legkiválóbb egyéniségének. Élethivatása az elesettek, a szegények, a kitaszítottak felkarolása ma is élő példaként állhat előttünk. 
Egyszerû falusi emberek gyermekeként 1581 ápr. 24-én született a dél-franciaországi Pouy-ben. Gyermekkorában apja állatait őrizte. Környezete korán felfigyelt jó képességeire és szülei vállalva a taníttatás költségeit a ferencrendi kollégiumba adják Dax-ba. A papi hivatás vágyával végzi tanulmányait. Kitűnik társai közül, beiratkozik a toulouse-i egyetemre. Apja halála (1598) után tanítványokat vállal, hogy eltarthassa magát. Kitűnő pedagógusnak bizonyul, diákjai rajongva szeretik. 
1600 szeptember 23-án pappá szentelik. Elsô szentmiséjét bensőséges áhítattal egy kis kápolnában a segédkező pap és a ministráns jelenlétében mutatja be. Kis internátusában előkelő családok gyermekeit nevelte. Egyszer Marseilles-be kellett utaznia és tengeri útján kalózok fogságába került. Tuniszban rabszolgának adták el. Előbb egy halász, majd egy orvos vette meg, aki rá akarta venni hitének megtagadására. Vince azonban hű maradt és rab. Az orvos halála után egy renegát ferencrendi pap vette meg, akiben ezután feltámadt a lelkiismeret és ígéretet tett Vincének, hogy visszatérnek Franciaországba és ő az Egyházba. Ez végül 1607-ben meg is történt. 
Vince a francia oratórianus rend alapítójának, Berulle-nek segítségével egy párizsi plébániára került, majd a de Gondi grófi családhoz nevelőnek. A hatalmas birtokon nemcsak a gazdagságot, hanem a szegény nép testi-lelki nyomorát, a gályarabok borzalmas helyzetét is megismerte. De Gondi grófné szeretetteljes, áldozatkész egyénisége tette lehetővé, hogy együtt alapítsák meg 1625-ben a Misszióspapok Társaságát (lazaristák). Együtt keresték fel a az elhagyott szegényeket, hogy alamizsnát osszanak és lelki segítséget nyújtsanak. 
Vince néhány buzgó papot gyűjtött maga köré. Innen indultak apostoli küldetésükre, a vallási tudatlanság felszámolására. Egy-egy misszió 6 hétig tartott és kihatott az egész környék lakosságára. A kezdeményezés nagy ellenállást váltott ki egyházi körökben. A Szentszék csak 1633-ban hagyta jóvá a rend megalakulását. Anyaházuk a francia forradalomiga Saint Lazare volt, ezért nevezték el őket lazaristáknak. 
Mint tudjuk, plébániánk közvetlen elődje az Uzsoki utcai kápolna volt, ahol a lazarista szerzetesek hoztak létre önálló egyházközséget 1946-ban. 
Vince nagy gondot fordított a fiatalok pappá nevelésére. Rendszeresen lelkigyakorlatokat tartott nekik, amikor elsôsorban az erények gyakorlása volt rájuk nagy hatással. Ezzel új életet, egészséges vérkeringést hozott a francia egyházba. 
Másik nagy műve a Keddi Konferencia volt, amikor maga mellé gyûjtötte a fiatal papokat. Arra buzdította őket, hogy egyszerű, világos stílusban beszéljenek. Kezdeményezése olyan sikeres volt, hogy Párizs egész papsága részt vett a keddi összejöveteleken, beleértve Retz bíborost is. A király támogatásával 1636-ban kezdett hozzá a szemináriumok alapításához (addig csak Rómában és Milánóban létezett ilyen). 
Megújította a kolostorok életét is. A Szalézi szent Ferenc által 1619-ben alapított Vizitáció leányainak lelki vezetőjévé nevezték ki. Bölcs vezetésével mélyebb lelki élet alakult ki a kolostor falai között. 
XIII. Lajos halála után Ausztriai Anna létrehozta a Lelkiismereti Tanácsot, melyre az összes egyházi javadalmak adományozását bízta. Vince is tagja volt a testületnek és soha nem adta beleegyezését méltatlanok kinevezéséhez, az egyházi javak és tisztségek árúba bocsátásához. 
Vince hatásos szónok volt. Beszédei sokakat megtérésre, gyónásra, addigi életük megváltoztatására késztetett. A jómódú emberek hajlandók voltak vagyonukat felajánlani kolostorok alapítására, segélyhelyek létrehozására. Előkelő családok fiai és leányai vállaltak szeretetszolgálatot a szegények között. Szentünk rájött, hogy a szegény családok gondozását meg kell szervezni. Létrehozta a női, majd a férfi Szeretet Egyesületeket. A női egyesületekre bízta a betegek ápolását, testi-lelki gondozását. A férfiakat az egészséges szegények, a gyermekek, az ifjúság és az öregek szolgálatába állította. Legfôbb célja a munkanélküliek foglalkozáshoz juttatása volt. 
Vincét mélyen megrendítette a gályarabok sorsa. Kieszközölte emberségesebb szállások, elégséges táplálkozás biztosítását. Naponta látogatta őket, kezelte sebeiket és vigasztalta őket. Ennek híre eljutott XIII. Lajosig, aki a gályák általános lelkészévé nevezte ki. 
Franciaországban a 30 éves háború a lakosság nagy részét földönfutóvá tette. A Gondviselés ismét de Paul Vincét választottaki, hogy megszervezze a fôúri hölgyek Szeretetegyesületét. A kezdet a beteglátogatás volt, ami fokozatosan kiterjedt a szegények látogatására, gondozására. Marillac Lujza segítségével jólelkű falusi lányokat állított a szeretet „Jézusi" szolgálatába. Így alakult ki karizmájuk a szolgáló szeretet és egyesületük, az Irgalmas Nővérek vagy más szóval a Szeretet Leányainak Társulata. Az emberi méltóság és személyiség igazi szeretetére neveli ezeket a leányokat. „Kolostoraik a kórházak, folyosóik a város utcái, klauzúrájuk az engedelmesség, társalgó szobájuk rácsozata az Úr félelme, fátyoluk a szerénység". Ez forradalmi újítás volt, hiszen a kor csak a klauzúrás apácákat ismerte. A szolgálatra vállalkozókat e szavakkal küldte a szegények közé: „Urainknak tekintsük a szegényeket és a betegeket, mert Krisztus rejtőzik bennük, amint ők is Krisztus Urunkban... Csak jól gondozzák urainkat és parancsolóinkat, a derék falusi embereket". A plébániákon szétszórt irgalmasnôvéreket hetente összehívta és a tevékeny szeretetre oktatta őket. A szeretet leányait mindenütt ott találjuk, ahol a fájdalom és a nyomor jajszava hallatszik. Jelszavuk: Krisztus szeretete lelkesít minket. Ott vannak a háború sújtotta területeken, ahol az éhínség tombol. Vince adományokat gyűjt. Missziós papjait küldi az elosztás megszervezésére. Élelmet osztanak, vetőmagot biztosítanak, munkát teremtenek, gyóntatnak és lelki vigaszt nyújtanak a haldoklóknak. A vidéken kifosztott és tönkrement emberek ezrei özönlenek Párizsba, ahol még nagyobb volt az ínség. A volt előkelőségek nem mertek koldulni, titkolták nyomorukat. Vince de Renty báró segítségével megszervezte a férfiak szeretetegyesületét a szemérmes szegények felkarolására. Az egyesület tagjai maguk látogatták a rászorulókat , látták el a legszükségesebbekkel ôket. Az anyagi feltételek biztosítására Tudósító címmel lapot indított, melynek szerkesztését a missziós papok végezték, terjesztését a főúri hölgyek vállalták. A kapott adományokból két tartományt segélyeztek. Népkonyhákat állítottak fel, árva gyerekeket gyűjtöttek össze, kórházakat építettek ujjá, ahol irgalmasnővérek ápolták a sebesülteket. Amikor a 30 éves háború után kitört a polgárháború, a 70 éves Vince békekövetségre vállalkozott, majd az újabb nyomor-hullám hatására ismét gyűjtésbe kezdett. Az adományokat egy központi raktárból osztották szét. 
Papjai révén külföldre is indított missziókat, elsősorban Afrikába. Felkeresték a rabszolgaházakat Algírban, Tuniszban, Fezben, hogy vigaszt nyújtsanak a keresztény raboknak. Vince pénzt küldött a foglyok kiváltására, kórházakat szervezett számukra. Ha nem is tudta mindannyiukat kiszabadítani, enyhített nehéz sorsukon. A missziós papok tevékenységét hősies tettek jelezték, sokan életüket is feláldozták az ügyért. 
A nagyvárosi szegények megsegítésére szeretetházakat alapított. A rabok és gályarabok börtönkörülményeinek javítását szorgalmazta. A szegény gyermekek oktatására elemi iskolákat hozott létre. Mindezeket a mûveket nagy kisugárzású egyéniségével, fáradhatatlan munkájával, csodálatos szervező készséggel alkotta meg. Ugyanakkor mindvégig megmaradt benne az alázat Isten teremtménye, az ember előtt. 
1660 szeptember 27-én ment át a másik életbe. XII. Kelemen pápa avatta szentté 1737-ben, majd XII. Leó pápa 1882-ben a karitász védőszentjévé nyilvánította. 
Szent Vince a szeretet summáját alkotta meg. Jelenleg is minden karitatív működés a 350 éves vincei elgondolások kisebb-nagyobb átdolgozása. Mûve túlélte a századokat, szelleme ma is él 

Forrás: Juhász Gyula Főiskola


Páli Szent Vince a 17. század, de a 21. század személyisége is

2014. szeptember 26., péntek

Tíz idézet, amely megváltoztatja a szentmiséről alkotott képed

Nagy Szent Gertrúd mondta egyszer, hogy minden egyes áhítattal végighallgatott Szentmiséért Krisztus egy szentet küld a halálos ágyunkhoz, hogy vigasztaljon bennünket halálunkkor. Mélyen megérintett, amikor először olvastam ezt.
Az elmémmel ismerem a Szentmise Áldozatának óriási értékét – ami nem más mint Jézus Krisztus ünnepélyes újramegjelenítése az Atya előtt a mi bűneink és a világ bűneinek váltságaként. Ez a keresztény élet forrása és csúcsa. Ugyanakkor gyakran nehéz ezt a nagyszerű igazságot észben tartani a szokásos zavaró tényezők közepette a Szentmise alatt. Aquinói Szent Tamás azt tanította, hogy a Szent Eucharisztával kapcsolatban az öt érzék csődöt mond. Csak a hit lebbentheti fel a fátylat és fogadhatja be Krisztus jelenlétének és áldozatának valóságát.
Nemrégiben bukkantam 10 idézetre a szentektől a Mise Szentáldozatának fontosságával kapcsolatban.
Ezek az idézetek emlékeztetnek a Szentmise rejtett misztériumára. Tervezem, hogy a Nagyböjtben Mise előtt mindig elolvasom őket. Bátorítalak, hogy tégy te is hasonlóképpen, ha te is küzdesz zavaró tényezőkkel. Talán kinyomtatom őket egy kártyára és beleteszem a Misekönyvembe.
1. Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, a szentély megtelik számtalan angyallal, akik az isteni áldozatot imádják az oltáron. – Aranyszájú Szent János
2. Az angyalok körül veszik és segítik a papot miközben Misézik. – Szent Ágoston
3. Ha igazán megértenénk a Misét, meghalnánk az örömtől. – Vianney-i Szent János
4. A Szentmise ünneplése éppoly értékes, mint Jézus halála a kereszten. – Aquinói Szent Tamás
5. Egyszer Szent Teréz el volt telve Isten jóságával és megkérdezte Urunkat: „Hogyan köszönhetném meg?”A mi Urunk így válaszolt: MENJ EL EGY MISÉRE.
6. „A Fiam annyira szereti azokat, akik a Mise Szentáldozatánál segédkeznek, hogy ha szükséges volna, meghalna értük annyiszor, ahány Misén voltak már.” – mondta Szűz Mária Boldog Alannak
7. Amikor Szentáldozásban részesülünk, valami különlegeset tapasztalunk – egy örömet, egy illatot, egy jólétet, amely megborzongatja az egész testet és imádásra sarkall. – Vianney-i Szent János
8. Semmi sem olyan nagy, mint az Eucharisztia. Ha Istennek volna bármi, ami ennél értékesebb, nekünk adta volna. – Vianney-i Szent János
9. Amikor Szentáldozásban részesültünk, a szeretet balzsama úgy fedi be a lelkünket, mint ahogy a virágszirmok a méhecskét. – Vianney Szent János
10. Könnyebb volna a világnak Nap nélkül megmaradnia, mint Szentmise nélkül. – Pietrelcinai Szent Pio
Az utolsó idézet Szent Piotól mély. Az egész kozmoszt a Mise Szentáldozata tartja fenn…

Forrás: Taylor Marshall honlapja - http://taylormarshall.com/


Szent Kozma és Damján

A Kozma (Cosma) név a cosmosból ered, ami annyi, mint ‚kép’ vagy ‚felékesített’. Isidorus szerint a görög cosmos latinul mundus, azaz ‚tiszta’. Mert példakép volt másoknak, felékesítve a jó erényekkel, s tiszta volt minden gyarlóságtól.

A Damján név a dámból ered, egy alázatos és szelíd állat nevéből. Vagy a dogma, azaz ‚tanítás’ és az ama, azaz ‚fölfelé’ vagy a damium, azaz ‚áldozat’ szavakból. Vagy annyi, mint az ‚Úr keze’ (Domini manus). Szelíd volt magatartásában, égi tanítás volt a prédikációjában, áldozat lett teste sanyargatásában, az Úr keze volt gyógyító gondoskodásában.

Kozma és Damján édestestvérek voltak, Egea városában születtek, egy Theodora nevű hívő asszonytól. Kitanulták az orvosi mesterséget, s annyi malasztot kaptak a Szentlélektől, hogy minden betegségből kigyógyították nemcsak az embereket, de még a jószágot is, s mindezt ingyen, ajándékba.

Egyszer egy Palladia nevű asszony, aki mindenét ráköltötte az orvosokra, felkereste a szenteket, és épen, egészségesen tért haza tőlük. Ekkor titokban valami csekély ajándékot nyújtott át Damjánnak, s mivel az nem akarta elfogadni, égre-földre esküdözve kérlelte. Erre Damján beleegyezett, hogy elfogadja, nem mintha az ajándékra vágyott volna, hanem hogy eleget tegyen az ajándékozó fogadalmának, s nehogy úgy tűnjék, nem törődik az Úr nevével, hiszen látta, hogy arra esküdözve könyörgött neki az asszony. Mikor Szent Kozma tudomására jutott a dolog, meghagyta, hogy ne temessék fivérével közös sírba. A következő éjjelen azonban megjelent az Úr Kozmának, és kimentette fivérét az ajándék elfogadása dolgában.

Hírüket hallva Lisias proconsul maga elé hívatta és faggatni kezdte őket, mi a nevük, hol van a hazájuk, mi a birtokuk. A szent vértanúk ezt mondták: „Nevünk Kozma és Damján; van még három fivérünk, akiknek neve Antimus, Leontius és Euprepius, hazánk pedig Arábia; a birtoklás azonban a keresztények előtt ismeretlen.” Erre a proconsul megparancsolta, hogy vezessék elő fivéreiket, és áldozzanak mindannyian a bálványoknak. A fivérek egyáltalán nem voltak hajlandók az áldozatbemutatásra, ezért elrendelte, hogy kezüket és lábukat kegyetlenül csavarják ki. Mikor pedig nevettek a kínzáson, megparancsolta, hogy bilincsbe verve vessék őket a tengerbe; de egy angyal azon nyomban kiszabadította őket a tengerből, és újra a kormányzó elé álltak. Látva ezt a kormányzó, így szólt: „A nagy istenekre! Gonosz varázslattal győztök le, hogy a kínzást semmibe veszitek, és a tengert lecsendesítitek. Tanítsatok meg hát engem is gonosz varázslataitokra, és Hadrianus isten nevében követlek benneteket.” E szavak után rögtön megjelent két démon, és kegyetlenül nekiestek az arcának, mire így kiáltott: „Könyörgök hozzátok, derék férfiak! Imádkozzatok érettem uratokhoz!”

Alighogy imádkozni kezdtek, a démonok azon nyomban eltávoztak, A kormányzó pedig ezt mondta: „Látjátok, mennyire megharagudtak rám az istenek, mert azon gondolkodtam, hogy elhagyom őket; úgyhogy nem fogom eltűrni, hogy isteneimet káromoljátok.” S elrendelte, hogy óriási tűzbe vessék őket; de az semmi kárt nem tett bennük, hanem a láng messze kicsapott, és az ott állók közül sokakat elemésztett. Erre az volt a parancs, hogy vonják őket kínzófára – egy angyal azonban úgy oltalmazta őket, hogy az ütlegelő szolgákra rendkívüli fáradtság telepedett, úgyhogy a fivérek ismét sértetlenül álltak a kormányzó elé. Ekkor a három fivért börtönbe záratta, Kozmát és Damjánt pedig keresztre feszíttette, és a néppel megköveztette; a kövek azonban elhajítóik ellen fordultak, és sokukat megsebesítették. Ekkor a kormányzó dühében őrjöngve elővezettette a három fivért, a kereszt mellé állíttatta őket, s megparancsolta, hogy Kozmát és Damjánt vonják a keresztre, s négy katona nyilazza le őket. A nyílvesszők azonban visszafordultak, sokakat megsebesítettek, de a szent vértanúkban nem tettek kárt. A kormányzó látta, hogy minden esetben kudarcot vallott, s halálos szorongásában reggel mind az öt fivért lefejeztette.

A keresztények pedig, akik emlékeztek Szent Kozma szavaira, hogy ne egy helyre temessék őket, azon gondolkoztak, hogy mi módon vagy hová akarhattak a vértanúk temetkezni. És íme, hirtelen odajött egy emberi hangon kiáltozó teve, és megparancsolta, hogy a szenteket közös sírba temessék.

Diocletianus alatt szenvedtek vértanúságot, aki az Úr 287. esztendeje táján lépett trónra.

Egy paraszt aratás után a mezőn nyitott szájjal elaludt, és egy kígyó bemászott a hasába. Mikor fölébredt, semmit sem érzett, és hazament. Később nehéz görcsök szállták meg. Szánalomra méltóan kiáltozott, Szent Kozmát és Damjánt hívta segítségül, de minthogy fájdalma egyre csak erősödött, a szent vértanúk templomában keresett enyhülést. Ott hirtelen elaludt, s a kígyó, amiképpen belement, a száján át eltávozott.

Egy férfiú, aki hosszú útra indult, feleségét Szent Kozma és Damján vértanúkra bízta. Megbeszélt vele egy titkos jelet, hogy ha valaki fölmutatja, rögtön kövesse, mert ő hívja. Ezek után az ördög, aki ismerte a jelet, amit a férj adott, emberi alakot öltött, fogta a férfiú jelét, és mondta: „A férjed küldött el hozzád abból a városból, hogy vezesselek hozzá.” Az asszony viszont még félt elindulni, és ezt mondta: „Felismerem ugyan a jelet, de minthogy férjem Szent Kozma és Damján vértanúkra bízott, az ő oltáruk fölött esküdj meg nekem, hogy biztonságban leszek, ha te vezetsz, s akkor azonnal útra kelek.” Az ördög, ahogy mondta, nyomban megesküdött. Az asszony követte is őt. Mikor egy félreeső helyre értek, az ördög ki akarta őt taszítani a nyeregből, hogy megölje. Megérezte az asszony, és fölkiáltott: „Szent Kozma és Damján Istene, segíts rajtam, mert bennetek hittem, mikor ezt követtem!” Ekkor a szentek fehér ruhás sokaság kíséretében tüstént ott termettek, és megszabadították; az ördög meg azonnal elpárolgott. Így szóltak hozzá: „Mi vagyunk Kozma és Damján. Mert hitelt adtál a ránk tett esküvésnek, segítségedre siettünk.”

Félix pápa, aki Szent Gergely után a nyolcadik pápa volt, Szent Kozma és Damján tiszteletére híres templomot épített Rómában.* Ebben a templomban egy olyan férfiú szolgálta a szent vértanúkat, akinek egyik lábszárát egészen elemésztette a rák. És íme, álmában hívüknek megjelent Szent Kozma és Damján; kenőcsöket és orvosi eszközöket hoztak magukkal. Egyikük így szólt a másikhoz: „Honnan vesszük a húst, amivel a kivágott üszkös hús üres helyét kitöltjük?” Másikuk erre ezt mondta: „Bilincses Szent Péter cintermében épp ma temettek el egy szerecsent, hozz az övéből, hogy ennek megcsinálhassuk a pótlást.” Erre elment a cinterembe, s elhozta a mór lábát. Kimetszették a beteg húst, s helyére beültették a szerecsenét, s a sebet gondosan bekenték. A beteg húst pedig visszavitték a halott mór testébe. Mikor fölébredt, semmi fájdalmat nem érzett; kezét lábszárára tette, és semmi sérülést nem talált rajta. Gyertyát gyújtott, és semmi hibát nem látott a lábán. Arra gondolt, hogy talán ő nem is ő, hanem valaki más. Ám amikor felocsúdott, örömében kiugrott az ágyából, és mindenkinek elmesélte, mit látott álmában, és hogyan gyógyult meg. Izgatottan elküldtek a mór sírjához; úgy találták, hogy a mór húsát kimetszette valaki, és helyére az említett férfiú húsát tette a sírba.

fordította: Bárczi Ildikó

Forrás: MEK





2014. szeptember 24., szerda

Szent Gellért püspök legendái

Szent Gellért életének eseményeit egybegyűjtve két vita (életrajz) őrizte meg az utókor számára. A történészek legenda maior és legenda minor, vagyis nagy legenda" és -kis legenda" névvel illetik a latin nyelvű írásokat, amelyek egymáshoz való viszonyára, illetve keletkezéstörténetükre vonatkozóan már számos elmélet született és minden bizonnyal még több születik majd. Az első csanádi püspök életrajzát legenda névvel emlegetni lehetséges és jogos, hiszen maga a latin szó annyit jelent, mint olvasandó, vagyis, olvasnivaló. Ugyanis a világi papok és szerzeteseiig szent ünnepének napján az éjszakai imaóra, a matutinum keretében fölvagy elolvasták azjinnepelt életrajzát, s ha az túl hosszú volt, a megmaradt rész fölolvasását refektóriumban a főétkezés, az ebéd alatt folytatták. Az egyháziak közössége tehát évente egyszer fölelevenitette az éppen ünnepelt szent életének eseményeit születésétől haláláig. Sőt azon túl is, mert a szent sírja körül, az ő közbenjárására történt csodák, az illető életszentséget bizonyítandó, a vita végén ott sorakoztak. A »legenda« elnevezés azonban rendszerint nem az itt ismertetett tényeket eleveníti meg az olvasók képzeletében, hanem olyasfajta emlékekel ébreszt, miszerint az olvasottakat nem kell komolyan venni, a bennük szereplő eseményeknek nincs történelmi alapjuk, azokat nem szükséges, sőt nem is szabad elhinni. Azért helyesebb Szent Gellért esetében is legenda helyett életrajzról vagy életírásról, életről (vita) beszélni, mert számos, hiteles, tényt foglalt keretbe a szentek é1etírásainak szabályait figyelembe vevő szerző.

A latin nyelvű szövegváltozatoknak éppen úgy megvan a maguk története, mint azok magyar nyelvű fordításainak. Jóllehet, Szentpétery Imre 1938-ban közzétett kiadásában (Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. II. 461—506.) Madzsar Imre munkája a két szöveg filológiai problémáit szinte végérvényesnek tűnőén megoldotta; a rövidebb és a hosszabb változat egymáshoz való viszonyát azonban nem juttatta nyugvópontra. Biztosra vehető, hogy Gellért szentté avatása 1083-ban, majd ettől kezdve folyarnatos liturgikus kultusza igényelte és föltételezte egy vita meglétét. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a "kis legenda" kifejezetten liturgikus használatra, a zsolozsmában történő olvasásra készült.

Mivel a "nagy legenda" lényegében tartalmazza a kisebbet, érthető, hogy Gálos Rezső ezt fordította magyarra. Föltehetően még ott és akkor, ahol és amikpr a csanádi püspökség székhelye a barokk-kori új rátelepedésének színhelyén, Temesvárott volt. Biztosra vehető, hogy ez az életírás nem a szentté avatás táján, ám még az Árpádháziak korában készült, noha utólag, a XIV. század során kiegészítésekkel gazdagodott. A latin nyelvű szöveggel Madzsar Imrén kívül számosan, foglalkoztak, többek között: Karácsonyi János, Juhász Kálmán, Balogh József, Horváth János, Csóka J. Lajos és Mezey László.

Gálos Rezső fordítása elkészítésekor Szabó Károly 1865-ben megjelent fordítása mellett hasznosította Karácsonyi János megjegyzéseit, valamint Balogh József kutatási eredményeit. Tegyük hozzá: Szabó Flóris pedig az ő általa jónak tartott megoldásokat az 1983-ban megjelent Árpád-kori legendák és intelmek (szerk.: Érszegi Géza) című gyűjtemény megfelelő helyén. A fordító személye soha sem érdektelen, s az illő emlékezésen túlmenően érdemes őt is megismerni. Gálos (1898ig Goldschmidt) Rezső Budapesten született 1885. december 17-én, és itt is halt meg 1954. augusztus 26-án. Bölcsészeti tanulmányainak színhelyei szülővárosán túl: München, Berlin, Lipcse, Kolozsvár. Ez utóbbi egyetemén 1909-ben doktori fokozatot és magyar—német szakos középiskolai oklevelet szerzett. 1908—1918 között a temesvári községi felsőkereskedelmi iskola tanára, 1918—1939 között a hasontipusú győri középiskola igazgatója volt, majd nyugdíjasként visszatért Budapestre. 1928-ban a pécsi egyetem bölcsészeti karának magántanára, 1933-ban pedig nyilvános, rendkívüli tanára lett. Életét végigkísérte az állandó kutatás, szövegkiadás, filológiai munka; az egyetemi katedrát pályája derekán joggal kiérdemlő, középiskolai tanárt testesítette meg. Minden bizonnyal temesvári tartózkodása alatt kezdett foglalkozni Szent Gellért életével, és a Csanádvármegyei Könyvtár nyeresége lett Makón 1928-ban a "nagy legenda" közzététele az ő fordításában. Ennek újbóli kiadása pedig vitathatatlan gazdagodás a honfoglalás— honalapítás ezerszázadik évében, Szent Gellért csanádi püspök vértanuságának 950. évfordulóját ünneplők számára.

Török József

Forrás: Sulinet



2014. szeptember 23., kedd

Pietrelcinai Szent Pio élete

Pietrelcinai Szent Pio Francesco Forgione (Pietrelcina, 1887. május 25. - San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták. Élete Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz, Sanvio tartománybeli kisvárosban, Pietrelcinában, Grazio Mario Forgione (1860-1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione (1859-1929) második gyermekeként. 4 testvére közül volt egy bátyja: Michele, és három húga: Felicita, Pellegrina, és Grazia (aki később apáca lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a betevőre valót. A közeli Szent Anna kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált is. 10 éves koráig állatőrzéssel foglalkozott, ami késleltette tanulmányai megkezdésének idejét. Egyszerű életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta: "családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se." Vallásos légkör Pietrelcina vallásos város volt, ahol az év összes ünnepnapját megtartották és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Francesco szülei gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket, és gyakran tanulmányozták a Szentírást. Úgy tartják, hogy Francesco gyermekkorától kezdve látta Jézust, Szűz Máriát és az őrzőangyalát, és beszélgetni is tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre mások is képesek. 12 évesen részesült az elsőáldozás és a bérmálás szentségében. Szerzetesség Fiatal korában gyakran voltak mennyei látomásai és elragadtatásai. 1897-ben, az elemi iskola harmadik évének befejezése után egy adományokat gyűjtögető kapucinus szerzetessel való beszélgetést követően fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy szerzetesnek áll. 1903. január 6-án belépett a morconei Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, ahol ugyanebben a hónapban öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater Pio nevet (=Pio testvér). Novícius korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a cellájában. A stigmák előjelei 1910. augusztus 10-én Beneventoban pappá szentelték. Az ezt követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és a mellkas egy pontján (Vö. 1911. szept. 8-án írt lelki vezetőjéhez levelét, in: Pio atya levelei. MÉCS, Budapest, 2008., 28-29. old.). A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Ezen fájdalmaknak hatására egészségi állapota megromlott, ezért otthon maradhatott. Ezen idő alatt iskolában tanított és naponta tartott prédikációkat. San Giovanni Rotondóban 1916. szeptember 4-én Piót San Giovanni Rotondóba helyezik, a Gargano hegyekbe. Vele együtt 7 atya működött a kolostorban. Katonai szolgálatát leszámítva haláláig itt élt. 1918. szeptember 20-án imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák néhány héttel Pio halála előtt teljesen eltűntek testéről. A San Giovanni Rotondóban való tartózkodása alatt meglátogatta őt a fiatal pap Karol Jozef Wojtyła (a későbbi Boldog II. János Pál pápa), akinek állítólag megjósolta, hogy pápa lesz. Rendkívüli jelenségek Pio életében a stigmák mellett legismertebb és több tanú által igazolt rendkívüli jelenség a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, valamint az ún. bilokáció (egyszerre két helyen való jelenlét). Közismert, több esetben tanúsított és sokszor vizsgált jelenség volt továbbá a rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon kellemes, intenzív virágillat, amely jelenlétéhez vagy az általa használt tárgyakhoz kötődött. (Ld. Castelli, Francesco: Padre Pio sotto inchiesta. Ares, Milano 2008. Közli a jelentést arról a vizsgálatról, amelyet Rafaele Carlo Rossi püspök 1921. június 14. és 24. között tartott San Giovanni Rotondóban a (mai nevén) Hittani Kongregáció megbízásából.) Egy csoda, amit Pio atya első csodájaként azonosítottak, 1908-ban történt. Akkor Montefusco monostorában élt. Egy napon egy zsákba gesztenyéket gyűjtött, amik egy közeli erdőben nőttek, és a zsákot Pietrelcinába küldte a nagynénjének, Dariának. Nagynénje mindig nagy szeretettel volt iránta. Az asszony megette a gesztenyéket és eltette a zsákot. Néhány nappal később valamit keresett egy fiókban, ahol a férje általában a puskaport tartotta. Ez este volt, úgyhogy egy gyertyát használt, hogy világítson vele a szobában, amikor hirtelen a fiók kigyulladt, és Daria nagynéni arca megégett. Hirtelen felkapta azt a zsákot, amit Piótól kapott, és enyhülést keresve az arcára tette. A fájdalma azonnal eltűnt és nem maradt seb vagy égésnyom az arcán. A második világháború alatt Olaszországban a kenyeret jegyre adták. Pio atya monostorának mindig sok vendége volt és ott voltak a szegények is, akik ételért jöttek. Egy napon a szerzetesek az ebédlőbe mentek és rájöttek, hogy a kosárban csak alig két vekni kenyér van. Imádkoztak és leültek mielőtt elkezdtek volna enni. Pio atya bement a templomba, és amikor visszatért, egy halom kenyeret tartott a kezében. A felettese kérdezte Pio atyát: "Hol kaptad ezt a több vekni kenyeret?" - "Egy zarándok az ajtónál nekem adta őket", válaszolta Pio atya. Senki sem kommentálta az esetet, de mindenki azt gondolta, hogy csak Pio atya találkozhatott ilyen zarándokkal. Egyszer Pio atya monostorában egy szerzetes elfelejtett ostyát előkészíteni a szertartáshoz, Úrvacsorához. Csak néhány rendelkezésre álló ostya volt. De az átváltoztatás után, amikor Pio atya elkezdte kiosztani az ostyát az embereknek, több ostya maradt a szertartás végén, több mint amennyit azelőtt felszenteltek. Pio atya egyik lelki lánya éppen egy tőle érkezett levelet olvasott az út oldalán. A szél kifújta a levelet a kezéből, távol, a lejtőn le egy rétre. A levél a nőtől messzire repült, azután hirtelen abbahagyta a repülést és megállapodott egy kövön. Így a nő visszakapta a levelét. A következő nap találkozott Pió atyával aki azt mondta neki: "Legközelebb figyelj a szélre. Ha nem tettem volna a lábamat a levélre, a szél messze röpítette volna, le a völgybe." Cleonice mesélte, aki Pio atya lelki lánya volt: A második világháború alatt az unokaöcsém fogságba került. Nem kaptunk híreket róla egy éven keresztül, és mindenki azt hitte, hogy már meghalt. A szülei nagyon aggódtak az élete miatt. Az anyja egy napon elment Pió atyához és letérdelt a szerzetes előtt, aki a gyóntatószékben volt: "Mondd el nekem, ha a fiam él. Nem fogok innen addig elmenni, amíg nem mondod el nekem!" - Pio atya együttérzett vele, és néhány könnycseppel az arcán azt mondta: "Állj fel és menj békével." - Néhány nappal később, nem tudtam ellenállni a fájdalom gondolatának, amit a szülők elviseltek, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy csodát kérek Pió atyától. Mondtam neki: "Atyám, egy levelet fogok írni az unokaöcsémnek, Giovanninónak. A borítékra csak a nevét fogom írni, mert nem tudjuk, hogy ő hol van. Te és az őrangyalod vigyétek el a levelet neki." - Pio atya nem válaszolt, úgyhogy megírtam a levelet. Este az éjjeliszekrényemre tettem, mielőtt ágyba bújtam volna. A következő reggelen nagy meglepetésemre, csodálkozásomra és félelmemre azt találtam, hogy a levél nem volt ott. Hálálkodva mentem Pio atyához, de ő azt mondta nekem: "A Miasszonyunknak adj hálát!" Tizenöt nappal később az unokaöcsénk választ küldött a levélre. Akkor a családunkban mindenki boldog volt, hálát és köszönetet mondott Istennek és Pió atyának. A második világháború alatt Luisa fia tiszt volt az Brit Királyi Haditengerészetnél. Luisa mindennap imádkozott a fia megtéréséért és üdvözüléséért. Egy napon egy angol zarándok érkezett San Giovanni Rotondóba és néhány angol újság volt nála. Luisa el akarta olvasni őket. Az egyik hír egy elsüllyedt hadihajóról szólt, arról, amin a fiát állomásoztatták. Sírva ment Pió atyához, aki vigasztalta őt: "Ki mondta neked, hogy a fiad meghalt?" - Pio atya pontosan elmondta neki a szálloda nevét és címét, ahol a fiatal tiszt volt, miután megmenekült a hajótörésből az Atlanti-óceánon. Ott várta az új szolgálati beosztását. Luisa egy levelet küldött neki, és néhány hét után választ kapott a fiától. Egy nő San Giovanni Rotondóban olyan jó ember volt, hogy Pio atya azt mondta róla, hogy lehetetlen volt hibát találni a lelkében, amit meg kellene bocsátani. Más szóval megérte, hogy a mennyországba mehessen. Paolina egyszer komolyan betegnek érezte magát. Az orvosok azt mondták, hogy nincs remény számára. A férje és öt gyereke a zárdába mentek hogy Pio atyával imádkozzanak és kérjék meg őt, hogy segítsen rajta. Az öt gyerek közül kettő húzta Pio atya ruháját és sírt. Pio atyát ez felzaklatta, de megpróbálta vigasztalni őket és megígérte, hogy imádkozni fog értük, de semmi többet. Néhány nappal később a hetedik óra elején a szentséges atya viselkedése változott. Valójában Paolina gyógyulását kérte és elmondta mindenkinek: "Húsvét napján fog feltámadni." De Nagypénteken Paolina öntudatát vesztette, és kómába esett. Néhány óra múlva, szombaton Paolina meghalt. A rokonai közül néhány elvitte az esküvői ruháját, hogy ráadják az ország egy régi hagyománya szerint. Más rokonok a zárdába futottak, hogy csodát kérjenek Pio atyától. Ő azt válaszolta nekik: "Ő újra élni fog" - és a Szentmise oltárához ment. Pio atya elkezdte énekelni a Gloriát és amikor a harangok zúgása bejelentette Krisztus feltámadását, Pio atya hangja egy zokogással elcsuklott és a szemei tele voltak könnyel. Ugyanabban a pillanatban Paolina feltámadt. Mindenféle segítség nélkül felkelt az ágyból, letérdelt és háromszor elimádkozta a Hiszekegyet. Azután felállt és mosolygott. Meggyógyult... vagy jobb, ha azt mondjuk: feltámadt. Tény, hogy Pió atya nem azt mondta: "magához fog térni", hanem azt: "fel fog támadni". Amikor Paolinát megkérdezték, hogy mi történt az időszak alatt, amikor ő halott volt, azt válaszolta: "felmentem, mentem, mentem; amikor elértem egy nagy fénybe, visszatértem." "Az első lányomat, aki 1953-ban született, megmentette Pio atya, amikor ő tizennyolc hónapos volt," - mondta egy nő. - 1955. január 6-ának reggelén a férjem és én templomban voltunk, ahova Szentmisére mentünk, a lányunk a nagyapjával otthon volt. Történt egy baleset: a gyerek beleesett egy kádba, amiben forró vizet forraltak. Megégett a hasán és a hátán. Az orvos kijött egy órán belül, de azt mondta, vigyük kórházba azonnal, mert belehalhat a sebeibe. Ezért nem is adott gyógyszert nekünk. Ahogy az orvos elment, elkezdtem imádkozni Pio atya segítségéért. Majdnem dél volt. Ahogy készültem, hogy menjünk a kórházba, a lányom, aki egyedül volt a hálószobában, hívott engem: "Anyuci, nekem nincs is sebem már!" - "Hogy lehet az?" - Kérdeztem kíváncsian őt. Azt válaszolta: "Pio atya jött el. A kezét az égésemre tette, és elvette a sebemet." Valóban nem volt az égésnek nyoma a lányom testén, bár az orvos azt mondta nekem, hogy a lányom meg fog halni. San Giovanni Rotondo parasztjai szeretettel emlékeznek a következő eseményre. Tavasszal a mandulafák virágoztak és jó termést ígértek. De sajnos több millió falánk hernyó érkezett és falta fel a leveleket és virágokat. Nem kímélték még a héjat sem. Miután két napon keresztül próbálták megállítani a fertőzést, a parasztok, akiknek a mandula volt az egyetlen gazdasági erőforrásuk - úgy döntöttek, hogy a problémáról beszélnek Pio atyával. Pio atya megnézte a fákat a zárda ablakából és úgy döntött, hogy megáldja őket. Felvette a szent ünnepi ruhákat és elkezdett imádkozni. Amikor befejezte az imádkozást, vette a szenteltvizet és a kereszt jelét rajzolta vele a levegőbe a fák irányában. Másnap a hernyók eltűntek de a mandulafák úgy néztek ki, mint csupasz botok. Ez katasztrófa volt: az aratás elveszett. Az, ami aztán történt, hihetetlen! Bőséges termés volt; olyan aratás, amit azelőtt soha nem láttak, mert hogyan lehetséges, hogy a fák virágok nélkül gyümölcsöket teremjenek? Hogy volt lehetséges, hogy olyanok voltak, mint a botok, és mégis gyümölcs nőtt rajtuk? A tudósok nem voltak képesek rá, hogy ennek a jelenségnek bármilyen magyarázatát adják. A zárda kertjében fák voltak; ciprusfák, egy kevés gyümölcs és néhány fenyő. Különösen nyári délutánokon Pio atya a barátaiból és vendégeiből álló társasággal együtt az árnyékban maradt, hogy egy kicsit felfrissüljön a tikkasztóan meleg időben. Amint Pio atya néhány emberrel beszélt, sok madár hirtelen csicsergésbe kezdett, és nagy zajt csinált a fák árnyékában. A madarak valóságos zenekart alkottak. Pio atya bosszússá vált, és miközben nézte a madarakat, annyit mondott: "Maradjatok csöndben!" Ekkor a madarak hirtelen elhallgattak. Azok az emberek, akik a kertben voltak, nagyon megdöbbentek! Tény, hogy Pio atya beszélt a madarakkal, mint Assisi Szent Ferenc. Magyar vonatkozás • Pio atya Mindszenty József bíboros cellájában járt. Ezt a különleges képességen alapuló esetet, - a bilokációját - a szentté avatási eljárásának dokumentuma között találhatjuk, a positio második kötetének 1638. oldalán. Pio atya jövendölése Magyarországról: "Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"

Forrás: Szentek és boldogok élete


Életképek Szent Pio atyáról


2014. szeptember 21., vasárnap

Isten igazságossága és az ingyenes kegyelem

P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

A mennyek országát jelképező, a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd meghökkent bennünket: mi is értetetlenül állunk, vagy talán lázadozunk is a gazda viselkedését hallva. Ezt mondja a követelődző munkásnak, aki az egész nap terhét viselte: „Barátom, nem követek el veled szemben igazságtalanságot, hiszen egy dénárban egyeztünk meg. Ha az utolsónak is annyit szánok, mint neked, nem teszem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?” 

Gyakran összehasonlítjuk magunkat másokkal; esetleg irigykedünk, hogy másoknak jól megy sorsa. Az ószövetségi ember mentalitása ez, amikor méltatlankodik, hogy a „bűnösöknek”, (a választott néphez nem tartozókat nevezi így) nagyobb a szerencséjük, mint a törvényhez hűségeseknek. Ez manapság is megtörténik, amikor a gyakorló hívőket esetleg baj, betegség sújtja, és lázadoznak, mert Isten igazságosságát és jóságát nem értik, és már most elővételezni akarják az igazságszolgáltatást. És főleg az a keresztényietlen magatartás, ha magunkat különbnek tartjuk másoknál, a nem hívőknél. Mert valójában a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz határvonala valamennyiünk szívén keresztül húzódik. Mindannyiunknak állandóan meg kell térnünk, mindannyian rászorulunk Isten irgalmas jóságára.

Isten igazságossága és jósága – emberi okoskodásunk szerint – látszólag ellentétben áll egymással. Igazában a végső igazságszolgáltatásra az utolsó ítéleten derül fény, amikor a Bíró jobbjára vagy baljára állít bennünket a szeretet cselekedetei szerint. Az igazságos és irgalmas mennyei Atya az utolsó ítéletig visszavárja tékozló fiait: sohase késő a megtérés! Csak ne halasszuk halálunk órájára. Azt mindenképpen fontoljuk meg, hogy a jutalmazás nem érdemeink szerint történik, mert a kegyelem ingyenes. Életünkben is Isten minden természetes és kegyelmi adománya ingyenes, ajándék. Az irgalmas és szerető Atya – egyszülött Fia érdemeiért, a Szentlélek kegyelme, belénk árasztott szeretete által újjáteremt bennünket, és így képesek vagyunk szeretni Istent és testvéreinket.

Isten nagylelkűségét nem múlhatjuk felül, - mondta Loyolai Szent Ignác. A legfontosabb az, hogy megnyíljunk az isteni ajándéknak. De ez a megnyílás is ajándék. Itt idézem még Maurice Zundel svájci misztikus papot: Isten ingyen adja, amit ad; azt is ő adja, amit kér, és kétszeresen adja vissza azt, amit tőlünk kap. (Mt 20, 1-16a)

Forrás: Vatikáni Rádió 




A női papság tilalma


Jézus nyilvános életének kezdetétől fogva férfiakat választott ki, szám szerint tizenkettőt, hogy vele legyenek és részesedjenek küldetésében. [Vö. Mk 3,13--19.] Részt adott nekik hatalmából "és elküldte őket, hogy hirdessék Isten országát és gyógyítsanak betegeket" (Lk 9,2). Örökre Krisztus országához tartoznak, mert ő általuk vezeti az Egyházat:

"Ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött" (Lk 22,29--30).

"Az Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos remeteségbe vonultak, vagy szerzetescsaládokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott." [II. Vatikáni Zsinat: Perfectae caritatis határozat, 1.]

Az Istennek szentelt élet egyéb formáihoz kapcsolódva [CIC 604. k. 1. §] a szüzek rendje a világban élő nőt (vagy apácát) karizmája szerint imádságra, bűnbánatra, a testvérek szolgálatára és apostoli munkára kötelezi. [Ordo Consecratio virginum, praenotanda 2.] Az Istennek szentelt szüzek közösséget alkothatnak annak érdekében, hogy fogadalmukat hűségesebben megtartsák. [Vö. CIC 604. k. 2. §]

"A szent egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi (vir baptisatus) veheti föl." [CIC 1024.] Az Úr Jézus férfiakat választott ki, hogy létrehozza a tizenkét apostol kollégiumát, [Vö. Mk 3,14--19; Lk 6,12--16.] és ugyanezt tették az apostolok, amikor munkatársakat választottak, [Vö. 1Tim 3,1--13; 2Tim 1,6; Tit 1,5--9.] akiknek folytatniuk kellett az ő feladatukat. [Vö. Római Szent Kelemen: Epistula ad Corinthios 42,4; 44,3] A Püspökök Kollégiuma, melyhez az áldozópapok a papságban kapcsolódnak, jelenvalóvá és aktuálissá teszi a Tizenkettő kollégiumát Krisztus visszajöveteléig. Az Egyház tudja, hogy Urának e kiválasztása kötelezi. Emiatt nem lehetséges a nők pappá szentelése.1

Senki sem formálhat jogot ahhoz, hogy fölvegye az egyházi rend szentségét. Ugyanis senki nem tulajdoníthatja magának ezt a hivatalt. Ehhez Istentől kell meghívást kapni. [Vö. Zsid 5,4.] Aki jeleit észleli, hogy Isten fölszentelt szolgálatra hívja, kívánságát alázatosan alá kell vetnie az Egyház tekintélyének, melynek joga és felelőssége valakit az egyházi rend fölvételére bocsátani. Mint minden kegyelmet, ezt a szentséget is csak ingyenes ajándékként lehet fogadni.

Forrás: Katekizmus

A teljes összeállítás a Depositum hitvédelmi oldal honlapján olvasható.


Jezsuita Sziget - Párbeszéd a családról


2014. szeptember 19., péntek

A szent, aki nem tudja megvárni a feltámadást

A hét szentje - Arkadiusz Nocoń atya sorozatában ma a vértanú Szent Januáriusz püspökre emlékezünk

A Kr. utáni III. század második felében született Nápolyban vagy Beneventóban (Olaszország), 305. szeptember 19-én halt meg a dél olasz Pozzuoliban (Puteoli), Nápoly mellett. Ereklyéje Nápolyban található a Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony) katedrában, amelyet Szent Januáriusz katedrájának is hívnak. Nápoly védőszentje, közbenjárását kérik éhínség, háború, járvány és vulkánkitörés idején.

Amikor Benevento püspökévé választották, az evangélium szenvedélyes hirdetőjeként és a szegények oltalmazójaként vált híressé. Tekintettel számos erényére, különösen pedig a legszegényebbek érdek nélküli segítségére, általános megbecsülést vívott ki magának mind a keresztények, mind a pogányok között. Gyümölcsöző munkáját sajnos megszakította a keresztényüldözés, amely Diocletianus császár idején tört ki. Sok krisztushívőt tartóztattak le akkor és vetettek kegyetlen kínzások alá vagy ítéltek halálra. 

Amikor Januáriusz legközelebbi munkatársát és barátját, Szosszusz diakónust, börtönbe vetették, Benevento püspöke azonnal útnak indult Pozzuoliból, ahol éppen tartózkodott, hogy barátját meglátogassa a börtönben. A hit ellenségei még útközben letartóztatták Januáriuszt és az őt kísérőket. Miután mindnyájan megtagadták az áldozatbemutatást a pogány isteneknek, a prokonzul, a terület kormányzója, medvék elé vetette, hogy azok felfalják őket. Az utolsó pillanatban azonban mégis visszavonatta a parancsot, tartván a nép haragjától. A nép ugyanis nagy tisztelettel adózott a püspöknek jótetteiért, és a büntetést lefejezésre változtatta. Az ítéletet Pozzuoliban hajtották végre, a híres Solfatar, a mai napig aktív vulkán közelében (Nápoly mellett). Halálakor 305. szeptember 19-én Januáriusz püspök 35 éves volt.

Kivégzése után egy jámbor asszony kis üvegpalackokba gyűjtötte a mártír vérét, amelyet a mai napig a nápolyi katedrálisban őriznek. Az év folyamán három alkalommal – szeptember 19-én, a Szent vértanú ünnepének évfordulóján; május első szombatján, ereklyéje Pozzuoliból Nápolyba történő átszállításának napján; valamint december 16-án, a Vezúv 1631-es tragikus kitörése évfordulójának napján – a Szent megalvadt vére időről időre folyékonnyá válik. Függetlenül napszaktól, világosságtól, a külső hőmérséklettől, megváltozik a színe, az állaga és a súlya. 

A népi jámborság ezt a jelenséget „Szent Januáriusz csodájának” nevezi, amely a legismertebb „élő” csoda a világon, mivel 1389 óta rendszeresen ismétlődik. A jelenség valódi kihívást jelent a tudósok számára, mivel a tudomány jelenlegi állása szerint nem tudnak meggyőző magyarázatot adni a titokzatos jelenségre, minden egyéb laboratóriumi próbálkozás, amellyel a jelenséget próbálták reprodukálni, kudarcot vallott. Nápoly lakói számára „Szent Januáriusz csodája” viszont inkább a szerencsét jelenti. 

Bár, ha a történelmét tekintjük, lehet, hogy többször szerencsétlenséget hozott, mint szerencsét: huszonkét alkalommal, amikor a vérrögök nem váltak cseppfolyóssá az üvegcsében, a várost járvány támadta meg; tizenegy alkalommal tört ki forradalom; háromszor pusztított aszály a városban, és egyszer a török támadta meg. Viszont sosem érte szerencsétlenség a várost, amikor a mártír szent vére megváltoztatta állagát.

* * *

Mi a jelentősége „Szent Januáriusz csodájának” számunkra, mai keresztények számára? Méltán jegyezte meg valaki, hogy „a hitetlen ember számára a csoda nem elegendő, a hívő számára viszont szükségtelen minden csoda”.

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Jézus tett csodákat. Ezekkel akarta bizonyítani megváltói küldetését: „«Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?» – kérdezik Tőle Keresztelő János tanítványai. Jézus ezt válaszolta nekik: «Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot».” (Mt 11,3-5) Másrészről viszont így szól azokhoz, akik erőszakosan csodát követelnek Tőle: „«Milyen jelet mutatsz nekünk, hogy higgyünk Benned?» (Jn 6,30) – leplezetlen szomorúsággal fordult feléjük: «Ha csak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek» (Jn 4,48). 

Ma is vannak olyanok, akik csodákat keresnek mindenáron, teletömik a fejüket rendkívüli tényekkel, eseményekkel, hogy azokból szenzációt faragjanak. Ezzel szemben vannak olyan keresztények, akik eleve elvetnek mindent, amit értelemmel nem tudnak bizonyítani, sőt ellenszenvvel tekintenek minden csodára, mintha ki akarnák oktatni Istent, mi illik és mi nem az igazi vallásossághoz.

Hogyan tekintsünk ezek után Szent Januáriusz csodájára? A legjobb magyarázatot eddig a bolognai Prospero Lorenzo Lambertini bíboros adta, aki XIV. Benedek pápa néven vált ismertté (1740-1758). Úgy fogalmazott, hogy „Nápolyban van egy olyan vér, amely nem tudja megvárni a feltámadást”. Tulajdonképpen van egy végső értelme ennek a rendkívüli jelnek: buzdít minket „vérszegény” hívőket és kételkedőket a feltámadásba vetett élő hitre, hogy a szentmisében általunk kimondott szavak értelme – «Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz» – ne csak betanult formula legyen, hanem őszinte hitvallás, amely megmozgatja az értelmet, a lelket, a testet és ……. a vért.

Istenünk, a Te jó voltodból ünnepeljük meg Szent Januáriusz vértanú emléknapját. Add, hogy vele együtt örüljünk az örök boldogságnak, a mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön-örökké. Ámen.

Lengyelből fordította: Szemere János atya

Forrás: Vatikáni Rádió




2014. szeptember 17., szerda

Az aszkézis Bellarmin Szent Róbert életében


Bellarmin Szent Róbert 1542. októbert 4-én született Montepulciánóban. A szülők jámbor élete példakép volt a család öt fia számára, melyek közül ő a harmadik volt. Édesanyja leghőbb vágya volt, hogy mind az öt fiú belépjen a jezsuita rendbe. A szeretetteljes családi légkör, már kora gyermekségében elindította életét a szeretet hármas útján. A szülői házban gyakorolhatta az emberszeretetet rokonai és az Istenszeretetet a Szentháromságos Isten iránt, és eközben életében igyekezett Krisztus felé haladni.

1560-ban belépett a jezsuita rendbe. Szerzetesi életében soha nem kereste a kényelmet, és szüntelenül dolgozott. Mély hitben gyökerező életet élt, tudatosan lemondva saját igényeiről. Löwenben tanított, és előadásokat tartott vasárnaponként, ezzel is szolgálva a Egyház közösségét.
1570-ben szentelték pappá és ezzel még szorosabb közelségbe került az Egyházzal és Krisztussal. A Római Kollégium professzora lett. Isten országáért munkálkodva, az ellenreformáció tudományos oldalát alapozta meg, a Kontroverziák című művével, bekapcsolódva ezzel az Egyház üdvösségtörténetébe.
Életében hamarosan megjelentek a keresztek- az intrikák, az irigykedés- melyeket türelemmel vállalt. A Kontroverziákat indexre tette V. Sixtus pápa, mivel Szent Róbert bírálta a pápa evilági hatalmának visszásságait. Jól látta ugyanis, hogy Isten embere a világban van, de nem a világból, hanem a világért. A pápa és a papság Isten népéért munkálkodik és nem saját javáért. Sixtus nehezményezte, hogy ezzel szembesítették, de a következő pápa felülvizsgálva ezt, és igazat adott Szent Róbertnek.
A kereszthordozás ezzel nem ért véget. Hogy eltávolítsák Rómából, provinciálisként Nápolyba helyezték, bár a kormányzáshoz sem tehetsége, sem hajlama nem volt, de ugyanakkor tanárnak kiváló volt. Innen VIII. Kelemen pápa hívta vissza Rómába. 1599 márciusában bíboros lett.
Mindig aktívan munkálkodott Isten ügyéért. Miután 1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, a konklávén Baronius és Borghese mellett Bellarmin volt az egyik jelölt. Baronius mindenben közeli barátját Bellarmint támogatta, végül azonban Borghese lett a pápa V. Pál néven. Később Szent Róbert egyik barátjának megírta, hogy szívből kérte az Urat, hogy gyöngeségeire emlékezve ne engedje öt ilyen „veszedelmes magasságba”. Milyen szép példája ez az alázatnak és a méltatlanság beismerésének.
V. Pál teológiai tanácsadónak tartotta maga mellett. Személyének és tudásának olyan nagy hatása volt, hogy gyakran a 14 tagú teljes kongregáció megváltoztatta véleményét miután Szent Róbert felszólalt. Rámutat ez arra, hogy a lélek és a test egységét milyen jól tudta használni életében. A megnyerő külső briliáns elmével és őszinte lélekkel párosult.
Utolsó műve: A jó halál művészete lelki végrendeletének tekinthető, melyben hangsúlyt kap a tevékenység és a szemlélődés fontossága. Elmondhatta őszinte szívvel, hogy egész életét másoknak adta, és minden tettében a Krisztussal való egységre törekedett.
1621. szeptember 17-én halt meg Rómában. Életében felfedezhetjük az aszkézis formáit, és az életszentségre való törekvés vonásait. Legyen mindannyiunk példaképe, ha a teológia tudományát szemléljük, hogy hitünket megőrizve szolgáljuk alázatosan embertársainkat.

Hulitka Róbert

Forrás: Értékkereső