2013. június 27., csütörtök

2013. június 26., szerda

Te Deum az Egri Szemináriumban

Alexandriai Szent Cirill élete

Alexandria a 4. században az igaz hitért folytatott harccal az egész Egyház figyelmét magára vonta. Szent Atanáz püspök (lásd május 2-án) utódai, miközben őrizték a katolikus hitet, püspöki székük tekintélyét is meg akarták szilárdítani. Arra törekedtek, hogy az egész keleti egyház, még a konstantinápolyi és az antiochiai patriarchátusok fölé is kiterjesszék fönnhatóságukat. Ez a szándék főként Teofilosz alexandriai és Aranyszájú Szent János konstantinápolyi püspök vitájában nyilvánult meg. 403-ban, az úgynevezett tölgyes zsinaton Teofilosz letétette Aranyszájú Szent Jánost (lásd szeptember 13-án). E zsinaton Teofil kísérője unokaöccse, az ekkor már pap Cirill volt.
Cirill iskolázását Teofilosz irányította. Ezután Cirill bizonyos időt a szerzetesek közt töltött, de hamarosan kiderült, hogy életmódjuk nem neki való. Teofilosz 412-ben meghalt. Cirillt választották a helyébe, s több mint harminc éven át volt püspök.
Igazhitűsége és magánélete kifogástalan volt, de Teofiltól nemcsak egyházpolitikai ambícióit örökölte, hanem indulatait is. Így például 418-ig nem volt hajlandó fölvenni Aranyszájú Szent János nevét a püspökök névsorába, akikről a liturgiában megemlékeztek, pedig a pápa ismételten szorgalmazta. Azt válaszolta, hogy annak fölvétele egyenlő volna Júdásnak az apostoli kollégiumba való visszavételével.
Cirill egész életén át a tanulás és a kutatás embere akart maradni. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a lehető legnagyobb pontossággal meghatározza a Szentírás és a hagyomány tanítását. Kitartó, szorgalmas munkával arra törekedett, hogy a hit misztériumait pontosan és világosan kifejtse. Gondolatait szoros logikával építi, stílusa azonban már nem a klasszikus rétoroké, hanem a bizantinizmus jegyeit (egyhangúság, kissé dagályos bonyolultság) mutatja.
Hű maradt az alexandriai teológiai iskola hagyományaihoz, de Origenésztől elhatárolta magát, s ugyanígy az antochiai iskolától is. Hogy személyiségét és életszentségét megérthessük, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Cirill inkább lelkipásztor mint tudós, és inkább hadvezér a teológiai közdőtéren mint dialogizáló békekövet.
Alig lett püspök, máris ellentéte támadt Oresztész városprefektussal, aminek véres összecsapások lettek az eredményei. Keményen szembeszállt anovatiánus eretnekekkel, a zsidókkal és a pogányokkal is. Valószínű alaptalanul gyanúsították azzal, hogy 415- ben legalábbis eszmei része volt a város prefektusával jó barátságban lévő Hüpatia, platonikus filozófusnő meggyilkolásában. Egy éjszaka a zsidók rátámadtak a keresztényekre. Amikor megvirradt, a keresztények Cirill biztatására viszonozták a támadást, majd száműzték a zsidókat a városból.
Életének legnagyobb tette Mária istenanyaságának megvédése, ami igazában a krisztológia és a szentháromságtan alaptételeinek megőrzése volt a monofizitákkal és a nesztoriánusokkal szemben. 5 éves küzdelem volt ez, csúcspontja az efezusi zsinat, mely 431-ben dogmaként mondta ki Mária istenanyai méltóságát. Sokan szemére vetették akkor is, később is merev ragaszkodását az igazsághoz és kérlelhetetlenségét ellenfeleivel szemben. De éppen ez vall életszentségéről: fölismerte, hogy amikor a kereszténység szívét és szemefényét éri támadás, akkor nem tárgyalni, hanem harcolni kell.
428-ban az egyiptomi szerzetesek egy csoportja panaszt tettek Cirill szigora miatt Konstantinápolyban Nesztoriosz pátriárkánál, aki korábban szintén szerzetes volt Antiochiában. Erkölcsileg feddhetetlen volt, de tanításában nem egyszer félreérthetően fogalmazott, különösen a Boldogságos Szűznek az akkor már elfogadott istenanyaságával, Theotokosz nevével kapcsolatban.
Cirill levelet írt Celesztin pápának, melyben Nesztoriosz tévedéseit ostorozta. Celesztin erre zsinatot hívott össze, mely elítélte Nesztorioszt, és egyúttal Cirillt bízta meg, hogy kimondja rá a kiközösítést.
Theodoziosz császár azon volt, hogy vonják vissza püspökének elítélését, hiszen kinevezését ő szorgalmazta. Ezért egyetemes zsinatot hívott össze Efezusba. A pápa helyeselte az intézkedést. A császár zsinatot hirdető dekrétuma azt írta elő, hogy minden tartományt néhány püspök képviseljen. Cirill viszont ötven püspökkel, tetemes számú pappal és szerzetessel érkezett.
431. június 21-én Cirill -- 78 püspök tiltakozása ellenére -- másnapra tűzte ki a zsinat megnyitását. Arra szólította föl Nesztorioszt, hogy ,,vádlottként'' jelenjék meg a zsinat előtt, nem pedig arra, hogy foglalja el helyét a zsinaton. Távollétében született meg a döntés: Máriát valóban megilleti a Theotokosz cím, Nesztorioszt pedig megfosztják hivatalától. Cirill ezzel az címzéssel közölte vele: ,,Nesztoriosznak, az új Júdásnak''. Ennek hírére a város, amelyet Cirill egyiptomi kísérete kellően előkészített, hangos örömtüntetést rendezett. Úgy tűnt, hogy a dolognak vége, anélkül, hogy ezt a zsinatot törvényesen megnyitották volna.
Valójában a zsinat még nem fejeződött be. Amikor valamivel később megérkeztek Kelet püspökei, tájékoztatták őket a dolgok állásáról. Azok néhány más olyan püspökkel együtt, akik nem helyeselték Cirill vezetését, összesen negyvenhárman külön ,,zsinatocskára'' gyűltek össze. Cirillt letették az efezusi püspökkel, Memnonnal együtt, katonákat küldtek érte és bebörtönözték. Ezek után érkeztek meg a pápai legátusok, akik jóváhagyták Nesztoriusz letételét. Augusztus első napjaiban végül megérkeztek a császári legátusok is Teodoziosz levelével: ,,Jóváhagyjuk Nesztoriosz, Cirill és Memnon letételét, amint Tisztelendőségtek értésünkre adta.'' -- A zűrzavar teljessé vált.
Nesztoriosz és Memnon engedelmeskedett, Cirill viszont kapcsolatot keresett az udvarral. Teodoziosz gyűlést hívott össze Kalkedonba, és az a zsinatot föloszlatottnak nyilvánította. A püspököknek engedélyezte a hazatérést, Cirillnek és Memnonnak pedig meghagyta, hogy Efezusban várják meg ügyük végét. Cirill azonban már úton volt Alexandria felé. Így végződött az efezusi zsinat.
Rossz érzésekkel telve és a dolgok folyásától némileg megtépázva Cirill belátta, hogy eljött a kompromisszumok és engedmények ideje. Annál is inkább készségesnek mutatkozott, mert Nesztoriosz visszavonult egy kolostorba. Egyezség jött létre, amelyben Cirill föladta egyéni elgondolásait, amelyeket a börtönben tizenkét elítélő tételben fogalmazott meg. Aláírta a hitvallást, amelyet János, antiochiai pátriárka küldött neki. Ezzel helyreállt a béke. Cirillnek egy híres levele örökítette meg számunkra ezt az eseményt.
433-tól Cirillről nem lehetett hallani, pedig még 11 évig volt pásztora Alexandriának, mert tudjuk, hogy 444. június 27-én halt meg.
De éppen ezek a csendes évek jelzik, hogy nem önmagáért kereste a békétlenséget és a harcot. A kopt és a bizánci egyház június 27-én emlékezik meg Szent Cirill püspök temetéséről. A római kalendáriumba 1882-ben vették föl ünnepét, február 9-i dátummal. 1969-ben áthelyezték június 27-re.

Istenünk, ki Szent Cirill püspököt a Boldogságos Szűz Mária Istenanyasága igazságának győzhetetlen bajnokává tetted, kérünk, engedd, hogy akik a Szűzanyát valóban Isten Anyjának hisszük, Fiad megtestesülésének titkában üdvösséget találjunk!

Forrás: Szentek élete



2013. június 24., hétfő

A világi krisztushívők hivatása és küldetése

Küldetéstudat nélkül szétesik az életünk. Az elhivatottság tudata nélkül nincs lendülete, sodrása mindannak, amit teszünk. A hivatás és a küldetés az, ami mederbe tereli erőinket, összefogja és egy célra irányítja energiáinkat. Ha hiányzik ez a meder, akkor olyanná válik az életünk, mint a lelassult, megfáradt, szétterülő és elmocsarasodó folyóvíz: eliszaposodik, zavarossá válik, kellemetlen szagot áraszt, mindenféle kártékony élősködők telephelye lesz. Mederbe terelni az életünket, rátalálni a küldetésünkre azt jelenti, hogy tudjuk, mi dolgunk a világon és elvállaljuk a nekünk jutó feladatot. Ez a „Mit kell tennem?” kérdés azonban elválaszthatatlan a „Mi az értelme?” kérdéstől. Ahhoz, hogy rátaláljak a hivatásomra, hogy felismerjem a feladatom, tudnom kell, hogy mi az „egész” létezés értelme.
A keresztény ember számára Krisztus a létezés értelme. A vele való személyes kapcsolatban világosodik meg a küldetése, az „egészen” belüli helye és feladata. A II. Vatikáni zsinat legnagyszerűbb eredményei közé kell sorolnunk, hogy érzékelvén e kérdés döntő fontosságát, lefektette a világi krisztushívők küldetéséről szóló tanítás alapjait. Egyi­ke ez a zsinati tanítás újdonságainak. Míg a korábbi tanítóhivata­li megnyilatkozások éppen csak érintették ezt a kérdéskört és soha nem tárgyalták önálló témaként, addig a II. Vatikánum számos doku­men­tuma foglalkozik vele. Ezek közül a legfontosabbak: a Lumen gen­tium egyházról szóló dogmatikus rendelkezés második és negyedik fejezete, a világi hívők apostolkodásáról szóló Apostolicam actuositatem határozat egésze, az egyház missziós tevékenységét tárgyaló Ad gentes határozat és „Az egyház a mai világban” című, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori rendelkezés számos része. A zsinat utáni időszakban az 1987-es püspöki szinódus témája a krisztushívő laikusoknak az egyházban és a világban betöltött hivatása és küldetése volt. Ehhez kapcsolódóan jelent meg II. János Pál pápa Chistifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, mely összefoglalta a szinódusi munka gyümölcseit. Mind az Apostolicam actuositatem, mind a Christifideles laici szövegének a megalkotásába a püspökök bevontak világi hívőket is. Az első esetében laikus hívők konzultorokként működtek közre a szövegezésben és auditorokként (megfigyelőkként) a második zsinati ülésszakon, a szöveg­tervezetet pedig véleményezésre megküldték több apostoli célú nagy laikus szervezetnek. Az 1987-es püspöki szinódus munkáját is segítették világi férfiak és nők, akik tapasztalataikkal és javaslataikkal értékes módon hozzájárultak a dokumentum megszületéséhez.
A világi krisztushívőkről szóló zsinati tanítás fő célkitűzése az volt, hogy a „laikus” fogalmát újraértelmezze és pozitív jelentéstartalommal töltse meg. A korábbi szemléletmódban vagy csak negatív módon közelítették meg a laikust – az, aki nem klerikus és nem szerzetes; vagy teljes passzivitásra ítélték – a klerikusok tanítanak, a szentségeket kiszolgáltatják és szent uralmat gyakorolva kormányoznak, a laikusok hallgatják a tanítást, felveszik a szentségeket és engedelmeskednek a pásztoroknak. Innét, a klerikustól elkülönítő és vele szembeállító meghatározásból érthető, hogy a „laikus” szóhoz idővel a „hozzá nem értő, nem szakmabeli” jelentése társult, illetve további jelentésmódosulással a „laikus állam” szóösszetételben a semleges és vallásmentes állam jellemzésére használták. Mindezt szem előtt tartva a „laikusokról” szóló zsinati határozatot előkészítő bizottságban egyenesen olyan javaslatok is megfogalmazódtak, hogy teljesen mellőzzék a „laikus” szó haszná­latát a dokumentumban, s helyette egyszerűen csak a „hívők” (fideles) megnevezést alkalmazzák. Erre azonban nem került sor, hisz a „fideles” szó önmagában minden megkereszteltet jelöl, s így nem tudta volna kifejezni azoknak a hívőknek a sajátos státuszát és küldetését, akik nem részesültek az egyházi rend szentségében és nem is szerzetesek. A zsinati dokumentumok megtartották tehát a „laikus” szót, s azt vagy önmagában használják (laici=világiak) vagy a fideles szóval összetéve (christifideles laici=világi krisztushívők). Végső soron azonban nem önmagában a szóhasználat a döntő, hanem az, hogy milyen tartalmat adott neki a zsinat.
A „laikus” fogalmának pozitív tartalommal való megtöltése szempontjából már az a tény is sokat elárul a szemléletváltásról, hogy a Lumen gentium rendelkezés felépítésében az Isten népéről szóló második fejezet megelőzi az egyház hierarchikus alkotmányáról, a világi hívőkről és a szerzetesekről szóló fejezeteket. A zsinati tanítás kiindulópontja tehát az, hogy az Isten népén belül a szolgálatok, küldetések, felhatalmazások, karizmák és életállapotok közötti különbségeket megelőzi az, ami közös az egyház tagjaiban: Isten gyermekeinek méltósága és szabadsága, meghívás a szeretet parancsának a teljesítésére és az életszentségre, a Szentlélek működése, az egyetemes papság gyakorlása, a hitérzék ajándéka, az Isten országának szolgálata, a testvériség. A laikusok és a klerikusok tehát ugyanazon Isten népének egyenlő méltósággal rendelkező tagjai, akik egymásnak testvérei. Egyébként a „laikosz” görög szó, mely a laosz=nép szóból származik, s így eredetileg a „néphez tartozót” jelenti, már önmagában is rendkívül pozitív teológiai tartalmat hordoz: azt jelöli ugyanis, aki azzal a méltósággal rendelkezik, hogy Isten népéhez tartozik. Ebben az eredeti és tág értelemben minden megkeresztelt „laikus”, legyen fölszentelt pap, szerzetes vagy világi hívő.
A következő vázlatos reflexió azoknak a lépéseknek a bemutatására törekszik, amelyek megtétele révén a zsinati tanítás újraértelmezte a „laikus” fogalmát. Az egyes fejezetek címe jelzi ezeket a lépéseket: a laikusok küldetésének közvetlen krisztusi eredete; részesedésük Krisztus hármas küldetéséből; apostoli küldetésük és lelkiségük sajátossága. A következő megfontolásokból az is kiviláglik, hogy a zsinat a „laikus” fogalmának újraértelmezésével együtt és azzal összefüggésben újraértelmezte az „apostolság” és az „evilági rend” hagyományos fogalmát is.
A világi krisztushívők küldetésének eredete
A zsinati tanítás szerint a világi krisztushívők apostoli tevékenysége közvetlenül fakad keresztény hivatásukból (AA 1,1), a keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás (AA 2,1). A hívők a keresztség révén személyes egységbe kerülnek Krisztussal és tagjaivá válnak az ő titokzatos Testének, az egyháznak. Így részesei lesznek Krisztus és az egyház küldetésének is. Arra szenteltetnek föl, hogy a királyi papság részeseiként (vö. 1Pét 2,4–10) „minden munkájuk által lelki áldozatot mutassanak be, és tanúbizonyságot tegyenek Krisztusról az egész földön” (AA 3,1). A bérmálás szentségében a Szentlélek ereje apostoli küldetésükben erősíti meg őket, az Eucharisztia és a többi szentség vétele pedig táplálja bennük azt a szeretetet, mely az apostoli hivatás lelke. Krisztus Testének a tagjaiként feladatuk, kötelességük és joguk, hogy a Szentlélektől kapott saját karizmájukat az emberek javára, az egyház építésére és folytonos megszentelésére használják fel (LG 33,1; AA 3,4). Az egyetemes szeretet jézusi parancsa is megkívánja Krisztus összes tanítványától, hogy apostoli küldetést teljesítve Isten országa eljöveteléért, Isten dicsőségéért, az Üdvözítő megismertetéséért és így minden ember örök életéért dolgozzanak (AA 3,2). A zsinati szövegek a Szentírásból kiolvasott egyháztani és szentségteológiai megalapozáson túl a világi krisztushívők apostoli tevékenységének bibliai példáira is utalnak, többek között az Efezusban működő házaspárra, Priszcillára és Aquilára (ApCsel 18,26), Pál apostolnak a Római-levél végén felsorolt és a Filippi-levélben említett munkatársaira (Róm 16,1–6; Fil 4,3), az Antiochiában misszionáló első keresztényekre (ApCsel 11,19–21). A világi hívek apostolkodásáról szóló határozat záró buzdítása a Jézus által Isten országa hirdetésére kiküldött hetven(két) tanítvány apostolkodásában pillantja meg a világi hívők apostoli küldetésének a mintáját. „Krisztus most a világi hívőket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová ő maga készül (vö. Lk 10,1), hogy legyenek munkatársak az egyház egyetlen apostoli küldetésében…” – fogalmaz a zsinati dokumentum (AA 33,2). E lukácsi szöveghely különösen is alkalmas lehet a világi krisztushívők küldetésének a szentírási megalapozására, hiszen itt egy a tizenkettő testülete mellett kiválasztott nagyobb tanítványi csoportról van szó, melynek Jézus szintén missziós küldetést ad. A tizenkét apostolon kívül is vannak tehát apostoli küldetésben járó Jézus-követők, noha őket nem nevezi az evangélium apostoloknak. A 70-es illetve a 72-es szám a kapott küldetés egyetemes irányultságát rejtjelezi, hiszen az ószövetségi „népek táblája” (Ter 10) szerint az emberiség 70 (héber szövegben), illetve 72 (Szeptuagintában) népből áll. Az egyetemes küldetés teljesítése azonban ténylegesen majd csak Jézus mennybemenetele és a Szentlélek kiáradása után veszi kezdetét. Lukács szerint az apostolokon kívül mindkét eseménynél jelen vannak más tanítványok is (Lk 24,33: tizenegy és társaik; ApCsel 1,15: százhúsz testvér), mindnyájan küldetést kapnak a tanúságtételre és kiárad rájuk a Szentlélek. A lukácsi művek alapján a tizenkét apostol testülete és a tágabb tanítványi kör értelmezhető tehát akár úgy is, mint a későbbi hierarchikus apostolutód testület (a püspökök testülete az őket segítő presbiterekkel és diakónusokkal) és a világi krisztushívők tanítványi csoportjának a kezdeti mintája, melyek egyazon küldetésben részesednek, de más-más módon és felhatalmazással.
A zsinati tanítás újdonsága, hogy a világi hívők apostoli tevékeny­ségét közvetlenül a Krisztussal való egységből eredezteti. Maga az Úr hívja meg, rendeli és küldi a megkeresztelt embereket az apostoli munkára (AA 3,1; LG 33,2). Más szavakkal: a krisztuskövetők apostolsága nem az apostolok és utódaik küldetéséből forrásozik, nem az apostolok és utódaik hívják a hívőket mintegy segítőtársul az apostoli munkára, hanem maga Krisztus. Mivel a páli KrisztusTest ekkléziológia minden egyes egyháztag közvetlen Krisztushoz kapcsolódását állítja, ezért a világi hívők és a hierarchia apostolságát egymással egyeredetűként kell felfogni. A világi hívők apostoli tevékenysége nem a hierarchia, hanem közvetlenül Krisztus és az egyház üdvözítő küldetésében való részesedés. A hierarchia és a világi hívők apostoli küldetése közötti különbség kifejezésére vonatkozóan a zsinati szövegek kerülnek minden olyan típusú különbségtételt, mint például „tulaj­donképpeni” és „tágabb értelemben vett”, vagy „közvetlen” és „közvetett”. A hierarchikus és a laikusi apostoli küldetés egyeredetűsége azt jelenti, hogy egyik sem vezethető le a másikból és mindegyiknek egy végső közös forrása van: Krisztus és az egyház üdvözítő küldetése. A pásztorok és a világi hívők más-más módon és sajátos szolgálat teljesítésével részesednek Krisztus küldetésében. A világi hívők a keresztség és a bérmálás szentségének erejében, valamint a Szentlélektől nekik juttatott személyes karizmák felhasználásával végzik sajátos apostoli tevékenységüket az egyházban és a világban. A pásztorok az egyházirend szentségének az erejében a Krisztustól az apostoloknak adott küldetés és felhatalmazás alapján, Krisztus nevében, tekintélyével és hatalmával végzik szolgálatukat Isten népének egybegyűjtésében (LG 32,3; AA 2,2). A hierarchikus és a laikus apostolság egymáshoz való viszonyát a zsinati szövegek a következő kulcskifejezésekkel jellemzik: egymásrautaltság, szükségszerű kölcsönösség, együttműködés (LG 32,3), szent közösség (AA 3,4), egymás szolgálatának kiegészítése (AA 6,1). A világi hívők és a hierarchia kapcsolatának kölcsönösségét és egymáshoz rendeltségét a jogok, kötelességek, a szükséges erények és elsajátítandó magatartásbeli beállítódás szempontjából külön szakaszban részletezi az egyházról szóló dogmatikus konstitúció (LG 37). Kívánatos célként fogalmazódik meg többek között az, hogy növekedjék a világi hívők saját felelősségének a tudata, cselekvő és kezdeményező készségük, szabadságuk az egyház javát érintő kérdésekben az illetékességük és tudásuk szerinti véleménynyilvánításra, együttműködésük a pásztorok megsegítésére tapasztalataikkal és szakértelműkkel.
A világi krisztushívők részesedése Krisztus hármas küldetésében
Abból a tételből, hogy a világi hívők apostoli küldetése közvetlenül részesedik Krisztus és az egyház üdvözítő küldetéséből, természetszerűleg fakad a következtetés, hogy Krisztus és az egyház küldetésének mindhárom tisztségében, vagyis a papi, a prófétai és a királyi küldetésben is részesedik minden megkeresztelt ember. A zsinat levonta ezt a következtetést, amikor a világi hívők apostolkodását a tanítói (prófétai), megszentelői (papi) és királyi (pásztori) hármas krisztusi hivatal (triplex munus) modellje szerint igyekezett értelmezni. Ez ismét újdonsága a zsinati tanításnak, hiszen a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozások XII. Piusz pápa Mystici corporis (1943) enciklikájáig bezárólag kizárólag az apostolok és utódaik küldetésének a jellemzésére alkalmazták a hármas krisztusi hivatal sémáját. A II. Vatikánum most kiterjeszti ezt az értelmezést a világi hívők apostoli tevékenységére is, amellett, hogy a „triplex mu­nus” (munus docendi, sanctificandi, regendi) természetesen továbbra is meghatározó hermeneutikai kulcsa marad az egyház hierarchikus szerkezetének, különösképpen az apostolutód püspöki rendnek a teológiai megközelítéséhez. E kiterjesztésnek nyilvánvalóan az a fő célja, hogy a „laikusok” kizárólag elkülönítő és szembeállításon alapuló meghatározását – nem klerikus és nem szerzetes – állító tartalmú meghatározással váltsák fel, vagy legalábbis egészítsék ki. Ennek értelmében: „Világi hívőkön az összes keresztényeket kell ér­teni az egyházi rend és az egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével” – eddig a definíció elkülönítő része, melyet a következő pozitív állítás egészít ki – „akik a maguk részéről az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az egyházban és a világ­ban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette be őket, Isten népének tagjaivá, és Krisztusnak papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette” (LG 31,1). E meghatározásnak alapvető jelentősége van a LG-nak a világi hívőkről (és az Isten népéről) szóló fejezetében, hiszen e hármas küldetés mentén fejti ki a szöveg a világi krisztushívők apostoli tevékenységének az egyes dimenzióit (LG 34–36).
A zsinat tanítja, hogy a megkereszteltek papi közössége az egyes szentségek felvétele és az erények által épül. A keresztségben kapott eltörölhetetlen jegy által arra rendeli őket Isten, hogy részt vegyenek a keresztény vallás istentiszteletében az ima, a szeretet művei, a szent élet tanúsága és az önmegtagadás által. A szentmiseáldozatban Jézusnak, az isteni Báránynak a felajánlásához csatlakoznak és vele együtt önmagukat is felajánlják Istennek (LG 11). A hívők mindennapi munkája, imádsága, apostoli kezdeményezése, hitvestársi és családi élete, testi-lelki pihenése, sőt az élet türelmesen viselt terhei is, ha a Szentlélek tölti be, mind Istennek kedves lelki áldozattá válnak, melynek révén a világot Istennek szentelik (LG 34). Nincs tehát olyan szelete vagy szöglete az életnek, amely ne lenne átitatható krisztusi lelkülettel, az Atya megdicsőítésének a szándékával, amely a puszta profán létezés tartományába tartozna. A világ templommá alakítható – ez a világi krisztushívők apostoli-papi küldetése.
Krisztus prófétai küldetését egészen második eljöveteléig szüntelenül gyakorolja, mégpedig nemcsak az ő nevében és hatalmával tanító hierarchia, hanem a világi hívők által is. E küldetéshez megadja nekik a Szentlélek a hit természetfeletti érzékét és a beszéd adományát. A megkereszteltek a tanúságtevő élettel és a szóbeli igehirdetéssel teljesítik Krisztustól kapott prófétai küldetésüket. A zsinat ismét hangsúlyozza, hogy ennek elsődleges terepe a világ: az Evangélium erejével kell átitatni a mindennapi életet, a házasságot, a családot és a társadalmat. Krisztus üzenetének bemutatása „sajátos jelleget és különleges hatékonyságot kap attól, hogy a világ köznapi körülményei között megy végbe” (LG 35,2).
Krisztus királyi küldetését úgy értelmezi a zsinat, hogy az a bűn hatalmának a megtörését és mindennek az Atya uralma alá vonását jelenti. Krisztus királyi uralma a bűn feletti győzelmét és a teremtett világnak az Atyához való elvezetését foglalja magában. Halálig tartó engedelmes szolgálatával, a halálból felmagasztalt királyként szent hatalmával Isten országának, az igazságosság, a szeretet és a béke országának a megvalósulását munkálja szüntelen. A zsinati tanítás szerint a világi krisztushívők oly módon részesednek Krisztus királyi tisztségében, hogy Isten országának terjesztésén fáradoznak. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a föltámadt Jézus szent hatalmával legyőzik önmagukban a bűn országát, és így a királyi szabadság állapotába kerülnek. Másfelől azt is jelenti, hogy Isten országát terjesztik azzal, hogy a munka, a technika, a kultúra, a civilizáció és a társadalmi kapcsolatok világát átitatják krisztusi szellemmel, az igazságosság követelményei és az erkölcsi értékek szerint alakítják az intézmények működését (LG 36). Jól látható tehát, hogy a zsinati tanításban az Isten országa fogalma egyszerre rendelkezik krisztológiai, spirituális, társadalmi és ekkléziológiai dimenzióval. Isten uralmának személyes megtestesítője maga Jézus, aki Fiúként szent emberségében tökéletes „tere”, hordozója és kinyilatkoztatója az Atya uralma megvalósulásának. Ő maga személy szerint az Isten országa. Isten uralma úgy valósul a történelemben, hogy Krisztust követjük és krisztusivá válunk, Krisztus országa bontakozik bennünk és közöttünk. Ez egyszerre benső, spirituális történés, de ugyanakkor egész kapcsolatrendszerünket és a világhoz való viszonyunk teljes spektrumát átformáló esemény. E kettős történésnek a kitüntetett közege az egyház, mely Isten országának csírája, a krisztusi üd­vösség egyetemes szentsége a történelemben. A világi hívők királyi küldetése ennek az Országnak a szolgálatában áll: Krisztussal egyesülve, titokzatos Testének tagjaiként azon munkálkodni, hogy a világ minden szempontból az Atya tetszése szerint alakuljon.
Bár a világi krisztushívők életállapotának, élethelyzetének és ebből adódóan küldetésének is alapvető sajátossága a „világiság”, mégis küldetésük területéhez tartozik maga az egyházi élet is, egyházközségi, egyházmegyei, nemzeti vagy nemzetközi szinten egyaránt. Itt olyan feladatokból vehetik ki a részüket, mint az egyházközségi munka, az egyház javainak kezelése, a szeretetszolgálat, a hitterjesztés. A világi hívők bevonhatók a hierarchia apostoli munkájába közvetlenebb együttműködés keretében is, így például a hierarchia megbízása alapján végezhetnek hitoktatást, lelkigondozást és bizonyos liturgikus cselekményeket (AA 24). Mindenesetre küldetésük elsődleges területe a világ kell, hogy maradjon.
A világi krisztushívők küldetésének és lelkiségének sajátossága
A világi hívők apostolkodásának alapja az egész egyház apostoli küldetése, mely Krisztus üdvözítő küldetésében gyökerezik. E három mozzanat összefüggését legvilágosabban az Apostolicam actuositatem 5. szakasza fogalmazza meg. A kulcsfontosságú mondatok így hangzanak: „Krisztus megváltói műve közvetlenül az emberek üdvösségére irányul, de magában foglalja az egész evilági rend megújítását is. Következőleg az egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse a múlandó dolgok rendjét az Evangélium szellemével. A világiak tehát, amikor az egyház e küldetésében járnak, apostoli munkájukat mind az egyházban, mind a világban, és mind a lelki, mind az evilági dolgok rendjében fejtik ki.” A küldetés fent jelzett pólusai, a lelki dolgok és az evilági dolgok területén végzett apostolkodás, noha megkülönböztethető egymástól, mégsem szétválaszthatók. Krisztus üzenetének a hirdetése és kegyelmének a közvetítése az emberek üdvösségére természetszerűleg vonja maga után az evilági rend megújítását is, hisz az üdvös­ség már itt és most kezdődik, az üdvösséget a történelemben tapasztalhatóvá kell tenni. Ugyanakkor az evilági rendbe tartozó dolgok evangéliumi szellemben történő intézése és megújítása vég­ső soron megint csak az emberek üdvösségét, Krisztus országának terjesztését szolgálja. Isten egyetlen tervében a két rend szervesen összetartozik és átszövi egymást. Ennek az egységnek a végső teológiai oka Krisztus megtestesülése és test szerinti feltámadása, mely­nek révén az egész teremtést célba akarja juttatni az Atyához. „Isten maga Krisztusban új teremtményként ismét magához akarja fogadni a világmindenséget, csírájában már ebben a létben, teljesen pedig az utolsó napon” (AA 5) – fogalmaz a zsinati határozat. Krisztus megtestesülése és föltámadása miatt az üdvösség egyszerre szellemi és testi, személyes és társadalmi, történelmi és a történelmet beteljesítően meghaladó.
A zsinati tanítás szerint a világi krisztushívők küldetésének elsődleges terepe az evilági/múlandó/időleges dolgok rendje és megkülönböztető sajátossága a világba tartozás (indoles saecularis: LG 31,2). Az evilági rend magában foglalja az élet és a család javait, a kultúrát, gazdaságot, művészetet, társadalmi életet, a politikai közösségek intézményeit és a nemzetközi kapcsolatokat (AA 7). Sajátos hivatásuk alapján a laikusok dolga az, hogy az ideigvaló dolgok­nak (res temporales) az intézése és Isten akarata szerinti rendezése által keressék az Isten országát. Foglalkozásuk, munkakörük, családi életük és a társadalomban elfoglalt helyük körülményei között hívja őket Isten, hogy mintegy belülről szenteljék meg a világot; sajátos feladatuk, hogy az evilági dolgokat úgy értelmezzék, kezeljék és szükség esetén oly módon újítsák meg, hogy azok Krisztus szerint fejlődjenek (LG 31,2; AA 2,2). Ezen a ponton a zsinati tanítás döntően meghaladja azt a korábban elterjedt szemléletmódot, mely szerint a keresztényeknek két fajtája van: a laikusoké, akik pusztán az ideigtartó dolgokkal vannak elfoglalva és a klerikusoké, akik az örök, lelki dolgoknak szentelik az életüket. A zsinati tanítás nem egyszerűen egymás mellé állítja az üdvösség közvetítésének a szolgálatát, valamint a világ, társadalom, kultúra formálásának a tevékenységét, hanem megmutatja ezek kölcsönös és szerves kapcsolatát, mely éppen a világi hívők apostoli tevékenységében rajzolódik ki a legszembetűnőbben. Ezzel együtt a zsinat az ideigtartó dolgok rendje (ordo rerum temporalium) vagy másképpen az evilági rend (ordo temporalis) fogalmának is a korábban használatos meghatározásnál sokkal árnyaltabb értelmezését adja. Mindenekelőtt leszögezi, hogy az evilági rend tényezőinek pozitív jelentése és értéke a teremtés isteni művében gyökerezik. Ezt három oldalról világítja meg a zsinati határozat (AA 7). Egyfelől eszközök az ember végső céljának eléréséhez; másfelől értéküket növeli, hogy az emberi személy szolgálatára vannak rendelve; s végül az evilági rendnek megvan a teremtő Istentől kapott önállósága, saját törvényszerűségeivel, erőforrásaival és belső céljaival, e teremtett rendnek saját Istentől ajándékozott értéke és természetes jósága van.
A teremtésteológiai látószög mellett aztán megjelenik a krisztológiai és a szótériológiai szempont is. A teremtésben adott természetes rend az evilági dolgok összetevőivel ténylegesen beleágyazódik a természetfeletti rendbe, hiszen úgy van megteremtve és kezdettől arra rendeltetett, hogy Isten Jézus Krisztusban egységbe fogja mind­azt, ami van. Magában Krisztusban tökéletes egységre jutott a természetes és a természetfeletti rend, s ez a megtestesülésben megvalósuló egység lesz a kiindulópontja a teremtésben adott javak felemelésének. A teremtés a feltámadt Krisztus dicsőséges létmódjában való részesedés révén jut el a végső beteljesedésre. A teremtett világ Krisztusra irányítottsága és benne való összefoglalása nem vesz el semmit a teremtés önértékéből és az embert szolgáló jóságából, inkább felemeli és teljességre juttatja azt, hiszen magának az emberi létezésnek a titka is csak Krisztus felől világosodik meg. Mindenesetre az „ideigtartó/múlandó dolgok rendje” kifejezés jelzi, hogy az evilági rend időleges; a teremtés csak gyökeres átalakulás révén érkezhet célba. A zsinati tanítás azzal is számot vet, hogy az ideigtartó dolgok rendjét, a társadalom, a gazdaság, a családi élet, a politikai közösség, a technikai haladás, az intézmények világát a személyes bűn és annak terhes öröksége eltorzítja, s így rászorul a megváltás tisztító és gyógyító kegyelmére. A világi hívők sajátos küldetését éppen abban látja, hogy az evilági rendet a keresztény élet felsőbbrendű elvei szerint, a megváltás erőforrásaiból merítve megújítsák (AA 7,5). Nem nehéz észrevennünk, hogy az evilág rendjének árnyalt értelmezésében a zsinatot a „gratia non destruit, sed praesupponit, elevat (sanat) et perficit naturam” teológiai axióma vezeti: a kegyelem nem lerombolja, hanem előfeltételezi, felemeli (gyógyítja) és beteljesíti a természetet. Másképpen: Krisztus megtestesülése, megváltása és dicsőséges föltámadása nem csökkenti vagy kifosztja, hanem éppen felemeli, gyógyítja, megújítja és beteljesíti a teremtésben megalapozott és az emberi együttműködésre bízott ideigtartó dolgok rendjét. A világi hívők ebben a krisztusi és egyházi küldetésben végeznek pótolhatatlan szolgálatot. Küldetésük elsődleges és sajátos terepe a család, a társadalmi élet, a munkahely, a politika, a közélet, a kultúra, a kutatás, lakóhely – elsősorban itt, az ideigtartó rend építésében és irányításában lesznek munkatársai a teremtő, megváltó és megszentelő Istennek (AA 16,5). A zsinati határozat szerint: „A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés, hogy keresztény szellem hassa át a maguk közösségének gondolkodását és erkölcseit, törvé­nyeit és struktúráit, annyira a világiak feladata, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni” (AA 13,1). Apostoli küldetést teljesítenek azzal, hogy előmozdítják a közjót, a közhatalom igazságos kormányzását, a törvények összhangját az erkölcsi követelményekkel, s ha kell, közhivatalt is vállalnak. Így a világiaknak főképpen az a feladata, hogy jelenlévővé és hatóerővé tegyék az egyházat azokon a helyeken, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója (LG 33,2).
A zsinati tanítás szerint a laikusok lelkiségének a sajátos súlypontja az evilági rend és a krisztusi üdvösség rendje közötti egység megélése lesz: „…miközben az élet szokásos körülményei közt becsülettel teljesítik éppen az evilági kötelességeket, ne válasszák külön életüket és a Krisztussal való egyesülést, amelyben még növekednek is, az Isten akarata szerint végezve munkájukat. (…) Sem a családért való fáradozásnak, sem bármilyen világi foglalkozásnak nem szabad kívül esnie lelkiéletük körén” (AA 4). A világi hívők számára az életszentségben való növekedés éppen a világi feladatok krisztusi szellemben végzett teljesítése által történik. A hit fényében lesznek képesek mindig és mindenben felismerni Istent, minden eseményben keresni az ő akaratát, és helyes ítéletet alkotni a múlandó dolgok igazi jelentőségéről és értékéről. A Krisztus feltámadásába vetett hitből fakadó remény szabaddá teszi őket és erőt ad nekik a szeretet nagylelkű tetteinek gyakorlására és a nyolc boldogság szerinti életre (AA 4).
Mintegy összefoglalva a világi krisztushívő sajátos küldetését és lelkiségét, a Lumen gentiuma Kr. u. 2. században keletkezett Diogné­tosz­hoz írt levelet idézi: „Ami a lélek a testben, az legyen a keresztény a világban” (LG 38). Helyzetüket ugyanezen levél megfogalmazásával élve „a világban vannak, de nem a világból valók” (Diogn. 6,3) dialektikája jellemzi. Hogy milyen konkrét alakot ölt apostolkodásuk a világban, az a világ hozzájuk való viszonyulásán is múlik. Egy vészes feledékenységbe süllyedő világban az alapigazságok és erkölcsi értékek átmentőiként tevékenykednek; egy ellenséges érzületű és támadó szellemben fellépő világban a végső igazságok és alapvető értékek védelmezői lesznek; egy hanyatló és széteső társadalmi-kulturális környezetben elsődleges feladatuk egy evangéliumi szellemű kontraszt-társadalom megjelenítése az egyházban, mely a gyógyulás, az erő és a remény forrása lehet mindenki számára; egy jóakaratú és a maradandó emberi értékek mellett elkötelezett társadalmi-kulturális közegben a cselekvő együttműködés és kezdeményezés apostolai lesznek.

Dr. Puskás Attila

Dr. Puskás Attila atya 1965-ben született. 1990-ben szentelték pappá, Rómában a Gergely Egyetemen filozófiából, Budapesten teológiából doktorált. Jelenleg a PPKE Hittudományi Karának dogmatika professzora, a Vigilia munkatársa.


Forrás: Vigilia


2013. június 22., szombat

A magány csapdájában

Íme, egy jó írás, amely Dominika Iguana ortodox apátnő és szerzetesnővérei közti beszélgetésből született.

Néhány hónappal ezelőtt a Novo-Tyihvini női monostor elöljárója, Domnika igumenia (apátnő) a belső magányosságról beszélgetett a nővérekkel.

A beszélgetést a monostor honlapján nyilvánosságra hozták, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális és az elmagányosodás társadalmunkban tömeges méreteket öltött, ezért a „belső használatra készült beszélgetésből” egy új, a szélesebb közönségnek szánt beszélgetés született.


1. rész – Az ítélkezés


Korunk talán egyik legelterjedtebb betegsége – a magány. Hogyan lehet megmenekülni, meggyógyulni e fájdalmas betegségből?

Az Egyházban, az Egyház által, mondhatnánk, és igazat is mondanánk. Azonban egyáltalán nem ritkaság, hogy éppen a régóta az Egyházban és egyházi életet élő emberek érzik lelkükben ezt a hasogató fájdalmat: „Egyedül vagyok a világban… senki nem képes megérteni engem”.

Szögezzük le azonnal: létezik helyes magány, a lélek üdvösségen való munkálkodása céljából a felesleges kapcsolattartás kerülése. A jó magány ezen állapotát Moszkvai Szent Filaret a következőképpen jellemezte: „A magány elvezet a mennyei közösségbe ”. Az ilyen, helyes magányra kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunknak szüksége van. Miben különbözik ez a helytelen, a fájdalomként megélt magánytól? Gyümölcseikről ismeritek fel őket (Mt. 7, 16). A magányt Istenért vállaló embert az emberek iránti szeretet tölti el, belső világa békés és nyugodt. A beteség-magány csapdájába került ember azonban kimondhatatlan szomorúságot érez, lelke szüntelen és mohón vágyik mások szeretetére, megértésére, együttérzésüknek elnyerésére, azonban képtelen ezekre rátalálni. Erről a magányról fogunk ma beszélni.

Honnan ered? Miért válik az ember magányossá? Mi az, ami elválasztja őt Istentől és a felebarátaitól?

A belső magányosság egyik legfőbb oka: mások elítélésének szokása. A magány és az ítélkezés – a lélek egymással rokon betegségei. Az ítélkező ember, éljen bárhol, bármilyen körülmények között, mindig elégedetlen a környezetével. Úgy véli, hogy felebarátaival szemben támasztott igényei igazságosak és vitathatatlanok. Ez természetesen téves vélekedés. A felebarátját az ítélkezés szemüvegén keresztül szemlélő ember mintegy görbe tükörben látja őt, egyáltalán nem olyannak észleli, mint amilyen a valóságban. Az ítélkezés ezen tükre még az erényt is képes hiányosságként megláttatni.

Hogyan kell ez ellen küzdeni?


A szentatyák egy nagyon egyszerű szabályt kínálnak az ítélkezésben szenvedőknek: gondoljuk azt, hogy Isten egyedül, személyesen csak a mi számunkra rendelte el a törvényeket és parancsolatokat. Nekem nem szabad, másoknak szabad. Ez a spirituális élet egyik alapszabálya, ha ezt képesek vagyunk egész szívünkkel elfogadni, akkor az ítélkezés mérge nem fog tudni behatolni a lelkünkbe.

Például a városi autóbuszban egy fiatalember ül a széken, és nem veszi észre a mellette álló idős asszonyt. Ezt látva állítsuk le magunkban a „természetes” felháborodást, hogy úgymond „hová züllött a fiatalság?!”, és ha ülünk, inkább adjuk át mi magunk a helyünket. Azonnal érezni fogjuk lelkünkben a békét és az emberek iránti jóindulatot, még az említett fiatalember iránt is. Hiszen az is lehet, hogy azért nem adja át a helyét, mert rosszul van, vagy olyan lelkiállapotban van, hogy nem vesz észre semmit maga körül. De ha csak egyszerűen neveletlen, talán egyedül ő a hibás ebben?

Az ítélkezés elleni másik eszköz: soha ne elemezzük magunkban, és még kevésbé tárgyaljuk ki felebarátunkat. Úgy tűnhet, hogy ez nagyon nehéz, sőt lehetetlen dolog. Miért vállaljunk ilyen terhet magunkra, mit nyerhetünk általa? Gondoljuk végig, hogy a legtöbbször miről beszélgetünk családi körben vagy közeli barátokkal? Hamarosan észrevesszük, hogy beszélgetésünk tárgya nagyrészt valamelyik felebarátunk. Ha valakiről sokat beszélünk, akkor végül elkerülhetetlenül ítélkezni fogunk. Ha nem őt, akkor valaki mást fogunk elítélni: „Igen, Ivan Ivanovics kitűnő ember! De a fia nem az apjára ütött…”.

A régi szerzetesi rend szerint élő görög monostorokban létezik egy szabály: ha a szerzetes valakiről „harmadik személyben” szól, akkor másnap nem mehet áldozni. Természetesen a világban élő emberek esetében helytelen lenne ez a szigorúság. De mégis érdemes megértenünk e szokás okát: annak mély átérzését, hogy a másokat elítélő ember bűnt követ el. Szívünket, értelmünket elsötétítik a szenvedélyek, és ha sokat elemezzük a másikat, akkor elkerülhetetlenül bűnös gondolatok, többek között ítélkező gondolatok támadnak majd bennünk vele kapcsolatban.

Az ítélkezéssel már a keletkezése pillanatban fel kell venni a küzdelmet. Ha megengedjük, hogy magával ragadjon minket, akkor szívünket azonnal el fogja tölteni a felebarátunkkal szembeni ellenszenv. Ez a szenvedély tehát a magányosság egyik legfőbb oka. Sokan azt gondolják, hogy az ilyen ellenszenv természetes úton, objektív okokból ébred fel bennünk, azért mert felebarátunk taszító kinézetű, vagy ostoba vagy rossz természetű, rossz jellemű. A valóságban azonban a bennünk lévő ellenszenv oka nem a felebarátunk. Ha ellenszenv ébred bennünk iránta, az azt jelenti, hogy a mi szívünk beteg.

Néha az ellenszenv teljesen értelmetlen okokból jön létre bennünk: valaki csúnyán nézett a másikra, az meg közömbös tekintettel nézett vissza rá – és ettől fogva kerülni fogják egymást. El sem tudják képzelni, hogy mennyire szerethetnék egymást, ha nem tulajdonítottak volna jelentőséget a másik véletlen vagy indulatból mondott szavainak, tekintetének. Velimirovics Szent Miklós egyik levelében egy megható esetet idéz fel: Egy földműves mesélte: „Köztem és szomszédom között ellenségesség jött létre, olyan volt, mint valamilyen tüske: nem voltunk képesek egymás szemébe nézni. Egyszer egy hosszú téli este fiam az Új Szövetséget olvasta fel nekem, és amikor felolvasta a Megváltó szavait: tegyetek jót a titeket gyűlölőkkel, rákiáltottam a gyermekre: Elég. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogyan teljesíthetném Isten parancsolatát. Hogyan tegyek jót a szomszédommal? Egyszer keserű sírást hallottam a szomszéd házból. Megérdeklődtem és megtudtam, hogy az adóhatóság elvitte a szomszédom összes szarvasmarháját, hogy eladja az adósságai fejében. Mint a villám, úgy nyílalt belém a gondolat: lám, az Úr lehetőséget adott neked, hogy jót tegyél a szomszédoddal! Gyorsan a bíróságra szaladtam és kifizettem annak a szomszédomnak az adótartozását, aki a világon mindenkinél jobban gyűlölt engem, és visszavittem a szarvasmarháit. Amikor ezt megtudta, sokáig gondolkodva járkált a háza körül. Amikor besötétedett, a nevemet kiáltotta. Odamentem a kerítéshez:
- Miért hívtál? – kérdeztem.
Válaszul elsírta magát és nem volt képes egy szót sem szólni, csak sírt és sírt. Azóta nagyobb szeretetben élünk, mint az édestestvérek.”

Tegyünk mi is így. Lehet, hogy nem lesz alkalmunk ily nemes módon megsegíteni az „ellenségünket”. Azonban kis dolgokban is felelhetünk jóval a rosszra: a mogorva tekintetre válaszoljunk mosollyal, a maró gúnyra – meleg és jó szóval. Meg fogjuk látni, hogy milyen gyorsan múlni fog a kölcsönös ellenszenv.


2. rész – A sértettség


Van még egy szenvedély, ami miatt az ember a magány csapdájába kerülhet: ez a sértődékenység. Ellenvethetné valaki: „Ugyan, miféle szenvedély ez?! Én nem vagyok sértődékeny és nem ítélkezem. Engem bántanak, és emiatt megbántódom, de ez természetes!”. A valóságban azonban a sértődékenység az egyik legkomolyabb szenvedély. Arra utal, hogy az ember eltávolodott Istentől. Hiszen amikor az ember szívében Isten él, akkor az embert belső erő és bátorság tölti el. Képes elviselni felebarátja minden gyengeségét, anélkül, hogy elveszítené belső békéjét és iránta való szeretetét, még akkor is, ha a felebarátja megsérti őt. Ellenkező esetben, az ember, aki elveszítette a kegyelmet és eltávolodott Istentől, nem rendelkezik ezzel a belső szilárdsággal. Nem képes elviselni még egy óvatos megjegyzést sem. Nem érzékeli az emberek szeretetét, mindent félremagyaráz. Felebarátja minden tettét, még a jótetteket is, rossz értelemben magyarázza. Ha a sértődékeny ember nem érzi felebarátja jóságát, akkor még kevésbé képes megérteni annak problémáit és nehézségeit. Csak önmagát látja, csak önmagát érzékeli: „Mondtak nekem valami kellemetlent, megsértettek, megbántottak”. Soha nem gondol arra, hogy a másik lelke fáj, és ezért beszél kellemetlen dolgokat.

Hogyan küzdjünk a sértődékenységgel? Mit tegyünk abban a pillanatban, amikor a sértettség összeszorítja a torkunkat és könnyeket hoz a szemünkbe?

Az első szabály: amennyire csak lehet, ne mutassuk ki a sértettségünket. Ennek már önmagában is nagy értéke van. Hiszen a bennünket megsértő ember gyakran maga is szenved attól, hogy megsértett minket, sokszor bánja már féktelenségét vagy figyelmetlenségét, és számára nagy megkönnyebbülést jelent, ha azt látja, hogy nem sértődtünk meg a szavaiért.

A másik szabály: ne engedjük, hogy a sértettség nyomán a rossz gondolatok töltsék el lelkünket.
A sértettség egy olyan ajtó, ahol a legbutább és leghamisabb gondolatok hatolhatnak be a lelkünkbe. „Nem szeretnek, minden rossz, rossz vagyok, a másik gonosz” stb. Még ha szívünk összeszorul a fájdalomtól, akkor se engedjük be magunkba az ellenségtől [a sátántól és démonaitól] eredő gondolatokat, hanem kezdjünk el imádkozni azért, hogy a sértettség égető forrósága mielőbb kihunyjon bennünk.

Az ima mellett rendelkezünk még egy nagyon hatékony eszközzel a sértettség ellen: ez a felebarát iránti cselekvő szeretet. Talán tapasztaltuk már, hogy azon pillanatban, amikor megéljük a sértés miatti fájdalmat, és az egész világot sötétnek látjuk, épp akkor fordul hozzánk valaki valamilyen kéréssel. Az ilyen embert maga az Úr küldi hozzánk, hogy elfelejtkezzünk önmagunkról, sértett érzéseinkről. A bennünk ily módon felébredő felebaráti szeretet minden vigasztalásnál jobban gyógyítja szívünket.



3. rész – A hiúság

A magánynak egy további oka a hiúság. A hiú ember felebarátjától csak a dicséretet, tiszteletet, figyelmet, szeretetet képes elfogadni. Csak akkor érzi életét teljesnek, tartalmasnak, érdekesnek, ha ő van a figyelem középpontjában, ha ővele foglalkoznak, ővele beszélgetnek, őt hallgatják és hangsúlyozzák: „Nagy szükségünk van rád, milyen jól csinálsz mindent”. Ha ezeket megkapja, akkor jól érzi magát, mindenkit szeret és mindenkivel békében él.

De egyszerre megváltoznak a körülmények és a környezete nem tud már úgy odafigyelni rá. Például, valami olyan fontos dolguk akad, ami nem áll vele kapcsolatban, vagy valaki másra figyelnek oda, akinek az adott pillanatban nagyobb szüksége van a figyelemre és a gondoskodásra. Mi történik ilyenkor a hiú emberrel? Azonnal megváltozik a hangulata. Lelkéből hirtelen eltűnik a béke és az öröm; elkezdi magát magányosnak és elhagyatottnak érezni; unatkozni kezd, környezetét hirtelen közömbösnek és érzéketlennek kezdi látni. Természetesen azért kerül ebbe az egészségtelen állapotba, mert elfelejtkezett Istenről. Ahelyett, hogy Isten töltené el szívét, azt saját „énje” tölti be.

Hogyan lehet kikerülni ebből az állapotból? Hogyan győzhetjük le hiúságunkat, és ezáltal a magány érzését?



Mindenek előtt értékeljük azokat a pillanatokat, amikor felebarátaink nem figyelnek ránk. Ezekben a pillanatokban nem tölt el bennünket a hiúságból fakadó öröm, levertnek érezzük magunkat, pedig ez egy nagyon megfelelő pillanat ahhoz, hogy eszünkbe jusson Isten, hogy imával forduljunk Őhozzá. A levertség e pillanataiban az ima különösen őszintévé, forróvá válhat. A hiúságból fakadó kétes értékű öröm érzése helyett eltölti lelkünket a Krisztusban érzett valóságos öröm.

Ne féljünk attól, hogy felebarátaink elfelejtkeznek rólunk, mi pedig magunkra maradunk, magányosak leszünk – ez az állapot Istenhez vezet el bennünket. Ellenkezőleg, az elhagyatottság érzésének pillanataiban mi magunk kezdjünk több figyelmet fordítani felebarátainkra. Ha valaki hirtelen megszakítja velünk a kapcsolatot, gondolkodjunk így: „Lehet, hogy súlyos gondjai vannak? Felajánlom neki a segítségemet. Ha cselekedeteimre nem is lesz szüksége, akkor is segíthetek neki kedvességgel, melegséggel, érdeklődéssel, imával”. Ha képesek vagyunk erre, akkor bárhogy is viszonyuljanak irántunk az emberek, nem fogjuk magunkat elhagyatottnak érezni, békére és belső nyugalomra találunk.

E viszonyulásról nagy kifejezőerővel szól egy kortárs görög sztarec, Emilianosz (Vathidisz) archimandrita: „Nem várhatjuk el, hogy a felebarátunk szeressen minket. Csak egyet tehetünk: akár saját fejünk levágása árán is bebizonyítjuk neki, hogy szeretjük őt, többet nem tehetünk”.

Ilyen forrón, buzgósággal és önfeledten kell szeretnünk felebarátunkat, késznek kell lennünk arra, hogy mindent megtegyünk érte. Egyúttal pedig nem szabad elvárnunk fizetségként a szeretetét. Ha megtartjuk ezt a törvényt, akkor nem leszünk magányosak.


4. rész – Az irigység

A hiúság szenvedélyének egyik aspektusa az irigység. Ez a szenvedély is a magányhoz vezetheti el az embert.

Az irigység abból ered, hogy nem akarjuk magunkat kisebbnek érezni a felebarátunknál. Inkább nagyobbaknak, de legalábbis egyenlőknek szeretnénk magunkat érezni. De mennyi mindent veszítünk e hozzáállásunk miatt!

Egy írótól idézem: „Szeretem inkább azt gondolni, hogy körülöttem mindenki jobb nálam. Azért, mert amikor így gondolkodom, mindig csodálatos, méltó emberek között vagyok. Ez pedig boldogságot kelt bennem”. Az irigy ember mindig saját „énjére” összpontosít. Mások méltósága és mások sikerei számára csak mércét jelentenek. Más tehetséges, én miért nem vagyok az? Mást szeretnek, engem miért nem, hát rosszabb vagyok nála? Másnak sok erénye van, nekem Isten miért nem adott?

Az irigy ember meglopottnak érzi magát, úgy érzi, megfosztották őt a javaktól, ezért valójában nem képes valóban észrevenni felebarátait maga körül. Ezért magányos. Ha felhagyna a méricskéléssel, és képes lenne egyszerű tekintettel, örömmel figyelni másokra, akkor észrevehetné: „Milyen jó emberek vannak körülöttem! Milyen nagy szerencsém van” – és a magány érzése oszladozni kezdene benne.

Soha nem higgyünk az irigység bennünk feléledő gondolatainak. Gyakran érezhetjük úgy, hogy irigységünknek objektív okai vannak: a másiknak többje van, jobban szeretik, úgy érezzük, lehetetlen, hogy mi ne vágyjunk ugyanarra. Ilyenkor elfelejtjük, hogy Isten mindenkinek számtalan adományt ad, és mi is nagyon sok jóval rendelkezünk. Bennünket is szeretet vesz körül, csak képtelenek vagyunk azt észrevenni.



5. rész – Elcsüggedés a kudarcaink miatt

A magány egy másik komoly oka: a kudarcaink iránti helytelen viszonyulás, a kudarcok miatti elcsüggedés. Ez egy nagyon elterjedt jelenség. Ebben részben vétkes a tömegkultúra, a tömegirodalom, a filmek, a reklám által napjainkban terjesztett „sikeres ember” kultusza is. A „sikeres embernek” mindig minden sikerül, nem ismeri a kudarcot. Megszokjuk, hogy e hamis példához igazodjunk, és elfelejtkezünk a legfontosabb keresztény erényekről: az alázatról, a türelemről és az Istenbe vetett reménységről. Azonban az az önmagunk iránti elvárás, hogy mindenben feddhetetlenek legyünk – bűnös út, csüggedéshez, zárkózottsághoz, és végül a belső magányhoz vezet.

Egyszerű példa. Munkahelyünkön a vezető egy felelősségteljes feladatott bízott ránk és nagyon remélte, hogy sikerül jól megoldanunk. Mi is ebben reménykedtünk, de valamiért ez nem sikerült. Most kétféleképpen viselkedhetünk. Zaklatottak leszünk és sopánkodunk: „Hogy történhetett ez? Mindenkinek rosszat okoztam és nagyon megszégyenültem. A főnök most már nem fog megbízni bennem és a kollégáim is ki fognak nevetni”. Látni véljük, ahogy mindenki sértően lesajnál minket, a főnök pedig, amikor elmegy mellettünk, ingerülten és mogorván néz ránk.

De viselkedhetünk másképpen is. Először is imánkban kérjük Isten segítségét. Ha lelkünk zaklatott és gondolataink ide-oda cikáznak, a legjobb, ha a Jézus-imát mondjuk. Ha egy kicsit megnyugodtunk, üljünk le és gondolkodjunk. Ha van rá lehetőség, hogy kijavítsuk a helyzetet, akkor igyekezzünk ezt megtenni.

Valaki ellenvethetné: egy dolog, ha egyszer elkövetek valami hibát, és más dolog, ha bűnbe esek (vagy ha rendszeresen követek el bűnt), ez esetben hogyan is kerülhetném el a csüggedést? A szent atyák ebben az esetben is a józanságot tanítják, ahogy minden más élethelyzetben is: „ha elestél, kelj fel”. Ismerd be Isten és önmagad előtt saját gyengeségedet és folytasd a küzdelmet. Természetesen mindezt imádsággal tedd, mert valóban felkelni csak Isten segítségével vagyunk képesek.

6. rész – Az önfejűség


Lelki magányosságunk oka lehet az önfejűség és a makacsság is, amikor az ember minden helyzetben önmagát részesíti előnyben: mindig saját vágyai teljesülését várja, mindenben saját akarata érvényesítésére törekszik és mindig saját véleményéhez ragaszkodik.

Létezik egy rettenetes tévedés, amiben mégis mindannyian hiszünk: azt hisszük, hogy boldogságunk, az ember boldogsága vágyaink teljesülésétől függ. Szoktunk is ilyen „jókat” kívánni egymásnak: „teljesüljenek minden vágyaid, valósítsd meg minden elképzelésed!”

A valóságban azonban az, aki mindig saját vágyai, elképzelései teljesülését akarja és mindig azok megvalósulásáért küzd, a világ legboldogtalanabb embere. Mindig rossz kedve van, hiszen alig van valami, ami tetszése szerint lenne. Az ilyen ember önkéntelenül izolálódik. Csak önmagát érzékeli, szíve el van zárva Isten és az emberek elől. Minél inkább ragaszkodik saját maga érvényesítéséhez, minél többet követel önmaga számára – az emberek annál kevésbé kívánnak vele kapcsolatban maradni.

Amíg az önfejűség és a makacsság szabadon működhet az emberben, amíg az ember nem veszi fel velük a harcot, addig azok belső magányba taszítják az embert: nem engedik, hogy szívében megszülessen az önfeláldozás vágya. Mindenki ismer olyan embereket, akik – úgy tűnhetne – egyáltalán nem a magányra lettek teremtve: okosak, jól kommunikálnak, jó nevelést kaptak, és sokan viszonyulnak irántuk jóindulattal. Ők mégis magányosak maradnak. Miért? Egyszerűen azért, mert semmiben nem akarnak engedni a másik ember kedvéért, még apróságokban sem.

Például valaki megszokta, hogy minden vasárnap este egy forró tea mellett könyvet olvas. Ha eközben bekopog az idős szomszéd és megkéri, hogy menjen el a gyógyszertárba, akkor ez rendkívül nehezére fog esni, mert fel kell adnia egy szokását. Ezért inkább elfoglaltságára hivatkozva kimenti magát. Vagy ha valaki megszokta, hogy a papucsa mindig az ajtótól ballra található. Ha valaki óvatlanul a másik oldalra rakja, akkor kap a fejére: „Az én lakásomban a papucs mindig itt van”.

Az ilyen ember néha észreveszi, hogy micsoda börtönbe zárta be önmagát, de amikor eszébe jut az evangéliumi parancs, hogy áldozzuk fel önmagunkat másokért, akkor megijed és megszédül: „Nem, képtelen vagyok ilyen magaslatokra felemelkedni” – és inkább siet visszabújni az általa elrendezett, kimért és megszokott, de belül magányos, életébe.

* * *
Mit tegyünk, ha ki szeretnénk szabadulni a magány csapdájából? Ha szeretnénk megtalálni az emberek iránti szeretetet? Mit tesz az az ember, akinek egy létrán kell szédítő magasságba felmásznia?

Nem néz se felfelé, se lefelé, mindig csak a létra következő fokát nézi. Ha azt elérte, akkor megint a következőt figyeli. Egy idő után észreveszi, hogy felért a csúcsára.

Ugyanez a helyzet velünk is: ma időnket feláldozzuk azért, hogy segítsünk idős szomszédunknak, holnap megpróbálunk nem feldühödni, hogy valaki máshová rakta a papucsunkat, egy idő után pedig meglátjuk, hogy az önfeláldozás, önmagunkról való lemondás egyre könnyebben megy, sőt olyan örömöt ébreszt a lelkünkben, amelyet korábban nem is ismertünk.

Antonij szurozsi metropolitának van egy érdekes elmélkedése. Felidézi, hogyan kísértette a farizeus a Megváltót azzal a kérdéssel: ki a felebarátom? Mi is gyakran tesszük fel ezt a kérdést: ki a felebarátom? Kit kell szeretnem? Azt hisszük, hogy ha megtaláljuk erre a jó választ, végül kiszabadulunk a magányból. Körbe-körbe nézünk: hol vannak a nekünk teremtett, hozzánk való emberek, akiket szeretni tudnánk? Magunkat érezzük a világegyetem középpontjának, a többi ember pedig körülöttünk forog. A farizeusnak az Úr az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszolt és egy váratlan következtetésre vezette el őt: „Ki a te felebarátod? Te vagy a felebarátja bármelyik embernek. Te menj el hozzá és tégy vele jót”. Az Úr így válaszol nekünk is. Te vagy a felebarát. A másik ember a középpont, te pedig az vagy, aki körülötte forogsz. Ő a bolygó, te meg a hold vagy. Téged teremtettek a számára, nem pedig őt a te számodra. Ezért menj, és tégy jót mindenkivel, akivel találkozol. Ha ezt megteszed, nem leszel magányos.

Felebarátunknak gyakran nagyon kevésre van szüksége: egy csepp figyelemre és érdeklődésre, a szeretet, a tisztelet egy kis megnyilvánulására. Antonij metropolita prédikációjában megemlíti a következő történetet: A második világháború idején Párizsban, az orosz gimnáziumban a nevelők között volt egy nagyon szigorú és zárkózott ember. Senki nem tudott róla semmit, többek között azt sem tudták, hogy milyen koldusszegényen él. Egyszer a tanítványai a következő esetet figyelték meg. Nem messze az iskolától az út szélén egy koldus ült, előtte egy sapka volt, sokan mentek el mellette pillantásra sem méltatva őt, mások odadobtak ugyan néha egy-egy érmét, de még csak rá sem néztek. Ekkor a fiatalok észrevették a közeledő tanárt, aki hirtelen megállt a koldus előtt, levette a sapkáját és mondott neki valamit. Egyszerre a koldus felugrott és megölelte őt. A megdöbbent gyerekek természetesen később rákérdeztek a történtekre tanáruknál. Ő így felelt: „Gyalog mentem Párizs egyik végéből a másikba, mivel nem volt pénzem metrójegyre; ahogy az úton mentem, megláttam ezt a koldust, láttam, ahogy az emberek elmentek mellette, láttam, hogy egyesek úgy dobtak pénzt a sapkájába, hogy rá sem néztek. Az jutott az eszembe, hogy ha elmegyek mellette, anélkül, hogy észrevenném, lehet, hogy az emberekbe vetett hitének utolsó morzsáját fogja elveszíteni. De pénzem nem volt. Megálltam előtte, levettem a sapkámat, köszöntem, és megmondtam neki: „Bocsásson meg, de nem adhatok semmit, mivel magamnak sincs pénzem…” Ekkor ez az ember felugrott, és megölelt engem. A koldus azt mondta, hogy senki nem adott még neki ilyen gazdag, bőséges adományt, mint ez az ember, aki nem adott neki pénzt, de mégis meglátta benne az emberi személyt.

Végül megemlítek még egy embert, aki soha nem ismerte a magányt. Erről Emilianosz sztarec szólt egy beszélgetésében. Vidéki pap volt, egész életét egy kis görög településen töltötte. Dimitriosz atyának hívták, egyszerű, nem nagy műveltségű ember volt. De szíve hatalmas volt a felebarátai számára és telve volt szeretettel.

Emilianosz sztarec mesélte, hogy Dimitriosz atya minden embernek segített, mindenkiért felelősnek érezte magát. Ha valami baj történt a faluban, kezébe vette a botját és így szólt magához: „Siess Dimitriosz atya, a sátán újra eljött a falunkba”.

Megharagudott magára, amikor elfelejtette valakinek a nevét, aki imáját kérte, ilyenkor így imádkozott: „az autóbuszállomás vezetőjéért… és azért az orvosért…”

Nyílt, szeretettel eltelt szívéért az Úr úgy hallgatott rá, ahogy a nagy szentekre hallgat. Egyszer Dimitriosz atya Szent Györgyhöz imádkozott, hogy újból víz fakadjon a falu kiapadt forrásából. Amikor a víz kibuggyant, egyszerűen szólt: „Szent György, köszönjük, jótevőnk!”. Isten előtti bátorsága olyan nagy volt, hogy nem egyszer megígérte lelki gyermekeinek: „Halálom után is eljövök hozzátok és segítek nektek. Hogyan felejtkezhetnék el rólatok, lelki gyermekeimről!”

Valaki úgy gondolhatná: „Ez mind nagyon szép, helyes szavak, de mindez nagyon bonyolult és nehéz észben tartani. Nincs valamilyen egyszerű univerzális tanács, amit megjegyezhetnénk és könnyen követhetnénk?” Van. Ezt a tanácsot Dorotheosz abba (VI. század vége) szemléletes tanítóbeszédében találhatjuk meg. Képzeljük el, mondta, hogy az életünk egy kör. A kör középpontja – az Úr Isten, az emberek útjai pedig – olyan sugarak, amelyek a kör közepe felé tartanak. Minél több ember törekszik a kör felé, vagyis Istenhez, annál közelebb kerül a többi emberhez is. Ez az ima útja. Minél közelebb kerülünk a többi emberhez, annál közelebb kerülünk Istenhez is. Ez pedig a felebarátunkért végzett önmegtagadás útja. A magány – a kör széle. Induljunk el a kör közepe felé!

Ford: K.M

Forrás: szimandron.hu



A harmadik kívánság


"Bárcsak rendeződne a király házasságának ügye Isten dicsőségére és az érdekeltek megnyugvására. Ez a kérdés még sok bajt fog okozni a kereszténységnek." Morus Szent Tamás

2013. június 21., péntek

Egy közülünk


Családok lelkigyakorlata Barsi Balázs ferences atyával Máriapócson

Barsi Balázs ferences szerzetes tart lelkigyakorlatot családjainknak június 27-től 29-ig (csütörtök 16 órától szombat délig) nemzeti kegyhelyünkön, Máriapócson.
A lelkigyakorlat témája: A család

A lelkigyakorlat teljes költsége szállással, étkezéssel együtt 8.400 Ft/fő, a három napra. Ha az ár valakit elriasztana, bátran forduljon a Hajdúdorogi Egyházmegye Pasztorációs Irodája vagy a Családpasztorációs Bizottság felé, segítségért, támogatásért! Természetesen „ottalvás” nélkül is részt lehet venni a programon, ennek díja 1.600 Ft naponta, ebéddel és vacsorával.

A lelkigyakorlat vezetője mély tanításával, életbevágó bibliai üzenetivel biztos iránymutató.

Jelentkezni a pócsi zarándokházban a +36 42 585 020, illetve a kegytemplom irodájában a +36 42 385 142 telefonszámon lehet.

Forrás: Hajdúdorogi Egyházmegye 

2013. június 19., szerda

A kamalduli rend emblémája


Bővebben olvasható az alábbi elérhetőségen: 
http://kamalduli.blogspot.hu/2010/04/kamalduli-rend-emblemaja.html

A bejegyzés aktualitása, hogy ma van a rend alapítójának, Szent Romualdnak az emléknapja.

2013. június 18., kedd

Motoron, Istent szolgálva

Az olasz filmekben természetes látvány, hogy a plébános Vespával érkezik. Idehaza ez szokatlan, viszont ugyanúgy jelen van. Bátor Botond testvért, a magyar pálos rend tartományfőnökét kérdeztük a motorozás és a lelki élet kapcsolatáról.
Az átlagember fejében a szerzetes és a motorkerékpár nehezen kapcsolható össze. Szembesülnek ezzel önök is?
Ez csak a jelenkor, hisz mostanra a motor elvesztette közlekedési eszköz szerepét, inkább hobbieszközzé változott. De gondoljunk csak Olaszországra – ki ne látott volna olyan filmet, hogy megvillan a reverenda vagy a fityula? Az autón senki nem kapja fel a fejét, pedig lehet ez közlekedési eszköz is.
Nem nagyon ülök föl úgy, hogy ne lenne célom, vagy ne munkámmal lenne kapcsolatos. Ez így kellemesebb is, ki ne menne szívesebben valahova motorral, mint autóval? Ha hétvégén használnám, akkor viszont beszervezek másokat is, közösen látogatunk meg történelmi, pálos romokat és kolostorokat az országban.
Rendkívül szép helyekre el lehet így jutni: Nagyvázsony, Pula, Salföld vagy Badacsonytomaj, ahol sajnos a falak már nem láthatóak, de itt áll most II. János Pál emlékhelye. A Mecsekben is van mit nézni, de Jakabhegy mellett működő rendház is van Dél-Magyarországon. Észak-Keleten Füzér, Sátoraljaújhely, Gönc, Telkibánya kínál jó motoros úti célt.
A török idők előtt mintegy 100 kolostor és 1000 szerzetes tartozott a pálosokhoz. Az egész országban és azon túl is megtalálhatók voltak, de az 1686 és 1786 közé tehető barokk újjáéledés után sajnos II. József feloszlatta a rendet – ekkor 310 szerzetes volt.
Már 1782-től megindult az úgynevezett szemlélődő közösségek (kamalduliak, karthauziak, a klarisszák és az ágostonos apácák) felszámolása, a pálosokra négy évvel később került sor. A hivatalos indokkal szemben mi iskolákat tartottunk fenn, tanítottunk, kivettük részünket a kulturális életből. A Hazafias Férfiúi Társaság, ami tulajdonképpen a Magyar Tudományos Akadémia elődjének tekinthető, szintén pálos alapítású. A rend alapításától fogva összefonódott a magyar kultúrával – leginkább ez és a birtokok zavarhatták II. Józsefet.
A pálos rend magyar alapítású, az egyetlen. Boldog Özséb esztergomi kanonok hozta létre 1250-ben. Ő akkor már négy éve elvonulva imádkozott. Álmot látott, amelyben sok kis láng egyesült – tudta, hogy össze kell fognia az országban elszórtan élő remetéket. A rend a nevét nem az apostolról, hanem Remete Szent Pálról kapra, aki 228-341 között élt Egyiptomban. A remeték atyjaként elismerve tekint rá a keleti, a nyugati és a kopt egyház is. Ő lett a rend patrónusa, égi pártfogója – történetét kortársa, Szent Jeromos írta le.

A cikk további része az alábbi elérhetőségen olvasható: http://totalbike.hu/magazin/2013/05/25/motoron_istent_szolgalva/





Forrás: Totalbike/Magyar Pálos Rend

2013. június 15., szombat

Árpádházi Boldog Jolán élete

Árpádházi Boldog Jolán királyi és szent család sarja. Apja IV. Béla, anyja a konstantinápolyi császári családból való Laszkarisz Mária. Nagynénje Árpádházi Szent Erzsébet és Prágai Boldog Ágnes, nővére Boldog Kinga, húga Szent Margit, unokatestvére Boldog Gertrúd és Boldog Szalóme.
A szülői házban mindössze öt évet tölthetett, amely öt évbe beleesik a tatárjárás is. Szülei ekkor Krakkóba vitték, és nővére, Kinga, Boleszláv lengyel király felesége gondjaira bízták. Szent életű nővérében Jolán megtalálta példaképét és a keresztény nő eszményét.
1256-ban felesége lett a kaliszi és gnieznói hercegnek, Boleszlávnak, akit a nép a Jámbor névvel illetett. A krakkói székesegyházban tartott esküvői szertartás után a fiatal pár a férj hazájába, Nyugat-Lengyelországba költözött.
Jolán 23 évet élt példás keresztény házasságban. Nemcsak származása, hanem erényei szerint is királyi lélek volt, ezért nem esett nehezére, hogy úgy engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, tudván, hogy ,,a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak'' (Ef 5,22). Véleményét, akaratát soha nem akarta ráerőszakolni urára. Nem vitatkozott és nem védekezett akkor sem, amikor a rossz tanácsadók férjét ellene és az Egyház ellen hangolták. Imádkozott, tűrt és várt. Isten pedig -- aki csak azért engedte meg egy időre férje elhidegülését, hogy próbára tegye és megtisztítsa szeretetét -- amikor a hamis tanácsadók gonoszságára fény derült, kétszeresen visszaadott neki mindent: ura szeretetét, tiszteletét, elismerését.
Jolán napjai a három gyermek (Hedvig, Anna, Erzsébet) nevelése mellett állandó imádságban, vezeklésben és jó cselekedetekben teltek. Segített a templomokban, kórházakban, saját kezűleg gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket nagynénje, Árpádházi Szent Erzsébet példája szerint.
Abban a nyughatatlan korban a lengyel fejedelem sokszor volt kénytelen harcba indulni hol a németek, hol a litvánok ellen. Jolán ilyenkor megsokszorozta imádságait; férje-ura testi és lelki épségéért egyaránt könyörgött. Nemcsak azt kérte Istentől, hogy hozza haza hitvesét és gyermekei atyját, hanem azt is, hogy a csatában is őrizze meg férje szívét a kegyetlenkedés és a bosszú indulatától, hogy csak hazája java vezesse. S amikor Boleszláv az egyik csatából halálos sebbel tért vissza, Jolán -- éjjel és nappal el nem távozva a betegágytól -- egyszerre tartotta önmagában is, és férjében is a reményt, s készítette hitvesét az elköltözésre, arra ,,a kis időre'' amíg nem látják egymást (Jn 16,16).
1279-ben halt meg Boleszláv. Jolán ekkor fölosztotta vagyonát az Egyház és a rokonai között, s visszatért a krakkói udvarba, Kingához. Hamarosan azonban Kinga is özvegy lett, s ekkor a két nővér az ószandeci klarissza kolostorba vonult, ahol 12 évet töltöttek egészen Istennek szentelt életben. Kinga halála után, 1292-ben Jolán átment a gnieznói kolostorba, melyet férje alapított. Apátnővé választották, de úgy élt, mint mindenki szolgálója. Alázata, rejtetten viselt szenvedései tökéletesen egyesítették a megfeszített Krisztussal, aki gyakran megjelent neki és kinyilatkoztatásokban részesítette. Így halála napját is előre megmondta.
Árpádházi Boldog Jolánt a gnieznói klarissza kolostor kápolnájában temették el. Tisztelete a halála után azonnal megindult, sírját zarándokok látogatták, és sokan nyertek rendkívüli kegyelmeket. Boldoggá avatását 1631-ben indították el. XII. Leó 1827. szeptember 22- én engedélyezte ünnepét a konventuális minoriták és a klarisszák számára. XIII. Leó kiterjesztette egész Lengyelországra.

Mindenható, örök Isten, ki Boldog Jolánt irgalmasan megóvtad attól, hogy foglyul ejtse a világ és a gazdagság, és megszerettetted vele Fiad keresztjét és az önmegtagadást, kérünk, érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy merjük elveszíteni a földieket, és őszinte szívvel keressük a mennyek országát!

Forrás: Szentek élete


2013. június 13., csütörtök

Lesz-e közjó profit nélkül?

Baritz Sarolta Laura domonkos nővér,
a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi
Főiskola tanára
Az egyház tanítása ma is nagyon sok társadalmi és gazdasági kérdésre ad választ. A pápai enciklikákon keresztül olyan paradigmáról beszél az egyház, melyet emberi gondolkodásmódunk határoz meg. Ez az emberi gondolkodásmód az alapja keresztény hitünknek is - mondja Baritz Sarolta Laura domonkos nővér, a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskola tanára. Interjú.

Az egyház szerint mi a legfontosabb társadalmi érték?
Az egyház társadalmi tanításának négy alappillére van, ezek közül az első és egyben legfontosabb az emberi méltóság. A társadalmat, gazdaságot, politikát csak úgy érdemes építeni, ha az ember méltóságára építünk. Az embernek azért van méltósága, mert Isten hasonlatosságára és képére teremtetett; a gazdasági és társadalmi folyamatoknak az alapja az ember. Sok szociológiai tanulmány épül fel arra, hogy a társadalmi struktúra a meghatározó az életünkben, és a főáramú közgazdaságtan is inkább olyan gazdasági struktúrákra, folyamatokra épít, amiben az ember eszköz. Az egyház társadalmi tanítása viszont azt mondja, hogy az ember alany. Az egyén felelőssége, hogy milyen társadalomban, milyen gazdaságban él. Természetesen a struktúrák visszahatnak az emberre. Van agymosás, van csoportnyomás, csoportdinamika, és társadalmi hatás, aminek az ember nehezen tud ellenállni. De nagyon sok - nem csak keresztény - irányzat és szerző bizonyítja, hogy az ember az elsődleges. És az ember elsődlegességét elsősorban az egyház társadalmi tanítása vallja. A társadalom emberekből épül fel, és az ember felelős azért, hogy mit épít.
Mi a második pillér?
A szolidaritás, ami egy szóval a szegények különleges szeretetét jelenti, melyben benne van az együttérzés, a kompassió, a másik felé való odafordulás, különösen a peremen lévők, vagy szükséget szenvedők részére. Ez ma annyit jelent, hogy az ember a másik felé kell, hogy forduljon, nyitottá kell lennie, és ne csak önmagát tegye a középpontba a törekvéseiben. Sőt, azt is tanítja a keresztény hit, hogy a másik előbbre való, mint én. És ez a nézet nemcsak a keresztény tanokban van benne: az altruizmusról elég sokat beszélnek a gazdasági életben is, amikor azt mondják, hogy a gazdasági szereplők ne egy öldöklő versenyben gyilkolják le egymást, hanem működjenek együtt, és alakítsanak ki win-win szituációkat. Két vállalat nem csak úgy keresheti meg a maga hasznát, hogy a másikat legyőzi. Vagyis ennek az egyházi alapelvnek is megvan a világi lenyomata.
Harmadik alapelvként a szubszidiaritást szokták emlegetni.
Valóban, ez még az EU intézményrendszerében is fontos elv, de én nem azt az oldalát szeretném kiemelni, miszerint egy hierarchikus rendszerben is kell, hogy legyen önállósága, szabadsága és döntési hatásköre az alsó szinten lévő egységeknek. Ez nyilván nagyon fontos, de szerintem még fontosabb azt tudatosítani, hogy a hierarchia magasabb szintjén is van valaki, és nem mindegy, hogy ez a valaki milyen. Az a jó, ha nem nyom el, hanem kisegít, szolgál. Isten is hierarchikus rendszerben szeret, segít minket. Vagy ahogy Jézus megmosta az Apostolok lábát. A gazdasági életben ugyanígy használható a szubszidiaritás, ha egy vállalat hierarchiájában a vezetés az alsóbb szintek érdekeit nézi, és például megadja a megfelelő fizetést, a megfelelő munkakörülményeket. Ettől ő még profitot termelő vállalat lesz, csak nem a profitmaximalizálás alá söpri be az összes többi célját, hanem a célja egy értékcél lesz: az ember.
Így jutnánk el a negyedik pillérhez, a közjóhoz.
Az egyház társadalmi tanítása az, hogy a társadalmi politikai rendszer legyen a közjó javára. Ami nem más, mint emberi kiteljesedés, társadalmi és egyéni szinten. A Maslow-piramis a csúcsra teszi a transzcendens szükségleteket. Én nemrég jöttem rá, hogy ez inkább az alap, ebbe épül bele az ember összes többi szükséglete, a fiziológiai is.
A mindennapok szintjén mi a közjó?
A közjó az emberi kiteljesedést jelenti egyéni szinten, hogy egyre tökéletesebb leszek belülről. Arisztotelész szerint az ember erények által lesz egyre tökéletesebb. De ez közösségi szinten is meg tud valósulni, egy közösség is ki tud teljesedni, egy egyénekből álló közösség, mondjuk a család. Nemcsak a bűn struktúrája létezik, amiről II. János Pál pápa beszél egyik enciklikájában, létezik az erény struktúrája is. A jó is kisugároz, és a jó is vonzza maga után az embereket, mert példát teremt. A jónak is van egy rendszere, és ez a mi reményünk.
Egy szervezeti kultúrában hogyan lehetne fejlődni?
Az emberekben megvan az alapvető vágy a jóra, sokat beszélünk manapság a fenntarthatóságról, a túlélésről, válságról, változtatni akarásról. Sokkal élhetőbb egy olyan társadalom, ahol az emberek kooperálnak, bíznak a másikban és békében élnek egymással, de egy vállalat is sokkal hatékonyabban működik, ha ezek szerint az értékek szerint rendezkedik be. Ez a változás semmilyen pénzbefektetéssel nem jár. A profit nem cél, hanem eszköz kell, hogy legyen; a cél maga az ember. A profitot nem kell elűzni, csak más szemlélettel kellene megközelíteni. Ne a maximális, hanem az optimális profitot keressük. Azt, ami optimális ahhoz, hogy az ember kiteljesedhessen.
Pálfay Erzsébet

Forrás: IGEN