Misztikus imádságok

Imádkozni csak az isteni kegyelem támogatásával tudunk. Szent Pál szavai szerint „senki sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek által.” De emellett fontos szerepe van benne az ember munkájának is, mely nélkül a kegyelem nem érlelné meg gyümölcsét. Az az erőfeszítés azonban, melyet ki kell fejtenünk, lelki előhaladásunkkal párhuzamosan egyre kisebb lesz s a mi személyes munkánkból mind többet és többet vesz át és végez el a kegyelem. Ezt láttuk már az érzelmes, de főképpen az egyszerű hit imádságánál. Bizonyos idő múlva azután elérkezik a lélek ahhoz a határhoz, ahol az imádság többé már nem annyira a kegyelemtől segített emberi tevékenység gyümölcse, mint inkább Istentől jóságosan lelkünkbe öntött állapot. Lényeges tulajdonsága szerint olyan, hogy magunktól s a kegyelem rendes támogatásával nem is tudnók előidézni. Isten nyújtja s mi önmegtagadó, erényes életünkkel csak előkészíthetjük rá lelkünket, s mikor Isten jónak látja és meg akarja adni, alázatosan és hálásan elfogadjuk. Viselkedésünk tehát vele szemben szenvedőleges (passzív). Ez nem az emberi tevékenység teljes megszűntét jelenti, hanem csak azt, hogy ez a tevékenység alárendelt szerepű s jóformán csak az isteni behatás elfogadására s a léleknek vele szemben való engedelmességére szorítkozik.

Természetfölöttinek is szokták nevezni. Ez a jelző tulajdonképpen minden imádságra ráillik. A különbség mégis az, hogy míg a közönséges imádságban a természetfölötti elem el van rejtve a többé-kevésbé fárasztó emberi tevékenység alatt, addig ebben a rendes emberi cselekvés természetét fölülhaladó módon és szembetűnően nyilatkozik meg a kegyelemnek és főleg a Szentlélek ajándékainak hatása, működése. Azt az imádságot, melynek ez gyakori és tartós tulajdonsága s melyet éppen azért a léleknek imádság közben tapasztalható kisebb-nagyobb passzivitása, szenvedőlegessége jellemez, Istentől belénk öntött vagy misztikus szemlélődésnek (contemplatio infusa seu mystica) nevezzük.

A misztikus szemlélődést saját erőnkkel megkísérelni nemcsak eredménytelen, de egyúttal vakmerő törekvés is volna. Célt nem érnénk vele, hanem helyette Istennek igazságos haragját vonhatnók magunkra azért, hogy erkölcsi előkészület nélkül s illetéktelenül akartunk betolakodni olyan területre, melyet számunka még nem nyitott meg. Alázatosan vágyakozni utána azonban nemcsak szabad, hanem önmagában véve dicséretes dolog is; és pedig azért, mert a misztikus imádság rendes körülmények között nagyobb segítséget nyújt a tökéletességre való törekvésben s hathatósabb eszköze az Istennel való belső egyesülésnek, mint a közönséges imádság. Mikor tehát utána vágyakozunk, ez a vágyakozásunk olyan valamire irányul, ami Isten előtt kedvesebbé tesz bennünket s így nincs benne semmi vakmerőség. Egészen másképp áll a dolog azokra a rendkívüli jelenségekre vonatkozólag, melyek néha a misztikus állapot kísérői, (elragadtatások, látomások stb.) de nem tartoznak annak lényegéhez. Aki ilyesmit kíván, abban nincs igazi alázatosság; s egyúttal a csalódás nagy veszélyének teszi ki magát, minthogy az erős vágy s a fölcsigázott várakozás könnyen okozhat – főleg beteges idegzetű egyéneknél – különböző, tisztán szubjektív jellegű káprázatokat (hallucinatiókat). – De a tisztán misztikus kegyelmek után való vágyakozásban is nagyon kell vigyáznunk, mert megeshetik, hogy csak titkos hiúság vezet bennünket, mely valami különlegesben, a közönségesnél nagyobb és értékesebb dologban keres magának táplálékot. S ha úgy érezzük, hogy valóban nem a hiúság, hanem a tökéletesség után való őszinte vágy lelkesít bennünket, akkor is nyugodjunk bele teljesen Isten szent akaratába, ha ő más úton kíván vezetni bennünket s esetleg más eszközökkel segít rá ugyanannak a célnak elérésére.

A misztikus kegyelmekkel elárasztott lelkek gyakran beszélnek ennek az állapotnak kimondhatatlan édességeiről. Teljesen igazuk van; de ha csak ezekre a nyilatkozataikra gondolunk, nagyon egyoldalú képet alkotunk róla. A misztikus imádságban a lélek valóban sokszor a mennyország előízét érzi; ez az állapot rendszerint olyan szenvedésekkel is kapcsolatos, minők a lelki élet közönséges útjain egészen ismeretlenek. De viszont éppen ezek a szenvedések tisztítják meg a lelket még az utolsó salaktól is, amely hozzá tapad, s ezek készítik elő azt a legtökéletesebb egyesülést, mely ebben a földi életben, ennek a testnek bilincsei között a végtelen Isten és gyarló teremtménye között lehetséges.

A misztikus imádságban is több fokozatot különböztethetünk meg. Ezek megállapításában azonban nincs teljes egyöntetűség a misztikus írók között. Ennek legfőbb oka az, hogy Isten az ő kegyelmeinek és ajándékainak osztogatásában teljesen szabad s oly sorrendben és oly fokban adja őket a lelkeknek – még a legjobban fölkészülteknek is, – amint neki tetszik. Azután meg az egyes misztikus lelkek, mikor állapotukat elmondják vagy leírják, olyan kifejezéseket használnak, melyek nézetük szerint legjobban visszatükröztetik a valóságot; s ily módon megtörténik, hogy az egyik ezt, a másik meg azt a kifejezést használja, mikor pedig talán ugyanazt az állapotot akarja jellemezni. Ebből aztán azt a téves következtetést lehet vonni, hogy a misztikus imádság mindmegannyi különböző módjáról van szó. S viszont vannak, akik a misztikus élet legfőbb mozzanatát ragadják meg és csak azokat írják le nagy részletességgel; s azt a benyomást keltik, mintha a többi jelenségeket nem is ismernék.

Szent Terézia óta, aki a belső folyamatoknak egyik legpontosabb, legmélyrehatóbb megfigyelője és páratlanul szabatos leírója, mégis bizonyos egyöntetűség állt be s a misztika művelői általában az ő osztályozását fogadják el. Ez röviden a következő:

a) A nyugalmi imádság. 

Az isteni kegyelem ezen a fokon még csak az akaratot ejti rabul. Az a nagy természetfölötti világosság, mely a lélekre kiárad, nyilvánvalóvá, szinte kézzelfoghatóvá teszi előtte Isten végtelen jóságát; s ennek a jóságnak szemléletében valami nagy, ezelőtt nem tapasztalt nyugalom szállja meg és tartja őt mintegy fogva Isten színe előtt. A többi képesség: az értelem, az emlékezet és a képzelet néha szintén segítségére van az akaratnak, hogy elmerüljön Istenben; máskor azonban szabadon csapong s ezzel az akaratot zavarja. De nem kell velük sokat törődni. Igaz, nagyon alkalmatlanok lehetnek, de az akarat nyugalmi állapotát nem tudják megszüntetni. Szárazságot is sokszor érez a lélek, amely nagy szenvedést okoz neki; de nem baj, mert ez csak jobban megtisztítja. Heves kísértések is zaklatják, melyek komoly küzdelmet kívánnak tőle; de szintén csupán arra szolgálnak, hogy az erkölcsi erényekben annál jobban megerősödjék.

b) Az egyesülés imádsága. 

Ebben már Isten oly erősen hatalmába ejti a lélek belső képességeit, hogy azok már nem csaponganak többé szerteszét, hanem mind őfeléje irányulnak. Más szóval: itt már az akaraton kívül az értelem, az emlékezet és a képzelet is Istennek rabjává lesz. Ennek azután az a következménye, hogy a szórakozások általában véve elmaradnak. Isten fölfüggeszti az értelem természetes munkáját, hogy – Szent Terézia szavai szerint – ő maga annál jobban belenyomja a lélekbe az igazi bölcsességet. Ugyanezt teszi rendszerint az emlékezettel és képzelettel is; de néha-néha – mint Szent Terézia saját tapasztalata alapján állítja – ezek működése tovább is tart, s ilyenkor az egyesülés nem teljes. Az értelem és akarat azonban mindkét esetben Istenhez tapad, a másik két képesség alkalmatlankodását pedig nyugodtan kell tűrni.

Ez az imádság rendkívül előresegíti a lelket a tökéletesség útján: nagy bánatot ébreszt benne bűnei, mulasztásai miatt, erőt ad neki a legnagyobb megpróbáltatások elviselésére, szinte szomjaztatja vele a szenvedést, hogy Isten igazságosságát megengesztelje s áldozat legyen a bűnösökért. A legszebb és leghősiesebb erénygyakorlatok sarjadnak ki belőle.

c) Az extatikus imádság (elragadtatás, önkívület). 

A lélek annyira elmerül Istenben, oly tökéletesen egyesül vele, hogy minden működése kizárólag és a legerősebben őbenne összpontosul s ennek következtében a külső érzékek tevékenysége részben vagy sokszor egészen is megszűnik. Látszatra hasonlít ez az állapot a természetes okokból származó önkívülethez (ájulás, epilepszia); a valóságban azonban a leglényegesebb különbség van közöttük. A természetes önkívületi állapotok alatt a lelki működések megállnak, s az öntudat hiánya mutatja, hogy beteges tünetekkel van dolgunk. Az extázisban azonban a léleknek tisztán belső tevékenysége a legmagasabb fokra emelkedik: lát, hall s mindenekfölött szeret. De összes tevékenységének tárgya annyira csak az Isten és az isteni dolgok, kogy ez a kizárólagosság elvonja erejét a külső érzékektől, úgy hogy ezek az extázis alatt vagy teljesen, vagy legalább részben tétlenek maradnak. Ennek az állapotnak imádság-jellegét és értékét tehát az adja meg, ami bensőleg történik; maga az önkívület, illetőleg az érzékek működésének fölfüggesztése csak kísérő körülmény s valójában a testnek gyöngesége, amely nem bírja meg a léleknek kegyelemmel való, szokatlanul nagy fokú telítettségét s azért többé-kevésbé megroppan alatta.

Mivel tehát az extázis mint testi jelenség maguktól a misztikus kegyelmektől lényegesen különböző valami s a lelki haladást nem mozdítja elő, hanem ehelyett rendkívüliségénél fogva könnyen táplálékul szolgálhat a hiúságnak, nem is szabad utána vágyakoznunk. A szentek sokszor minden erejüket megfeszítették, hogy az extázis – különösen mások szeme láttára – hatalmat ne vegyen rajtuk.

d) Az átalakító egyesülés imádsága vagy a lelki mennyegző. 

A misztikus imádságnak ezt a fokát egy utolsó és rendkívül fájdalmas tisztulási folyamat szokta megelőzni, melyet ily mértékben még soha nem tapasztalt külső és belső szenvedések okoznak. A lélek állapota valóságos vértanúság, melyet még csak fokoz Isten után való kimondhatatlan vágyódása. Emellett azonban tudatában van annak, hogy ez a sok és szinte határtalan szenvedés rá nézve a legnagyobb kegyelem, azért örömmel fogadja s kész volna ebben az állapotban akár a világ végéig megmaradni.

Miután a lélek ezeknek a szenvedéseknek tüzében megtisztult, Isten megadja neki a végső nagy kegyelmet: nemcsak átmenetileg, hanem állandó módon egyesíti őt magával s érezteti vele boldogító jelenlétét. S éppen Isten jelenlétének hol világosabb, hol halaványabb, de mindamellett állandó, eleven tudata az, ami ezt a kegyelmi ajándékot az előbbiektől megkülönbözteti. Ez a tudat nemcsak a szorosabb értelemben vett imádság idején van meg, hanem egyéb foglalkozások között is. De ennél még fontosabb az a belső átalakulás, melyben az isteni Jegyes Keresztes Szent János szavai szerint a lelket önmaga fölé emeli, mintegy megisteníti, azaz: amennyire ezen a földön lehetséges, részesévé teszi az isteni természetnek. A szárazság, belső szenvedések majdnem teljesen hiányzanak; kísértések is csak ritkán bántják s ekkor is rövid ideig tartanak. A lélek egészen megfeledkezik önmagáról, gondolatai és érzelmei mind Istenben összpontosulnak, ami azonban nam akadályozza őt külső kötelességeinek teljesítésében. Uralkodó, mindent legyőző szenvedélyévé válik a szeretet, az Isten dicsőségéért, felebarátainak üdvösségéért való és a legnagyobb áldozatokra is kész buzgolkodás. S ebben az állapotban valósággal előízét érzi a mennyei boldogságnak.

Forrás: Dombi Márk A szerzetesélet c. könyve