A cölibátusról 2.

A cölebsz élet krízise és veszélyei 

Amikor először beszéltem nektek a cölibátusról, elmondtam, hogy én hogyan tapasztaltam meg ezt az a cölibátus nekem Isten- és Jézus- élményem megélése. Szóltam pár szót arról is, hogy melyek a helytelen okok a cölebsz élet választására. Végül, a cölebsz élet megtapasztalása alapján, adtam egy leírást arról, hogy miben áll ez az életforma és mi ennek a célja.
életformát. Ezt azért tettem, mert nem tartottam érdemesnek általánosságban és elvont fogalmakkal beszélni erről a nagyon is "életbevágó" kérdésről. Arról beszeltem, hogy

Ezen alkalommal az érem másik oldaláról fogok beszélni. Jól tudom, hogy ez bizonyos szempontból veszélyes. Lesznek talán, akik  azt a következtetést vonnák le, hogy a cölibátus olyan krízisben van, hogy  jobb lenne, ha fel is hagynánk vele. Sajnálnám, én nem így gondolom. Amint első előadásomban mondtam, a cölibátus nagy kincs, Jézus és embertársaink szolgálatában igen nagy segítség. Amit most mondani akarok, az csak annyi, hogy a cölibátusban, mint minden más életformában  csapdák és veszélyek is vannak. Azt szeretném, hogy ti lássátok ezeket és készüljetek fel rájuk.

Bevezetésül még egy fontos dolgot kell hangsúlyoznom. Ezúttal még inkább kiviláglik, hogy mi az oka annak, hogy vannak papok, akik életformájukkal nem segítik elő, sőt rombolják az evangéliumi értékeket? Biztos, hogy az ilyen papokat ti elmarasztaljátok. De én attól félek, hogy ennek ellenére, amikor majd ti kerültök az életbe, a "vírus" titeket is megfertőz és  ugyanilyen hibákba eshettek. Abban a reményben, hogy a "vírust" ezen konferencián sikerül leleplezni, megpróbálom bemutatni az általa okozott kórokat.

1) A cölibátus problémái

Nincsen elég idő, hogy a cölibátus történetét részletesen tárgyaljam. Inkább csak egy-két történelmi valóságra és a századok alatt folytatott vitákra akarok röviden rámutatni.

A történelem folyamán sokszor vitáztak a cölibátusról. Noha az Egyházban a hívek lassan megszokták, hogy papjaik cölebsz életet élnek, visszatekintve meg kell állapítani, hogy a cölibátus máskor is, most is gyakran terítékre kerülő téma.

A papi cölibátust teológiailag jobban el kell mélyíteni. A cölibátusról alkotott felfogás szoros kapcsolatban van az egyházképpel. Hosszú századok folyamán különböző vélemények voltak arról, hogy mi is valójában az Egyház, mi a papság és a laikusok kapcsolata. A II Vat. Zsinat először szólt az Egyházról is, a laikusokról is. De még sok tisztázatlan kérdés maradt. Várat magára, bár nagyon fontos lenne a szentmise és a papi élet kapcsolatát kidolgozni. A cölibátus, mint minden más életforma is, áldozatokat is hoz magával. A szentmiseáldozat mély titka és annak megélése a cölebsz életben való gyökérveréshez nagy segítség. Azt azonban nem lehet mondani, hogy cölibátus nélkül nincs szentmise. A cölibátus indítóokait másfelé kel keresni.

Arról is sok vita folyt, hogy miként lehet a papságot és a cölibátus értelmét meghatározni. A következő kérdések vetődnek fel:

à      Szerep vagy rangfokozat (státus) az Egyház tagjai között?

à      A papot el kell-e választani a közösségtől, vagy a pap azért van, hogy szolgálja a közösséget,  mint annak egy fontos tagja?

à      Úgy kell-e a papra tekinteni  mint "szent" személyre, csak azért mert szent cselekményeket végez?

à      A felszentelés által ő közvetítővé válik-e  az ég és a hatalom nélküli hívek között? Vagy azoknak van igazuk, akik úgy tartják, hogy az ember és az Isten között csak egy közvetítő van: Jézus Krisztus?

à      Helyes-e úgy gondolkodni, hogy a cölibátus belépőjegy egy olyan kasztba, amely tagjait a hívek  fölé emeli?

à      Vajon azért fontos a cölibátus, mert a nemi élet beszennyez és méltatlanná tesz a szent cselekmények végzésére és az Istennel való mélyebb kapcsolatra?

à      Helyes-e azt mondani, hogy a cölebsz életforma felette áll más életformáknak?

à      Mondhatjuk-e azt, hogy a férfi nem valahogy inkább "isteni" mint a női nem?

Ilyen és hasonló kérdéseket vitattak a Egyházban hosszú századokon át. Ezek ma is időszerűek. A rájuk adott válaszunk szoros összefüggésben van azzal, hogy miben határozzuk meg  a cölibátus fogalmát és célját. Ha helyes válaszokat adunk ezekre a kérdésekre, helyes fogalmunk van a cölibátusról.

Ma már kevésbé van  így, de régebben a jó katolikus családok nagy megtiszteltetésnek tartották, ha valaki a családból pap vagy szerzetes lett. Ha ezért még a családnak is tisztelet jár, a pap könnyen gondolhatja, hogy az őt még inkább megilleti. Néhányuknál ez az elgondolás még talán azon a téves felfogáson is alapszik, hogy a papi és szerzetesi élet felette áll, vagy tökéletesebb a világi, a házastársi életformánál. A II. Vatikáni Zsinat ezt másként fogalmazta meg. Világosan kijelentette, hogy mindenki hívatva van életszentségre (Lumen Gentium 5. fejezet). Így már a klerikusoknak semmi okuk sincs, hogy a hívek fölé helyezzék magukat. De sajnos a régi nevek megmaradtak. Vannak papok, akik követelik, hogy "főtisztelendő úrnak" szólítsák őket, csak azért, mert fel vannak szentelve. A szentelés miatt természetesen bizonyos szempontból tisztelet jár nekik, de úgy lenne jó, ha azokat tisztelnék, akik erre életükkel valóban rászolgálnak. Probléma akkor van, ha valaki azt hiszi, hogy életmódjától  függetlenül neki tisztelet jár. Talán vannak olyanok, akik nem tudnak anélkül élni, hogy ne tisztelnék őket, de biztos vannak olyanok is, akik a régi, megrögzött formák kényszerű elviselői. Mindkét típus azért képtelen az elavult formákból kivetkőzni, mert életük tartalma nem a Jézussal való meghitt, mély kapcsolat.

 

2) A cölibátus krízise

Régebben papnövendékek és papok is természetesnek vették, hogy ők "felsőbbrendűek", mivel megkapták a hivatást, amit mások nem kaptak meg. A hívek csodálták őket, de nem érezték magukat közel a papokhoz.

Ma ez az Egyház nagy részében már nem így van. Mivel Jézus emberségében "közelebb jött" hozzánk, sok nép Jézust tudatosan Testvérnek nevezi. Akik Jézusról mint Testvérről gondolkodnak, azok a papokban is testvért szeretnének látni. De sok olyan pap is van, akik testvéri, egyenrangú kapcsolatba szeretne kerülni a hívekkel. Ezért ruházatuk, beszédmódjuk és életmódjuk is egyre közelebb kerül híveikéhez. Az Egyház által elfogadott sok megújulási mozgalomban a papság szentsége a házasság szentségével egyenrangú egyházépítő erő lett. A papnak fontos feladata van, de nem áll a többiek felett, nem áll a közösségen kívül, hanem annak tagja és szolgája. Feladata az, hogy segítse a közösség tagjait abban, hogy mindenki  megtalálja a maga karizmáját, és hogy a közösség is tudatában legyen annak, hogy mi a sajátságos hivatása az Egyházon belül. Ezekben az új közösségekben a pap már nem az egyedüli vezető. A közösség élén egy vezető csoport áll. Ennek egyik tagja a pap, a többiek házaspárok, vagy egyedülálló férfiak és nők. A pap mint cölebsz mély testvéri kapcsolatban van mindegyikkel.

Ez a papi ideál egyeseket bosszant, másokat vonz, de tagadhatatlanul feszültséget jelent többek részére. Ezzel az új beállítottsággal több pap nem tud megbarátkozni. Vannak akik úgy gondolják, hogy a papság szentségével ők, és csak ők kapták meg a hatalmat és karizmát a vezetéshez és mindazon feladatokhoz, amikre a közösségnek szüksége van.

Ha keressük a cölibátus krízisének okait, világosan látható, hogy az nem annyira a pap nőtlenségében van. Sokkal inkább a klerikális kultúra csődbe jutásában. A klerikális kultúra természetesen nem csak a cölibátuson alapul, de annak egyik alaposzlopa.

Mi a klerikális kultúra?

¨    Az Egyház vezető pozícióiban lévők által századokon át kialakított szokások, kifejezett és rejtett viselkedési módok, jelek, szavak, öltözetek stb. összessége.

¨    A klerikális kultúra a régi, hagyományos értékrendszeren alapul, amelynek bizonyos megnyilvánulásai már elavultak.

¨    Ez a "kultúra" a klérus tagjaiban olyan gondolkozási és cselekvési módot alakít ki, amely alkalmas emberek problémáinak megoldására és szükségleteinek kielégítésére. Ez viszont a klérust azok fölé helyezi.

¨    A papok magasabb szellemi képzésben részesülvén, a laikusokkal szemben olyan életformát alakítottak ki, amely által az Egyházközösségben kiküzdött előjogaikat és uralmukat biztosítani tudják.

¨    Azok akik a szentelés és a cölibátuson keresztül ezen elit csoport tagjai lettek, féltékenyen őrzik, hogy mások ne részesüljenek azon anyagi és szellemi értékekben, amelyeken keresztül a klérus céljait és eszményeit el lehet érni.

Akik a klerikális kultúra rabjai, azoknak olyan a beállítottságuk, értékrendjük, gondolkozásmódjuk és viselkedésük, ami őket  a közösségnek egyetlen fővállalkozóivá teszi. Mindenki más a közösségben csak alvállalkozó lehet. A cölibátus ilyen értelmezése ma már tarthatatlan. A klerikális kultúrát alátámasztó oszlopok düledeznek, többé már nem javíthatók ki. A pap nem hivatkozhat arra, hogy ő többet tud, szentebb életet él, több áldozatot hoz a közösségért cölibátusa miatt. Azt sem lehet mondani, hogy a közösséget csak ő tudja fenntartani a szentségek kiszolgáltatása által. A keresztény közösségeknek ugyanis más szükségletei is vannak, e szükségletek jó részét pedig a pap nem tudja ellátni. Mások közreműködése  még fontosabb is lehet mint a papé.

A cölibátus krízise ezen klerikális kultúra krízisével van kapcsolatban. Tehát még ha házas embereket szentelnének is pappá, ha azok nem térnének meg, és nem járnák az evangéliumi élet útját, a klerikalizmus bűnei megmaradnának. Házas papok is vágyódhatnak gazdagságra, hatalomra, elzártságra, másokat kizáró, kényelmes életre. Hogy az Isten ajándéka szerinti cölibátus továbbra is megmaradjon az Egyházban, ahhoz a klerikalizmus történeti bűneitől meg kell szabadulnunk.

A cölibátus  krízisének másik oka az emberek egymás közötti viszonyában beállt lényeges változásokban keresendő. Ez különösen áll a másneműekkel való, Jézus Szíve szerinti szeretetkapcsolatra.

A normális emberi élethez elengedhetetlenül szükséges, hogy tudatában legyek és érezzem

- hogy engem  szeretnek és hogy én is tudok szeretni,

- hogy értékes ember vagyok,

- érzem, hogy valakikhez tartozom, vannak meghitt, személyes, mély kapcsolataim,

- hogy tudok szabadon dönteni.

Ezen  alapvető emberi szükségletként Isten által a szívünkbe plántált mély kapcsolatok iránti vágyat nem elfojtani kell, hanem kiépítésén fáradozni. Az Istennel való kapcsolatot az ilyen meleg, tiszta emberi kapcsolatok gyakran nagyon is segítik.

Jézus életében is nagy szerepe volt a mély baráti, vagy ahogy Ő mondta testvéri kapcsolatnak Péterrel, Jánossal, Jakabbal és Lázárral. De Mária Magdolnával és Lázár testvéréivel, Máriával és Mártával meg a többi asszonnyal is, akik az Ő közösségébe tartoztak, Jézus személyes, bizalmas kapcsolatot tartott fenn.

A személyes kapcsolatokra vonatkozó ma már ferde szemlélet (ami szintén a klerikális kultúrában gyökerezik) nem szolgálja és nem segíti az evangéliumi élet előrevitelét. Az Egyház jövője szempontjából fontos, hogy a papok ne zárkózzanak el, hanem tudjanak bizalmas, mély testvéri kapcsolatokat kiépíteni férfiakkal és nőkkel egyaránt. Csak keresztény közösségek egészséges légkörében lehetséges a szeretetteljes, szabad és örömmel vállat közreműködés az Isten országáért.

A cölibátus krízisének harmadik oka az, hogy a megváltozott emberi kapcsolatokban manapság sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egyenrangú kapcsolatoknak. Felnőttek  - nők és férfiak egyaránt - közötti szabad és örömből fakadó együttműködés csak úgy lehetséges, ha az egyenrangú kapcsolaton alapszik. Ha egy pap azt gondolja, hogy cölibátusa felsőbbrangúvá teszi a házasokkal, vagy a nőkkel szemben, akkor ő csak névleg keresztény, valójában ellentmondásban él, nevetségessé teszi önmagát is, az Egyházat is. Gondolkodásával és életmódjával több kárt okoz, mint hasznot.

Krisztus Egyházának két fontos alapköve az Ő útját járók közötti meghitt kapcsolat és a szívből jövő együttműködés. Ez áll úgy a pap minden kapcsolatára mint a hívek egymás közötti kapcsolataira is. A cölebsz pap csak úgy tudja szolgálni híveit, ha ebből a szemszögből alakítja ki egyházképét és az evangélium továbbadásának módszereit.

Nem szabad a cölibátus krízisét tehát abban látni, hogy sok az aposztata pap és kevesebb a papjelölt. Nem azért futnak zátonyra papi életek, mert a cölibátus miatt életük nem tud kiteljesülni, és nem azért van kevés papjelölt, mert a cölibátus kötelező. A házasság megengedése még számokban sem hozna megoldást. Ez a nem katolikus klérus esetében nyilvánvalóan látszik. A krízis okai sokkal mélyebben vannak, de kitapasztalhatók és leküzdhetők. A krízistől nem kell félni. Nincs semmi ok a meghátrálásra. Fontos azonban, hogy ne tüneti kezelésre gondoljunk. Mélyremenő evangéliumi megújulásra van szükség. A cölibátus krízisének megoldása komoly, radikális világnézeti és egyházszemléleti változást kíván a klérustól. Így lesz  majd  a cölibátus ismét erős, világos jel, amely örömet, szabadságot és Krisztusi szeretet tud sugározni.

3) A cölibátus veszélyei

A fentebbekből - gondolom - már világos, hogy miért kell beszélnünk a cölibátus veszélyeiről. Mint minden életformának, ennek is vannak világosan látható, de rejtett, komoly veszélyei is. Jó tudni ezekről, mielőtt valaki ezt az életformát szabadon választja.

Két szempontból fogjuk ezt a témát tárgyalni:

a) Megnézzük milyen veszélyek fenyegetnek, ha a cölibátust helytelen indítékok alapján vállaljuk.

b) Számba vesszük, milyen veszélyeket rejt magában a cölebsz életforma, ha azt nem mérjük állandóan a jézusi eszményhez, a vele való személyes kapcsolathoz.

a) Nem hiteles indító okokból vállalt cölibátus

Mikor valaki egy életreszóló választás előtt áll, vagy jövendő életformáját akarja eldönteni, főleg ha az a hittel van kapcsolatban, a döntését befolyásoló indítóokok és  mozgató erők különösen összetettek és bonyolultak. Ráadásul minden nemes és tiszteletre méltó választásnál vannak indítékok, amelyek "árnyékban" maradnak, mert nem tudatosak. Ha mi nem próbáljuk ezeket a motívumokat napvilágra hozni, később bajba hozhatnak minket.

Tegyük fel, valaki megkérdez egy kispapot: "Miért választottad a cölebsz életformát?" Egy ilyen válasz: „Azért mert Isten hívott engem erre az életmódra," még ha összhangban is van az ő tapasztalatával, nem elegendő. Ahhoz, hogy teljes képet tudjon adni önmagáról és választásának motívumairól, több más indítóokot is fel kellene sorolnia. A cölebsz élet választását nem lehet csak az "Istenre hárítani". Mikor ezt az életformát latolgatja, a kispapnak szubjektív, nem tudatos, más motívumai is vannak. Ezek között vannak hiteles és nem hiteles, vagy helytelen, félrevezető motívumok is. Hiteles motívumok azok, amelyek alapvető hitélményem szerint közelebb visznek Istenhez és embertársaimhoz, amelyek összhangban vannak legmélyebb és legszentebb vágyaimmal. A nem hiteles motívumok azok, amelyek próbálnak ezektől eltávolítani.

Úgy hiteles, mint a nem hiteles (félrevezető) indítóokok lehetnek tudatosak vagy tudat alattiak.

A továbbiakban ezekről a nem hiteles motívumokról lesz szó, hogy minél világosabb, minél tisztább indítékokkal tudjátok életformátokat megválasztani és buktatók nélkül megélni.

A tudatalatti, "árnyékban lappangó" motívumok múltbeli tapasztalatainkkal vannak összefüggésben. Ezek általában "védekező mechanizmusok" is egyben. Ahhoz, hogy minél szabadabb, tisztább és világosabb döntéseket tudjunk hozni életünkben, szükséges, hogy minél több múltbeli tapasztalatunkat felhozzuk a tudatunkba és szembenézzünk velük.

Tapasztalataimból felsorolok néhány nem hiteles motívumot.

·      Vannak, akik azért akarnak cölebsz életet élni mert  érzelmi biztonságra vágynak, vagy félnek a házas élettől.

·      Találkoztam olyanokkal, akik valóságos kényszer-állapotban éltek: mindenük a rend, fegyelem és törvénytartás volt.

·      Voltak, akik látva a sok evilági szennyet és nyomorúságot, kényszerítve érezték magukat valamilyen "másvilági lelki életre" és ezt  a cölebsz életformában akarták megtalálni. Vannak akik azért választják a cölebsz életformát, mert meg akarják magukat védeni a veszélyeket és sebeket rejtegető mélyebb emberi kapcsolatoktól.

Ezek a motívumok általában másodlagos indítóokok egy életpálya választásánál, így nehéz őket világosan látni. Az ilyen másodrangú indítóokok nem törlik az elsődleges, fő motívumokat, de adott helyzetben elhomályosíthatják azokat.  Ha például a papi élet derekán megismerek egy olyan nőt, aki teljesen ledönt lábamról, és azt gondolom, hogy nélküle nem lehet élni, vagy rájövök, hogy családom neve kihal, ha nem házasodok meg, ilyen és hasonló váratlan helyzetben a fel nem ismert tudatalatti motívumok előre ugranak és csapdába ejthetnek. A tudatosítási folyamat azért fontos, mert általa későbbi életünknek kríziseit védhetjük ki. Ha csak későbbi életünkben döbbenünk rá, hogy miért is választottuk a cölibátust, az ilyen "lappangó" indítóokok világossá válnak, és sok bajt, még a cölibátus felhagyását is okozhatják.

Fontos tehát, hogy ezeket a tudatalatti motívumokat amennyire csak lehet hozzuk fel a tudatunkba és tisztázzuk. Ez úgy történik meg, hogy gyakran visszatekintünk életünkre, és szembenézünk azokkal a tapasztalatokkal, amelyek formálták egyéniségünket. Mindenki életében vannak sebek, kellemetlen élmények. Ezeket nem szabad gyorsan "átfesteni", természetfeletti vagy "lelki" okokkal kimagyarázni, és úgy viselkedni mintha ezeket már egészen sikerült volna "szublimálni". Nem megengedhető, hogy valaki azért válassza a cölebsz életformát mert, menekülni akar az esetleges "kellemetlen" élményektől.

b) A cölebsz életben rejlő veszélyek

Most pedig felsorolok néhány a cölebsz élet megélésében gyakran előforduló veszélyt.

·      Megtörténhetik, hogy egy pap becsületesen küzd, hogy megtartsa a cölebsz életre tett ígéretét. De ha nem vigyáz, negatív beállítottságot szerezhet  a nőkkel, a nemi élettel,  az emberi testtel és talán még a mélyebb emberi kapcsolatokkal szemben is.

·      A pap,  mivel nem él házasságban és pénzével egyedül rendelkezik, ha nem vigyáz, gazdagabb életet fog élni, mint mások. Pedig a cölebsz élet csak úgy lesz tanúságtétel Jézus mellett, ha igazi szegénységgel párosul.

·      Vannak olyan papok, akik félnek mélyebb emberi kapcsolatok kiépítésétől. Különösen másneműekkel való kapcsolatoktól félnek, mert úgy gondolják, hogy az nemi kapcsolatok felé visz és házasságban végződik. Így úgy gondolják, hogy érzelmi életüket egészen el kell nyomni az összes emberi kapcsolatok terén, leszámítva a harag kifejezését. De többen még ezt is nagyon kerülik. Elnyomott érzelmi világukat úgy élik ki, hogy mindig többet és többet dolgoznak. De vannak akik nem tudják mit csináljanak, és meg nem engedett kielégüléseket keresnek. Ha nincs meg az érzelmi élet helyes irányítása, sok veszélynek teszi ki magát a cölibátust fogadott pap. Erről a következő fejezetben lesz szó.

·      A  papnak, mivel egyedül él, nem kell annyira alkalmazkodnia másokhoz, mint annak, aki családi életet él. Így nagy a veszély, hogy  uralkodni kezd mások felett. Jól bebizonyított pszichológiai igazság, hogy mikor egy ember meg van fosztva valamilyen fontos szükségletétől, akkor valamilyen más téren keres kárpótlást. Ebben gyökerezik a cölebsz élet legtöbb csapdája. Ebből származik a gazdagságvágy, iszákosság és hatalomvágy. Vannak olyan papok, akik az űrt, amit a szívükben éreznek, hatalomra törekvéssel töltik be. A férfi uralkodó és kontrolláló ösztönét az egyházközség vezetésében élik ki. A hatalomnak igen jó íze van. Ha valaki belekóstol abba, hogy milyen jó másoknak parancsolni, másokon uralkodni, hatalmát minden áron megpróbálja kiterjeszteni.

A hatalomvágy két formát ölthet:

a) Atyáskodás: Ez abban áll, hogy noha a papnak nincsen családja, úgy viselkedik, mintha az egyházközösség minden tagja az ő gyereke lenne. A papnak mindent be kell jelenteni, mindenkinek tőle kell engedélyt kérni. A döntési hatalom mindig az ő kezében van. Nem tudja elviselni, hogy valaki önállóan, felnőtt módon gondolkodik, és véleményt nyilvánít. Pedig a papot valójában nem a hatalmaskodásért szentelték fel. Ő arra kapott megbízást, hogy szolgálja a közösséget, azt tegye, ami a közösségnek valóban szükséges, nem azt, amit ő szükségesnek tart. Ez durva eltorzítása annak, amit Jézus gondolt a hatalomról.

b) Felfelétörekvés: Vannak papok, akik a társadalmat is, és a klérust is egy létrának tekintik. Csak úgy tudják megtalálni helyüket, önazonosságukat, hogy azt nézik, kik és hányan vannak felettük. Próbálnak mindig jobb és jobb helyekre kerülni, jobb pozícióban lenni. Mindig azt akarják, hogy őket jobban elismerjék, nemcsak a hívek, de az elöljárók is, és a társadalom vezetői is. A papi élet vállalásának egyik nem hiteles motívuma sokszor éppen a felfelétörekvés.

Az Egyházban -  manapság ugyanúgy,  mint a múltban is, vagy mint Jézus korában a főpapok és a nép vénei (Mt. 21:23-27) - sok pap félti hatalmát. Azok, akik ellenállnak minden újításnak, változásnak, gyakran attól félnek, hogy megfosztják őket hatalmuktól, befolyásuktól. Erre mutat az a tény, hogy az utóbbi időkben sok országban több szó esik arról, hogy mi is tulajdonképpen a papi élet, mit lehet, vagy kell csinálnia egy papnak, mint arról, hogyan lehetne minél több laikus nővel és férfival együttműködni Isten országának építésében. Ha a cölibátushoz a hatalomvágy kapcsolódik, akkor az nem Jézus szellemében vállalt életforma. Ha a cölebsz papnak nincsen mély, személyes kapcsolata Istennel, ha nem él Jézussal élettársi kapcsolatban, könnyen beleeshetik a hatalomvágy csapdájába. Így történhetik meg, hogy noha egy pap fiatal korában őszintén az emberek szolgálatáért vállalta a cölebsz életet, de ha nem tartja kordában a másokat kontrolláló ösztönét, egyre éhesebb lesz a hatalomra. A hatalomvágy viszont  nem Jézus útja.

Ha a cölibátus az egyik oka annak, hogy a papok elkülönítik magukat és nem tudnak másokkal közreműködni, akkor a cölibátus nem azt a célt szolgája, amire és amiért Krisztus vállalta ezt az életformát.

Nagy veszély a pap számára az  intézményes gondolkodásmód is: ha csak az intézmény szempontjából tud dolgokat látni és megítélni. Alattvalóit, az "alsóbbrendű embereket", az egyszerű híveket hideg, érzéketlen, ítélkező, kontrolláló módon igazgatja, hogy az intézmény fennmaradjon. Isten országát nem lehet ilyen beállítottsággal sem terjeszteni, sem fenntartani.

A cölibátusnak ilyen megélése az evangéliumi élet szempontjából ellen-tanúságtétel. Jézusnak sem  a gazdagabb élet, sem a felsőbbrendű élet nem kellett. Jézus a lefelé való törekvés útját választotta.

4) Mi Jézus felfogása a hatalomról?

A társadalom gazdasági és politikai életében minden attól függ, hogy kinek a kezében van a hatalom. Ez dönti el, hogy ki tud mások felett uralkodni és saját érdekeit másokra ráerőszakolni. Emberi társadalom elképzelhetetlen struktúra nélkül. Viszont struktúra lehetetlen hatalom nélkül. A hatalmaskodás sok politikust is megszédít.

Jézus tanítása és példája szerint az Isten országában, az Isten szíve szerinti társadalomban ez nem így van. Ott a hatalom helyett szívből jövő szolgálat az, ami mindent összetart (Mk 10:42-45). Tekintély és hatalom nem azért van, hogy az emberek annak szolgáljanak, hanem azért, hogy akinek hatalma és tekintélye van, jobban tudjon szolgálni, azt tenni, ami embertársainak valóban szükséges. Jézus kezében a hatalom arra való, hogy szolgáljon élete feláldozásáig.

Jézus arra használta hatalmát, hogy másokat szabaddá tegyen. Azok, akik tiszteletre és hatalomra vágynak, terhet raknak alattvalóik vállára (Mt. 23:4). Jézus arra használta az Atyától kapott hatalmat hogy teljessé tegye a törvényeket, azaz hogy azok teljesítsék igazi céljukat, az Isten szíve szerinti társadalom építését, ami csak a szolgálat, az együttérzés (együttszenvedés) és az igazi szeretet útján lehetséges.

Jézus elsősorban irgalmasságot gyakorolt mindenki iránt. Ő meg akarta szabadítani az embereket a hatatom és a törvény igájától. Ezt úgy tette meg, hogy megfosztotta a törvényt és az a mögött rejtőzködő hatalmat trónjától. Lehetőséget teremtett arra, hogy azoknak mi ne legyünk szolgái, hanem  hogy azok legyenek a mi szolgáink.

Jézus minden hatalmat és tekintélyt arra rendelt, hogy szolgáljon az embereknek, nem pedig, hogy uralkodjon rajtuk. A hatalom, amit egy pap kap, arra való, hogy  az emberek igazi szükségleteit szolgálja, nem pedig a sajátját. Ezért mondta Jézus: "Ha igaz voltotok (= a törvény beteljesítése)  felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába." (Mt. 5:20).

A cölibátus tehát nem belépőjegy egy hierarchikus, erősen megszervezett, hatalommal és tekintéllyel rendelkező közösségbe. A cölibátust nem lehet úgy tekinteni, hogy az papok megszervezésére és kontrollálására van, hogy ők is tudjanak másokat rendben tartani és kontrollálni. A cölibátus, ha bizonyos hatalmat ad is a papnak, az csak arra van, hogy az emberek igazi szükségleteit szolgálja.

5) Jézus cölebsz élete

Jézus a cölebsz életet a szolgálatért és a mélyebb együttérzésért választotta. Nem azért, hogy mint nőtlen ember megóvja magát a szenvedésektől és bajoktól. Jézus nem rejtőzködött el az Atyától kapott státus és hatalom mögött, hogy kényelemben és jólétben éljen. Cölibátusa nem arra szolgált, hogy megvédje magát a "világtól", hanem arra hogy kockáztassa és maradéktalanul tudja adni életét az emberek gyógyításáért és felszabadításáért. Tudta, hogy sok sebet fog kapni, de éppen azért, mert sebezhető volt, tudott sokakat segíteni és együtt szenvedni. Így lesz ez a mi életünkben is, épp azért, mert nincsen családunk. Nekünk megadatott a lehetőség, hogy "a világ gondjai, a csalóka gazdagság és egyéb vágyak" (Mk. 4,19) ne kerítsenek hatalmukba. Mivel Isten kegyelmével szabadabb életet tudunk élni, tanúságot tudunk tenni arról, hogy ebben a modern szexuális forradalomban is lehet tisztának és szabadnak lenni, ebben a társadalomban is lehet mélyen szeretni, és minden nehézség és szenvedés ellenére is örömmel élni. Mivel cölebsz életet élünk, meg tudjuk mutatni, hogy lehet mélyen szeretni és mégsem uralkodni, hogy lehet komolyan szeretni nem csak néhány embert, de sokakat is.

Noha Jézus kultúrájában ez természetes volt, Ő nem tartotta a nőket alsóbbrendűeknek, hanem egyenrangú társainak. Elfogadta és viszonozta szeretetüket, még akkor is, ha ezért üldözést szenvedett. Jézus nem akart uralkodni a nőkön. Szolgálta őket, amit csak tudott, megtett értük, együtt érzett velük örömeikben és szenvedéseikben. Még tanulni is tudott a nőktől, elsősorban édesanyjától:       hogyan kell kockáztatni életét másokért,

                                                hogyan kell együtt érezni a bajbajutottakkal,

                                                hogyan lehet meghitt, mély kapcsolatban élni.

A feltámadás örömhírét is a nőkre bízta, hiszen azok tudták legjobban megérteni őt, akik legmélyebb szenvedésében együtt tudtak érezni vele.

Mi azért vállaljuk a cölebsz életet, hogy Jézus életét éljük az Ő kegyelmével az emberek szolgálatára, az Isten szíve szerinti társadalom építésére. A mi cölebsz életünk annyit ér, amennyiben Jézus értékrendjét törekszünk azon keresztül magunkévá tenni és tanúskodni tudunk cölebsz életünkkel az evangéliumi értékek érdekében.

Nemes Ödön SJ