2011. december 31., szombat

Évvégi hálaadás


Sárkány ellen sárkányfű 2.

Szent Szilveszter pápa
Maso di Banco festményének részletén
a sárkány elleni harcban
 Szent Szilveszter pápa legendája 

Szent I. Szilveszter pápa életéből, aki az egyháztörténelem fordulópontján kormányozta az Egyházat, annak a legendának alapján olvashatunk néhány részletet, amely összekapcsolta őt Konstantin császárral, és nagy csodatévő erőt tulajdonított a pápának.
E legenda szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.
Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte-hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.
Szimbolikus jelentése van a sárkányról szóló történetnek. Eszerint egyszer pogány papok jöttek Konstantinhoz, és keservesen panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány és naponta több embert fal föl. Konstantin értesítette a dologról a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy minden félelem nélkül ereszkedjék le két papjával együtt a sárkány barlangjába, s Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot.
Szilveszter tehát két reszkető pappal útnak indult. Alászálltak a barlangba, a sátán lakóhelyére, megkötözték a vadállatot, majd lepecsételték a mélyen fekvő barlangot a kereszt jelével, és elindultak vissza a felszín felé. A folyosón azonban belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül kérték a keresztséget. 

Forrás: Szentek élete  


Szent Szilveszter pápát gyakran ábrázolják, amint megkereszteli Nagy Konstantin császárt, aki valójában halálos ágyán keresztelkedett meg. A későbbi korokban legendát költöttek, amely szerint Konstantin Rómában székelt és szoros kapcsolatban állt Szilveszterrel, holott valószínűleg szót sem váltottak egymással, talán csak messziről látta Szilveszter a városba látogató császárt. (Képek: Fisheaters)

Múlnak az évek


 Sillye Jenő és Barátai koncert, Szeged-Móraváros, 2010. október 17.

A keresztény női hivatásokról


1. Nők és férfiak

A Szent Család
A szinódusi atyák kettős szándékkal szenteltek különös figyelmet a nő életfeltételeinek és szerepének: meg akarták ismerni a női nem nélkülözhetetlen szolgálatát az Egyház építésében és a társadalom fejlesztésében, és részletesebben akarták elemezni a nő részesedését az Egyház életében és küldetésében; s mindenkit fölszólítottak ugyanerre.
XXIII. János pápára hivatkozva - aki az idők jelének tekintette, hogy a nők méltóságuk tudatára ébredtek és bekapcsolódtak a nyilvános életbe - a szinódusi atyák ismételten és határozottan sürgették, hogy a sokféle megkülönböztetés és mellőzés miatt, amely csak azért sújtja a nőt, mert nő, biztosítani és védeni kell a nő a férfiéval egyenjogú személyi méltóságát.
Bár az Egyházban és a társadalomban ez mindenki feladata, mégis sajátosan a nőké, akik élvonalbeli harcosnak tekintsék magukat. A világ számos részén és különböző területein még sok erőfeszítésre van szükség, hogy eltűnjön az az igazságtalan és szégyenletes gondolkodásmód, mely az emberi személyt árunak tartja, s úgy tekinti, mint az önző érdek és a puszta gyönyör eszközét, s mindennek elsősorban a nő az áldozata. Ezzel szemben a nő személyi méltóságának nyílt elismerése csupán az első lépés az egyházi, valamint a társadalmi és közéletben való teljes részesedése felé. Teljesebb és határozottabb választ kell adni a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás kérésére, hiszen számtalan jogsértésnek a nők az áldozatai: "Kérjük tehát, hogy mindenki széles körű és hatásosabb lelkipásztori munkát fejtsen ki annak érdekében, hogy az említett megkülönböztetések gyökeresen eltűnjenek, s így elérkezzünk Isten képmásának teljes értékelésére, amely képmás kivétel nélkül minden emberben fölragyog." Ugyanebben az irányban haladva a szinodusi atyák megerősítették: "Az Egyház, küldetésének kifejezéseként, ellent kell hogy álljon a nők bármiféle hátrányos megkülönböztetésének és elnyomásának." Valamint: "A közfelfogás által súlyosan megsebzett női méltóságot újra föl kell fedezni, az emberi személy jogainak tényleges tiszteletben tartása és az Egyház tanításának gyakorlatra váltása révén."
Ami pedig az Egyház életében és küldetésében történő tevékeny részvételt illeti, meg kell jegyezni, hogy már a II. Vatikáni Zsinat nyíltan kimondta: " Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is."
Annak tudata, hogy a sajátos ajándékokkal és feladattal fölruházott nőnek sajátos hivatása van, az evangéliumból és az Egyház történelméből fakadóan növekedett és elmélyült a Zsinat utáni időszakban. A hívő ember számára az evangélium, azaz Jézus Krisztus szava és példája marad az egyetlen szilárd hivatkozási pont, melyből a jelen történelmi pillanatban is termékenység és megújulás meríthető.
Anélkül, hogy a Tizenkettő sajátos apostolságára, következésképpen a papi szolgálatra meghívást kaptak volna, számos asszony kísérte Jézust szolgálata során, és gondoskodtak az apostolokról (vö. Lk 8,2-3); ott voltak a kereszt alatt (vö. Lk 23,49); segédkeztek Jézus temetésénél (vö. Lk 23,55), húsvét hajnalán pedig vették a föltámadás hírét, és továbbadták (vö. Lk 24,1-10); az apostolokkal együtt imádkoztak az utolsó vacsora termében, várva pünkösd napját (vö. ApCsel 1,14).
Az evangélium nyomait követve az ősegyház - saját korának kultúrájától elkülönülve - a nőt is meghívta az evangelizálással kapcsolatos feladatokra. Pál apostol a leveleiben több nőről név szerint megemlékezik, mert változatos feladatköröket láttak el az első egyházi közösségekben és azok szolgálatában (vö. Róm 16,1-15; Fil 4,2-3; Kol 4,15 és 1Kor 11,4; 1Tim 5,16). "Ha az apostolok tanúskodása alapozza meg az Egyházat - mondta VI. Pál -, akkor az asszonyok tanúskodása nagyon hozzájárul a keresztény közösségek hitének táplálásához."
Mint kezdetben, úgy a későbbi időkben is az Egyházban - különböző módokon és különböző hangsúllyal - mindig voltak nők, akik nagyon fontos, olykor döntő feladatokat oldottak meg az Egyházért. Mérhetetlenül gazdag, többnyire alázatos és rejtett, de emiatt az Egyház növekedése és életszentsége szempontjából nem kevésbé jelentékeny tevékenység történetéről van szó. Ennek a történelemnek folytatódnia, sőt bővülnie kell és hatékonyabbá kell válnia azzal párhuzamosan, hogy világszerte növekszik a nő hivatásának és személyes méltóságának tudatosulása, és nagyon sürget az "új evangelizáció" és a társadalmi kapcsolatok humanizációja.
A II. Vatikáni Zsinat javaslatát elfogadva, amelyben az evangélium és a történelmi Egyház üzenete tükröződik, a szinódusi atyák többek között ezt a világos "ajánlást" fogalmazták meg: "Saját élete és hivatása érdekében az Egyháznak föl kell ismernie a férfiak és nők összes adományait, és azokat át kell tennie a gyakorlatba is."
Majd később: "A szinódus kijelenti: az Egyház megköveteli, hogy küldetésének hatékonysága érdekében elismerjék a férfiak és nők tapasztalatának és képességének ajándékait." 

Murillo: Szeplőtelen Fogantatás
Szűz Mária minden női hivatás példaképe

2. Antropológiai és teológiai alapok

Szent Márta és Mária Jézussal
Annak föltétele, hogy a nő jogos helyét elfoglalhassa az Egyházban és a társadalomban, az, hogy mélyebben és pontosabban vizsgáljuk a férfiak és nők állapotának antropológiai alapjait. A nő saját, személyes "azonosságát" a férfival fönnálló különbözőség és egymást kiegészítés kapcsolatában kell meghatározni, nemcsak a betöltendő feladatokat és a gyakorlandó tisztségeket, hanem inkább a személyes tulajdonságokat véve figyelembe. A szinódusi atyák ezt a követelményt világosan látták, amikor így fogalmaztak: "Az antropológiai és teológiai alapok elmélyültebb tanulmányozása szükséges ahhoz, hogy a két nem méltóságát és igazi jelentését tárgyaló kérdésekre választ lehessen adni."
Az Egyház a női mivolt antropológiai és teológiai alapjaival foglalkozván jelen van a nők fölemelkedéséért küzdő mozgalmak történeti folyamatában, és a nő személyiségének gyökeréig hatolva adja nagyon értékes segítségét. Eközben azonban az Egyház Istennek akar engedelmeskedni, aki az embert "saját képmására" teremtve "férfit és nőt teremtett" (Ter 1,27); igyekszik fölfogni az isteni meghívást, hogy az Ő tervét megismerje, csodálja és megélje. Arról a tervről van szó, amely "kezdetben" kitörölhetetlenül vésődött bele az emberi személy - a férfi és a nő - lényegébe, következésképpen jelen van döntő struktúráiban és mély vágyaiban. Ez a végtelenül bölcs és jóakaratú terv igényli, hogy minden benne rejlő gazdagsága föltáruljon a hívő ember előtt; ez a gazdagság "kezdettől" fogva egyre inkább megnyilvánult, és az üdvtörténet egészében megvalósult és elérkezett a csúcsra, "amikor eljött az idők teljessége", amikor "Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született" (Gal 4,4). Ez a "teljesség" folytatódik a történelemben; Istennek a nőre vonatkozó tervének értelmezése folyamatosan történik az Egyház hitében oly sok keresztény asszony életének segítségével is. Nem lehet elfeledkezni arról a segítségről sem, amelyet a különböző humán tudományok és kultúrák nyújthatnak; ezek segíthetnek megkülönböztetni, melyek azok az értékek és követelmények, amelyek a nő örök lényegéhez tartoznak, s melyek azok, amelyek a kultúrák történelmi fejlődéséhez tartoznak. Amint a II. Vatikáni Zsinat említi: "Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké." (vö. Zsid 13,8)
A női méltóságról és hivatásról szóló apostoli levél a nő személyi méltóságának antropológiai és teológiai alapjaival foglalkozott. Ez a dokumentum, amely ismét fölveszi, folytatja és megmagyarázza a szerdai katekézisek gondolatait, melyek hosszan szóltak a "test teológiájáról", teljesítik a Redemptoris Mater enciklikában tett ígéretet, és válaszolni akar a szinodusi atyák kérésére is.
A Mulieris Dignitatem olvasása biblikus - teológiai elmélkedés jellegéből következően is mindenkit - férfiakat és nőket, különösen pedig a humán tudományok és a teológiai szaktárgyak művelőit -- ösztökélhet arra, hogy kutassák a férfi és a nő személyes méltóságának és kölcsönös kapcsolatuknak alapját, s egyre jobban tárják föl a nőiesség és férfiasság sajátos értékeit és adományait nemcsak a társadalmi életben, de még inkább a keresztény és az egyházi élet területén is.
A női állapot antropológiai és teológiai alapjairól való elmélkedésnek kell világosságot adnia és elvezetnie ahhoz a gyakran s olykor élesen föltett kérdésre adandó keresztény válaszhoz, hogy milyen "hely" illeti meg a nőt, és milyen helyet kell betöltenie az Egyházban és a társadalomban.
Krisztusnak az Egyház számára szabályt jelentő szavaiból és cselekedeteiből világos, hogy semmi különbség nincs sem a Krisztussal való kapcsolatban, melyben "nincs többé férfi vagy nő, mert mindannyian egyek lettetek Krisztus Jézusban" (Gal 3,28), sem az Egyház életében és életszentségében való részesedésében, miként Joel Pünkösdkor beteljesedett próféciája csodálatosan tanúsítja: "Kiárasztom a lelkemet minden testre, és prófétálni fognak a fiaitok és lányaitok" (Joel 3,1; vö. ApCsel 2,17 köv.). Amint a nő hivatásáról és méltóságáról a Mulieris Dignitatem kezdetű levelünkben olvasni lehet: "mindkettő egyformán fogékony az isteni igazság és szeretet befogadására a Szentlélekben. Mindketten megkapják az üdvözítő és a megszentelő látogatásokat."

3. Küldetés az Egyházban és a világban

Szent Mónika
Ami az Egyház apostoli küldetésében történő részesedést illeti, a nő - éppúgy, mint a férfi - a keresztség és a bérmálás erejéből részesedik Jézus Krisztus hármas, főpapi, prófétai és királyi hivatalában, és ezért alkalmas és elkötelezett az Egyház alapvető apostolkodására: az evangelizációra. Másrészt, épp annak érdekében, hogy ezt az apostolkodást végezze, a nő arra hivatott, hogy saját "ajándékaival" éljen; elsősorban azzal az ajándékkal, mely a szó és az élet tanúságtétele által személyi méltósága, továbbá azokkal az ajándékokkal, melyek nőiességével kapcsolatosak.
Az Egyház életében és küldetésében való részesedés tekintetében a nő nem fogadhatja a papság szentségét, s ezért a szolgálati papság sajátos feladatait nem végezheti. Ezt az rendelkezést az Egyház mindig Jézus Krisztus konkrét, abszolút módon szabad és teljhatalmú akaratában ismerte föl, aki csak férfiakat hívott meg apostolainak; ez a rendelkezés világosabbá válhat a vőlegény Krisztus és a menyasszony Egyház kapcsolatának fényében. De nagyon fontos, hogy itt a feladatok, és nem a méltóság és az életszentség területén mozgunk. Állítanunk kell ugyanis: "Jóllehet az Egyháznak hierarchikus szerkezete van, ez teljes egészében Krisztus tagjainak megszentelésére irányul."
De, amint már VI. Pál pápa megmondta, "ha a mi Urunk cselekvési módját és az asszonyokhoz intézett hívását nem is tudjuk megváltoztatni, el kell ismernünk és elő kell mozdítanunk a nő feladatát az evangelizáló küldetésben és a közösség életében".
A nő tevékeny és felelős egyházi jelenlétének elméleti elismeréséről át kell térni a gyakorlati következményekre. Ebben az értelemben olvasandó a világi Krisztus-hívőkhöz szóló jelen buzdítás, melyben szándékosan fordul elő sokszor a "férfiak és nők" kifejezés. Továbbá az új Egyházi Törvénykönyv számos rendelkezést tartalmaz a nőnek az Egyház életében és küldetésében történő részvételéről; ezeket a rendelkezéseket szélesebb körben ismertté kell tenni, és a kulturális érzékenységeket, a lelkipásztori igényeket tiszteletben tartva kellő körültekintéssel és határozottsággal át kell vinni a gyakorlatba.
Legyen példa erre a nők részvétele az egyházmegyei és plébániai lelkipásztori tanácsokban, valamint az egyházmegyei és részleges zsinatokon. A szinódusi atyák ilyen értelemben írták: "A nők minden megkülönböztetés nélkül vegyenek részt az Egyház életében, a határozatok előkészítésében és meghozatalában." Majd később: "A nőket, akiknek már fontos szerepük van a hit átadásában és az Egyház életében felmerülő különféle szolgálatok teljesítése terén, be kell vonni a lelkipásztori dokumentumok és a missziós kezdeményezések előkészítésébe, el kell őket ismerni az Egyház küldetésének munkatársaiként a családban, a munkahelyen és a polgári társadalomban."
Az evangelizáció és a katekézis területén még erősebben elő kell mozdítani azt a sajátos feladatot, mely a nő tulajdona a hit átadásában: nemcsak a családi körben, hanem a nevelés legkülönbözőbb helyein és még általánosabb módon mindenütt, ahol Isten Igéjének a befogadásáról, megértéséről és közléséről van szó.
Miközben a nő tevékeny részese az evangelizációnak, élénkebben átérzi, hogy neki magának is szüksége van az evangelizálásra. Így "a hit által megvilágosított szemmel" (vö. Ef 1,18) meg tudja különböztetni azt, ami valóban megfelel személyes méltóságának és hivatásának, mindazoktól, amik a "méltóság", a "szabadság" és a "fejlődés" címkéje alatt arra késztetik, hogy ne tekintse magáénak az igazi, tartós értékeket; hanem ellenkezőleg, ő is felelős legyen a személyek, a környezet és a társadalom erkölcsi romlásáért. E "megkülönböztetés" elnapolhatatlan történelmi szükségszerűség, ugyanakkor lehetőség és követelmény, mely a Krisztus és Egyháza prófétai feladatában való részesedésből fakad. A "megkülönböztetés", melyről Pál apostol gyakran beszél, nemcsak a valóság és az események értékelése a hit fényénél, hanem valós elhatározás és cselekvő elkötelezettség mind az Egyház, mind az emberi társadalom területén.
Árpádházi Szent Erzsébet családanya,
özvegy majd ferences harmadrendi
Elmondható, hogy mai világunk minden problémája, melyekről a Gaudium et Spes második részében volt szó, s melyekre az eltelt idő sem megoldást, sem enyhülést nem hozott, igényli a nők jelenlétét és tevékenységét a rájuk jellemző és helyettesíthetetlen hozzájárulással.
Különös módon két nagy, a nőre bízott feladat érdemli meg itt újból mindenki figyelmét.
Az első a feleség és az anyaság hivatása, melynek vissza kell adni teljes méltóságát. Ma új lehetőségek nyílnak a nő számára, hogy mélyebben megértse és gazdagabban megvalósítsa a házasélet és az anyaság tapasztalatában rejlő keresztény értékeket; maga a férfi, a férj és apa le tudja győzni a távollétéből vagy a szakaszos jelenlétéből fakadó nehézségeket, sőt új és tartalmas kapcsolatai születhetnek az asszony értelmes, szeretetteljes és határozott mellette-állása következtében.
Másik feladat a kultúra morális dimenziójának fenntartása, vagyis az emberhez, az ember személyes és társadalmi létéhez méltó kulturális dimenzió biztosítása. Világosan szembetűnik, hogy a II. Vatikáni Zsinat észrevette az összefüggést a kultúra morális dimenziója és a világiak Krisztus királyi föladatában történő részvétele között: "A világiak szervezett formában is próbálják jobbítani a világ intézményeit és bűnre csábító életkörülményeit, hogy ezek az igazságosság követelményei szerint alakuljanak, és az erények gyakorlásának inkább kedvezzenek, mintsem útjába álljanak. Ha így tesznek, erkölcsi értékekkel fogják átitatni a kultúrát és az alkotó emberi munkát."
Amikor a nő növekvő mértékben és felelősségteljesen vesz részt azon intézmények működésében, amelyektől az emberi értékek elsőbbségének védelme függ a politikai közösségek életében, a Zsinat előbb idézett szavai a nő számára nagy apostolkodási területet jelölnek ki; e közösségek életének mind társadalmi - gazdasági, mind társadalmi - politikai dimenziójában meg kell őrizni és elő kell mozdítani a nő személyes méltóságát és sajátos hivatását nemcsak egyénileg, de közösségi területen is: nemcsak a személyek felelősségétől függő, hanem az igazságos polgári törvények által biztosított formákban is.
"Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." (Ter 2,18) A teremtő Isten az embert az asszonyra bízta. Nyilvánvalóan az ember minden emberre rá lett bízva, de különösen a nőre, mivel anyasága sajátos tapasztalatánál fogva sajátos érzékenysége van az ember és annak igazi javai iránt, kezdve az élet alapvető értékével. Mennyi lehetősége és felelőssége van a nőnek ezen a területen napjainkban, amikor a tudomány és a technika fejlődését nem mindig az igaz bölcsesség indítja és irányítja, s ez azzal az elkerülhetetlen veszéllyel jár, hogy "elembertelenedik" az emberi élet, különösen azokban az időszakokban, amikor erősebb szeretetet és nagylelkűbb elfogadást igényelne.
A nő részvétele a maga kiváltságos adományai révén az Egyház és a társadalom életében egyrészt utat nyit személyes beteljesedéséhez, amit manapság teljes joggal annyira sürgetnek, másrészt biztosítja a sajátosan női segítséget az egyházi közösség növekedéséhez és Isten népének lendületes apostoli tevékenységéhez.
Ebben a perspektívában kell szemlélni a férfi jelenlétét a nő mellett.

4. Férfiak és nők együttműködése

Sziléziai Szent Hedvig
családanya majd bencés szerzetes
A szinódusi aulában azok hangja sem hiányzott, akik félelmüket juttatták kifejezésre, nehogy a nők állapotának és feladatának túlzott kiemelése miatt megfeledkezzenek a férfiakról. Ténylegesen sajnálatos különböző helyzetekben a férfiak hiánya vagy csekély jelenléte, egy részük ugyanis lemond a saját egyházi felelősségéről, és ráhagyja a nőkre; így például kimarad az Egyház liturgikus imádságából, a gyermekek neveléséből, hitoktatásából, nem vesz részt a vallásos és kulturális összejöveteleken, a karitatív és missziós kezdeményezésekben.
A férfiak és nők összehangolt jelenléte lelkipásztorilag azért sürgető, hogy a világi Krisztus-hívők részvétele az Egyház üdvözítő küldetésében teljesebb, megfelelőbb és gazdagabb legyen.
Az alapvető indok, mely követeli és magyarázza a férfiak és nők együttes jelenlétét és együttműködését, nemcsak az Egyház lelkipásztori tevékenységének nagyobb hatékonysága, mint azt föntebb fejtegettük, még kevésbé az emberi közösség természetszerűleg férfiakra és nőkre tagolódásának egyszerű szociológiai érve. Hanem inkább a Teremtő eredeti terve, aki "kezdetben" olyan emberi természetet akart, ami "kettő egysége"; aki a férfit és a nőt, mint a személyek első közösségét akarta, minden más közösség gyökereként, s ugyanakkor a Szentháromság Egy Isten legbelsőbb életének misztériumát alkotó interperszonális közösség szeretetének jeleként.
Éppen emiatt az Egyház életében és küldetésében a férfiak és nők eme összehangolt és megfelelő jelenléte megőrzésének legegyszerűbb, legelterjedtebb és legalapvetőbb módja a keresztény család és házastársak feladatainak felelős megoldása, melyben az élet és a szeretet gazdag változatosságban nyilvánul meg, házastársi, atyai és anyai, gyermeki és testvéri formában. A Familiaris consortio kezdetű buzdításban olvassuk: "Ha tehát a keresztény család olyan közösség, melynek kötelékeit a hit és a szentségek által Krisztus újította meg, az Egyház feladatában való részesedésének is közösségi módon kell történnie: a házastársaknak mint házaspárnak, a szülőknek és gyermekeknek pedig mint családnak kell az Egyház és a világ felé szolgálniuk.... Ezen kívül a keresztény család Isten országát építi a történelemben azokkal a mindennapos dolgokkal, amelyek életének föltételei vagy annak meghatározói. Így tehát a keresztény család részvétele Jézus Krisztus és Egyháza papi, prófétai és királyi feladatában a házastársi és családi szeretetben valósul meg és válik egyre tökéletesebbé, amely szeretet gazdag értékekben s a termékenység, a hűség, a kizárólagosság és egyetemesség igényeivel teljesül be."
A szinódusi atyák ebbe a perspektívába helyezkedve emlékeztettek arra a jelentésre, amit a házasság szentségének az Egyházban és a társadalomban biztosítani kell azért, hogy a férfiak és nők közötti kapcsolatot megvilágítsák és gazdagabbá tegyék. Újból ebben az értelemben hangoztatták "annak sürgető szükségét, hogy minden keresztény élje meg és hirdesse a férfi és a nő kapcsolatában rejlő remény üzenetét. A házasság szentsége, mely ezt a kapcsolatot annak házassági formájában megszenteli és azt Krisztus és az Ő Egyháza közötti kapcsolathoz hasonlítja, nagy fontosságú tanítást rejt magában az Egyház élete számára. Ennek a tanításnak az Egyház által el kell jutnia a mai világhoz; a férfi és a nő közötti kapcsolatot ez a lelkület járja át. Az Egyháznak még bővebben kell osztogatnia e javakat." Ugyanezek az atyák újra meg újra méltán hangsúlyozták: "vissza kell állítani a szüzesség és az anyaság őket megillető megbecsülését"e két különböző, egymást kölcsönösen kiegészítő hivatás növekedéséért az eleven egyházi közösségben, s e közösség szüntelen gyarapodása érdekében.




Forrás: II. JÁNOS PÁL PÁPA CHRISTIFIDELES LAICI kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása a világi hívőknek az Egyházban és a világban betöltött hivatásáról és küldetéséről
 
5. A megszentelt női hivatásokról

A megszentelt (konszekrált) női hivatásokról szól a következő írás, amely a VITA CONSECRATA vonatkozó részeit tartalmazza.

Hajós M. Ágnes SFPS nővér

2011. december 30., péntek

Himnusz Szent Család ünnepén


 
Ó, boldogságos égi fény,
halandóknak legfőbb remény,
Jézus, jöttödre felragyog
a szentcsaládi szeretet. 

Kegyelmek anyja, Mária,
ki tisztaságos kebleden
a gyermek Jézust ringatod,
a tejjel adva csókjaid; 

s kit Isten földre szállt Fia
ez édes névvel hív: atyám,
ki tisztes ősök sarja vagy,
s a Szüzet féltőn őrized: 

ti Jessze fényes törzsökén
üdvösségül fakadtatok,
halljátok meg szavunkat itt,
midőn elétek járulunk: 

Kegyelmek árja, szent erény,
melytől virágzott házatok,
lelkünket áldva járja át
és óvja szép erkölcseink. 

Jézus, ki a szülői szót
követted engedelmesen,
Atyáddal s Szentlelkeddel élsz:
most és örökre áldva légy. Ámen. 

Forrás: Imaórák liturgiája (Zsolozsma)

Giotto: Menekülés Egyiptomba

A béke napja közel



A béke napja közel
Taschner Róbert és barátai 
2007. Karácsony, Sopron, Szent István templom

2011. december 29., csütörtök

Az idők teljességében eljött az Istenség teljessége is


Jean Bellegambe: Szent Bernát látomása (1532)
Üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét (vö. Tit 3, 4). Legyen hála ezért Istennek, mert általa kiárad a vigasztalás erre a zarándok, száműzött, nyomorúságos földi életünkre.
Az emberi testben való megjelenése előtt az ő jósága is rejtve volt, jóllehet ő azelőtt is jó volt: ugyanis az Úr öröktől fogva jóságos. De vajon miből lehetett felismerni ezt a nagy jóságát? Az ígéretekből, amelyeket azonban nem tapasztaltak, ezért kételkedtek is azokban sokan. Azelőtt Isten ugyanis a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt (Zsid l, 1). Azt mondta: Az én terveim a békére vonatkoznak és nem a pusztulásra (Jer 29, 11). Mit felelhetett erre az ember, amikor a béke helyett csak a pusztulást tapasztalhatta? Meddig hajtogatjátok még: Békesség, békesség, noha nincsen békesség? (Jer 8, 11). Ezért a béke követei keservesen sírtak (Iz 33, 7), és így szóltak: Uram, ki hitt abban, amit hallottunk? (íz 53, 1.) Most azonban már hihetnek az emberek akár a saját szemüknek is, mert az Isten bizonyságai valóban igazak (Zsolt 92, 5). Az égen azért vert sátort a napnak (Zsolt 18, 6), hogy még a zavart szemű ember elől se legyen elrejtve.
Íme, a béke már nemcsak ígéret, hanem hozzánk küldött élet, nem halogatott, hanem már megadott, nemcsak jövendölt, hanem már közénk jött béke. Íme, az Atyaisten mintegy az irgalmasságával megtöltött kincses zsákként küldte a földre; igen úgy, ahogy mondtam, kincses zsák, amelyet a szenvedés szakít fel, hogy a benne rejtett váltságdíjunk kiömöljön; kincses zsák, jóllehet kicsi, de telített. Mivelhogy Fiú adatott nekünk (vö. Iz 9, 5), de benne lakik az Istenség egész teljessége (Kol 2, 9). Mert miután elérkezett az idők teljessége, megjelent az Istenség teljessége is. Testben jött el, hogy a testi embereknek megmutatkozzék, és emberségének megjelenésével felismerjék jóságát is. Ahol ugyanis megnyilvánul az Isten embersége, ott jósága sem maradhat rejtve. Jóságát ugyan mivel bizonyíthatta volna jobban, mint éppen azzal, hogy az én emberi testemet vette magára? Azt mondtam: az én testemet, és nem Ádámét, vagyis nem azt a testet, amelyet Ádám a bűnbeesés előtt bírt.
Mi mutatná meg jobban az ő irgalmasságát, mint az, hogy magára vette emberi nyomorúságunkat? Vajon mi bizonyítaná jóságának teljességét, mint az, hogy Isten Igéje érettünk olyan törékennyé lett, mint a fű? Uram, ki az ember, hogy törődöl vele, az emberfia, hogy gondolsz reá? (Zsolt 143, 3). Ebből meg kell értenie az embernek, hogy Isten mennyire törődik vele; tudnia kell ebből, hogyan gondolkozik róla, és mit érez iránta Isten. Ó, ember, ne azt emlegesd hát, hogy mit kell szenvedned, hanem azt, hogy ő mit szenvedett érted! Amit érted tett és abból, amivé érted lett, ismerd föl, hogy az emberszeretetéből neked megjelent az ő jósága. Minél kisebbé lett az emberségben, annál nagyobbat adott a jóságban; és minél igénytelenebbé vált értem, annál drágább lett nekem. Azt mondja az Apostol: Üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét (Tit 3, 4).
Milyen különlegesen nagy és nyilvánvaló az Isten jósága és emberszeretete! És milyen nagy jóságról tett bizonyságot Isten, amikor az emberi természetet az istenivel egyesítette!

Forrás: Szent Bernát apát beszédeiből (Sermo 1 in Epiphania Domini, 1-2: PL 133, 141-143) – Imaórák liturgiája (Zsolozsma)

Clairvaux-i Szent Bernát

Adj Uram prófétákat nekünk!


Menekülés Egyiptomba
"Íme az ajtóban állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, és vele vacsorázok, és ő én velem." Jelenések könyve 3, 2o
A Pápa Úr újból és újból világunk „újra evangélizációjáról" beszél. Többször is szólt arról, hogy a civilek, a világi hívek bátrabban induljanak el a Krisztus Urunk által mutatott úton! Bölcs tanács, mert a világunkat megújító reformok mindig is lentről indultak el. Valóban az Ószövetség prófétáinak nagy része nem a hivatalos papi rendből kerültek ki. Ugyanez elmondható a Krisztus születése utáni nagy egyházi reformok elindítóiról is. Nem teológiai alapképzés segített nekik abban, hogy alázattal leboruljanak az élő Isten előtt, és a megtapasztalt, megélt igazságok fényében megújítsák az Egyházat. Civilek, világiak voltak legtöbben az elmúlt korok prófétái, még akkor is, ha később az egyház alázattal fel is ruházta őket szerzetesi, diakónusi, papi feladatokkal.

Karácsony ünnepén, a világunk számára Istentől ajándékképpen prófétákat kérek. Olyan emberekért, férfiakért és nőkért imádkozom, akik alázattal képesek megnyílni a szívünk ajtaján kopogtató Szentháromság előtt. Akik képesek mindent félretéve, csendben, nyitott fülekkel meghallgatni az élő Istent, és képesek alázattal, hitelesen, Teremtőnk akaratát közvetíteni embertársaiknak.

Hiszem, hogy van válasza a jó Istennek a mai kor kérdéseire! Hiszem, hogy az aki megajándékozott bennünket a szánkkal, a füleinkkel, az képes érthetően szólni is hozzánk, kiutat mutatni a világunkat sújtó megannyi krízisből. Biztos, hogy van tovább! Hiszem, hogy egyéni, de közösségi létünk sem sodródott végérvényesen zsákutcába, az aki a semmiből életet adott nekünk, az képes is tovább vezetni bennünket a történelem kanyargós útjain.

A mai kornak arra lenne szüksége, hogy megrázó erővel megszólaljanak az Isten szeretetében, áldott jelenlétében megújult "álomlátók", és hitelesen, az Isten akarata szerinti holnapot ne csak elénk tárják, hanem kitartó, alázatos, bölcs tanításukkal, annak megvalósítására buzdítsanak is bennünket. Istentől kapott hegyeket mozgató erejükkel lelkesítsenek, hogy merjük vállalni az utat, a verejtékes munkát, mely Isten országába vezet!

Hihetetlen nagy kaland találkozni az Istennel, neki szeretetben munkatársai lenni! Karácsony korokon áthangzó tanítása, hogy ez lehetséges: Isten és az ember képes egy asztalhoz ülni! Akár istálló barlangok szűk otthonában képes az Isten az emberrel párbeszédet folytatni. Oly sok sodródó, áldott nagyszerű fiatal van, Uram, alázattal arra kérlek, hogy szólíts meg, ne csak kopogtass, hanem zörgess, dörömbölj, hogy meghalljuk hívó szavadat! Karácsonyi csendben Istenünk szólíts meg bennünket!

Szeretettel, Csaba testvér

Forrás: Virtuális Plébánia Hírporta

Simeon próféta

2011. december 28., szerda

Himnusz Aprószentek ünnepén



Ártatlan apró vértanúk
dicsőítsen ma szent dalunk!
A föld elvesztett, s könnye hull
az ég elnyert, s örömre gyúl.

Megölt a vad, gonosz király,
de Alkotónk szent karja várt,
hogy országába fölvegyen,
hol fény s öröm vár szüntelen.

Halálotok gyöngyként ragyog
Krisztus körül, ártatlanok,
kétévesek sem voltatok,
s már mennybe vittek angyalok.

Ó város, szentté tett az ég
mint Megváltónk szülőhelyét,
kinek mint zsenge áldozat
első mártírvér itt fakad.

Állnak királyi trón előtt
tündöklő fényruhában ők,
ingecskéjüknek bíborát
a Bárány vére mosta át.

Jézus, neved legyen dicső,
kit földre szült a Szűz szülő,
Atyádnak s Lelkednek veled
örök dicsőség, tisztelet! Ámen.

Az Imaórák liturgiájából


Az igazi boldogság


Dr. Gyökössy Endre: A boldogmondások margójára
 
- Diavetítés letölthető a címre kattintva -

Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömös lesz életük.
Boldogok, akik tudják, másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak. 
 
Kéksapkás turákó (Tauraco hartaubi)
 
Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól megkímélik magukat.
Boldogok, akik észreveszik a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, de látnak is.
Boldogok, akik lenni is tudnak, nem csak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömben indulnak útjukra.
 

Kék fú (Porphyrio porphyrio)
 
Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosok.
Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetleneknek hinnék magukat, mert ők öröm magvetői.
Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
 
 
Szalakóta (Coracias garrulus)
 
Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének és imádkoznak is mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket.
Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.
 

Pálmagerle (Streptopelia senegalensis)

2011. december 27., kedd

Maga az Élet jelent meg testben


Szent János apostol, evangélista
 „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 1). Csak azért tapinthatja bárki is kezével az Igét, mert „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn l, 14).
De ennek a testté lett Igének, hogy kezünkkel tapinthassuk, előbb Szűz Máriától kellett testileg megszületnie, bár maga az Ige nem ettől kezdve létezik, hiszen János azt mondja róla, hogy „ami kezdettől fogva volt”. Nézzétek, mennyire alátámasztja ezt a levelét evangéliuma, amelyből az imént hallottátok, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt!” (Jn 1, 1).
Valaki esetleg úgy érthetné az élet Igéjét, mint valami Krisztusról szóló beszédet, de nem magát a Krisztus testét, amelyet kézzel tapintottak. Nézzétek, mi következik: „Igen, az élet megjelent” (1 Jn 1, 2). Krisztus tehát az élet Igéje.
És hogyan jelent meg? Kezdettől fogva volt ugyan, de nem jelent meg nyilvánvalóan az emberek előtt: csupán az őt látó angyaloknak volt nyilvánvaló, akik mintegy kenyerükkel táplálkoztak vele. Mert mit is mond a Szentírás? „Angyalok kenyerét ette az ember!” (Zsolt 77,25). Tehát maga az Élet jelent meg testben, mert megjelenése által a csupán lélekben látható dolog válik szemmel láthatóvá, hogy meggyógyítsa a lelkeket. Mert az Ige csupán csak lélekkel, míg a test, testi szemmel is látható. Módot adott arra, hogy meglássuk az Igét: az Ige testté lett, hogy megláthassuk, így kellett gyógyulást találnunk, hogy bensőleg lássuk az Igét.
János, a szeretett tanítvány
„Tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” (1 Jn 1, 2), azaz megjelent közöttünk; vagy világosabban szólva: megjelent számunkra.
„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 3). Jól figyeljetek, kedveseim: „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek”, őt magát, a testben jelenlévő Urat látták, az Úr szájából hallottak az igéket, és hirdették nekünk. Tehát mi is hallottuk, de nem láttuk.
Vajon talán kevésbé vagyunk szerencsések, mint azok, akik látták és hallották? De akkor hogyan folytatná, hogy: „ti is közösségben legyetek velünk?” (1 Jn 1, 3). Ők látták. Mi nem láttuk, de mégis közösségben vagyunk velük, mert ugyanazt a közös hitet valljuk.
„Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek — mondja — hogy örömötök teljes legyen” (1 Jn 1, 4). Teljes örömről beszel, mégpedig magában a közösségben, a szeretetben és az egységben. 

Forrás: Szent Ágoston püspöknek Szent János leveléről szóló fejtegetéseiből (Tract. 1, 1. 3: PL 35, 1978. 1980) – Imaórák liturgiája (Zsolozsma)

Halászsas (Pandion haliaetus)

Kompassió 4.

A szeretet gyógyít – Giuseppe Moscati, a szegények orvosa 

Giuseppe Moscati (1880-1927) orvos Nápolyban élt és gyógyította a betegeket a XX. század első évtizedeiben, nem csak kiváló diagnoszta és nagy tudós volt, de emberségből is ragyogó példát mutatott kortársainak és az utókornak is. Orvosi pályafutását teljes egészében a legszegényebbek szolgálatába állította. Giuseppe Moscatit II. János Pál pápa 1987. október 25-én a Szent Péter téren szentté avatta. Ő volt az első XX. századi orvos, akit oltárra emeltek.

Giacomo Campiotti filmjében párhuzamosan mutatja be a középpolgári családból származó Giuseppe és kollégája, egyben legjobb barátja, Giorgio Piromallo életét. Utóbbi apja dúsgazdag, híres orvos, így Giorgio útja előre ki van kövezve, annak ellenére, hogy kevésbé tehetséges. A két ifjú alapvetően eltérő jellem. Giuseppe számára legfontosabb a gyógyítás, a betegekkel való odaadó törődés, ezért még szerelmét, a szépséges Elena Caiafa hercegnőt is elhanyagolja. Giorgio könnyen veszi az életet, nem teng benne túl a hivatástudat, ideje nagy részét egy mulatóban tölti, a gyönyörű táncosnővel és énekesnővel, Cloéval, akit élete szerelmének nevez. Ám amikor apja válaszút elé állítja, vagy a táncosnő, a kicsapongó életmód folytatása, vagy egy tökéletesen felszerelt orvosi magánrendelő, s emellett egyetemi katedra is, Giorgio szakít Cloéval, elhagyja őt, nem törődve azzal, hogy a lány áldott állapotban van tőle.
Giuseppe számára a betegek fájdalma nem csupán fizikai fájdalom, hanem mint egy testvér, egy felebarát segélykiáltása, melyen az orvosnak enyhítenie alapvető kötelessége, minden szeretetével. Tanítványait így inti: „Tudnotok kell, hogy akár egy gesztussal is enyhíthetitek a beteg fájdalmát, vagy egy helyes tanáccsal, néhány helyes szóval, öleléssel, nem csak a rideg orvosi receptekkel. Érezzétek az isteni energiát, ami átmegy rajtatok. Meghallhatjátok a szív dobbanásait, a lélegzés ritmusát. Ha megtaláljuk ezt az erőt, felerősödhetnek az ösztöneink, segítenek a diagnosztizálásban.” 
Giuseppe Moscatinak sokféle ellenállást kell legyőznie. Az idősebb orvosok – élén Delilo professzorral – értetlenül figyelik, hogy a kötelező vizsgálatokon túl szeretettel közeledik a betegekhez, hosszasan elbeszélget velük. A sokáig merev szabályok között élő, de idővel Moscati legodaadóbb segítőjévé vált Helga nővér felismeri: „… megjelent maga. És megértettem, hogy irgalom nélkül a kötelesség meg az igazság is, pusztán üres szavak.” A bizalmát teljes mértékben Krisztusba vető, mélyen hívő, de a hamis illúziókat elvető Helga nővér nem titkolja, hogy Moscati doktornak rengeteg ellensége lesz: „magának csak kritika, irigység fog jutni, és nagyon kevés elismerés. Azt mindig az kapja majd, aki feleannyit sem ér, mint maga.”

Szent Giuseppe Moscati
Giuseppe Moscatit orvosi hivatásában mindvégig az a belülről fakadó irgalmas hit és meggyőződés hatja át, hogy „Jézus él minden betegben.” A szegények orvosának szájából a szeretet szó nem sokszorosan lejáratott, üresen kongó fogalom, hanem a mindennapokban folyamatosan megélt gyakorlat. A legszegényebb, nincstelen betegeket saját otthonában kezeli, pénzt ad nekik, gyógyszerre, ételre. Amikor mindez súlyosan megrendíti az anyagi helyzetét, eladogatja a család értékes bútorait, festményeit. Élete végére elszegényedik, de ő így boldog, „ebben a semmiben” talál meg mindent, önmagát teljesen kiüresítve, tökéletesen feloldódik mások szolgálatában.
Giuseppe Moscati nem csupán az anyagi értékeiről mond le. Szerelme, Elena lázad a társadalmi konvenciók ellen, de nyugalmas életre vágyódik, egy szép családi otthont szeretne, sok gyerekkel. Giuseppe életének azonban központi hitvallása, amit a gyakorlatban is folyamatosan megcselekszik: „Azzal vagyok, akinek szüksége van rám. Orvos vagyok… Az én életem nemcsak az enyém, hanem a betegeké, meg a szegényeké.”
Elena képtelen ezt elfogadni, ezért az életet és az orvosi hivatást is lazábban felfogó Giorgio Piromallo felesége lesz. Ám Giuseppe emberi nagyságát jól jellemzi, hogy nem neheztel emiatt sem Elenára, sem Giorgióra. A lelki kapcsolat továbbra is megmarad közte és Elena között. Amikor pedig meghal a mestere, Monteforte professzor, Moscati nem fogadja el a neki felajánlott egyetemi katedrát – noha az őt oly sokra tartó mestere az utódjának tekintette –, hanem Giorgiót ajánlja maga helyett, ő pedig a kórházban marad, a legszegényebbek és legbetegebbek között.
Giuseppe Moscati nem csupán a betegek fizikai szenvedését enyhíti, hanem lelkileg is gyógyítja őket. A fent említett és egész életében istenkereső, az ateizmushoz közel álló Monteforte professzor életének utolsó perceiben azt kéri tőle, mondjon el a lelki üdvéért egy Miatyánkot. Giuseppe személyiségének lelkeket átalakító kisugárzása mutatkozik meg Cloe esetében is. Amikor a Giorgiótól eltaszított, közös gyermeküket az utcán megszülő lány vérmérgezést kap, s a kórházban retteg a haldokló betegek látványától, Giuseppe befogadja őt a saját otthonába és ápolja, a lánnyal először ellenségesen viselkedő, majd később megbékélő nővérével, Ninával együtt. Cloe szenvedélyesen gyűlöli Giorgiót, mivel nem csak hogy elhagyta, de még pénzt is akart neki adni, hogy abortáljon. Cloe sokáig táplálja magában ezt a gyűlöletet, de végül, megtapasztalva a Giuseppéből és Ninából feléje áradó önzetlen szeretetet, elpárolog lelkéből ez a romboló érzés, s betölti az ő lelkét is a mindenkire kiterjedő szeretet. Halála előtt nem sokkal így búcsúzik tőlük: „Befogadtak a házukba. Körülvesznek a szeretetükkel. Ez a szeretet teszi boldoggá az embert. Amit másoknak adhatunk, és nem kérünk érte semmit… megbocsátottam neki.” 
Giuseppe Moscati még egykori jó barátja, ám később vele szembeforduló, már-már ellenségesen viselkedő Giorgo Piromallo lelkét is megérinti. Giorgio sokáig abban a tévhitben él, hogy Giuseppe folyamatosan emlékeztetni akarja őt arra, hogy mennyivel gyarlóbb életet él, mint ő. Giorgio képtelen szembenézni vétkeivel, bűneivel – főleg amit Cloe és a közös gyerekük ellen elkövetett, a lány utolsó kívánságát sem teljesítette, a halálos ágyánál sem látogatta meg –, s gyengesége miatt Giuseppére haragszik. Ő azonban krisztusi szeretettel és türelemmel várt arra, bízva Isten kegyelmében, hogy Giorgio egyszer még elmegy hozzá, s ez be is következik, nem sokkal a halála előtt, elhozva a békés feloldást kettőjük viszonyában, s a lelki megtisztulást Giorgio számára.

Giuseppe Moscati egyetemi diáktársaival
A film által bemutatott és a valóságban is élt Giuseppe Moscati egész életét áthatotta a szeretet-Istenbe vetett mély hit és a nagyfokú felelősség másokért, amit tevékenyen megvalósított a mindennapokban. Ahogy azt a filmben már súlyos betegen megfogalmaz, barátaihoz írt búcsúlevelében: „Az Úr megadott nekünk mindent, de életünk végén el kell tudnunk számolni az adományaival. Nem a tudomány, hanem a szeretet változtatta meg a világot… Dicsőség, győzelem, gazdagság, tudomány, mind porba hull, az élet minden gyönyörűsége elmúlik, csak az örök szeretet marad meg, minden jónak a forrása, a szeretet, mely túlél minket. Mert a szeretet Isten…”
Giacomo Campiotti érzelmekben gazdag, lelkeket megérintő filmet készített a XX. század első harmadában élő dél-olasz szegények orvosáról. Reménykedjünk abban, hogy egyszer majd lesz magyar filmrendező is, aki mozit készít a mi Giuseppe Moscatinkról, a szegények hercegéről, Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóról.

Bodnár Dániel

Forrás: Magyar Kurír

Részletek az Etalon kiadó magyar nyelvű filmváltozatából:


A teljes film olasz nyelven megtekinthető itt.


Moscati Szent József vagy Giuseppe Moscati orvos, egyetemi tanár. Moscatit 1987-ben kanonizálta a Katolikus Egyház; az ünnepnapja november 16-a.
Moscati volt a kilenc testvére közül a hetedik. Az édesapja, Francesco elismert tisztviselő, ügyvéd volt a környéken, anyja Rosa De Luca dei Marchesi di Roseto nemesi család sarja. Moscati Beneventoban látta meg a napvilágot. Hat nappal születése után megkeresztelték. 1881-ben a család Anconába, majd Nápolyba költözött. Ebben az időszakban a család gyakran járt nyaralni Avellinoba és József sokat látta apját a helyi kápolnába imádkozni. 10 évesen bérmálkozott. 1889-ben az elemi iskola elvégzése után belépett a Liceo Vittorio Emmanuele-be, ahol többek között olyan híres professzorok tanítottak, mint Giuseppe Mercalli vulkanológus. 1892-ben bátyja, Alberto súlyos balesetet szenvedett a katonaságnál, ezért otthon kellett valakinek lenni vele. Moscati ekkoriban kezdett érdeklődni a gyógyítás tudománya iránt. 1897-ben elhunyt édesapja, ekkor örök tisztasági fogadalmat tett. 1903-ban kapta meg a doktori diplomát a nápolyi egyetemen. Ezek után Nápoly számos kórházában megfordult. A Vezúv 1906-os kitörésekor Torre del Grecoban, az 1911-es nagy kolerajárvány idején fáradhatatlanul segítette a sebesülteket. 1987-ben II. János Pál pápa szentté avatta.

Nagy kócsag  (Egretta alba)

Születése: 1880. július 25., Beneveto
Halála 1927. április 12., Nápoly
Boldoggá avatása: 1975. november 16., Róma
Boldoggá avatta: VI. Pál pápa
Szentté avatása: 1987. október 25., Róma
Szentté avatta: II. János Pál pápa
Kegyhely Gesù Nuovo
Ünnepnapja: április 12.
Jelképei: fehér kabát

Forrás: Wikipédia

Bővebb életrajz angol nyelven itt.

2011. december 26., hétfő

Szent István diakónus vértanúsága


Szent István vértanú
„István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.
Erre embereket fogadtak fel, hogy állítsák: „Hallottuk, amint káromló szavakkal illette Mózest és az Istent.” Felizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták és a főtanács elé hurcoltak. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk, amint mondta: 'Az a názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet és megváltoztatja a Mózestól ránk hagyott szokásokat.'” A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.
A főpap megkérdezte:„Valóban így áll a dolog?” Erre válaszul így beszélt: „Testvérek és atyák! Hallgassatok meg! A pusztában atyáinkkal volt a megnyilatkozás sátora, így rendelte, aki Mózesnek megparancsolta, hogy a látott minta szerint készítse el. Ezt örökölték atyáink és magukkal hozták, amikor Józsue vezetésével meghódítottak a pogányok (földjét), akiket Isten kiűzött innen atyáink elöl. Így volt ez egészen Dávid koráig, ő kegyelmet talált Istennél, s könyörgött, hadd építhessen hajlékot Jákob Istenének. De csak Salamon építette fel a templomot. Ám a Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: 'Az ég az én trónom, s a föld lábam alatt a zsámoly. Milyen házat építhetnétek nekem – mondja az Úr –, vagy hol lehetne pihenőhelyem? Hát nem kezem alkotott mindent?'

Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg.”
Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene, ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat.
Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült az Úrban. És Saul helyeselte meggyilkolását.” - az Apostolok cselekedeteiből – Imaórák liturgiája (Zsolozsma)

Annibale Carracci: Szent István megkövezése

2011. december 25., vasárnap

Csillag gyúlt a sötét égen




Karácsonyi koncert a Fonóban
Zene: Csillag gyúlt (Sillye Jenő)
www.imperfectum.hu

Betlehemi altató


A szép szűz Mária szent Fiának,
Imígyen énekelt kis Jézusnak:
Örömest ringatlak,
Szívemből óhajtlak,
Aludj, aludj. 

Aludj el, magzatom, napom fénye,
Életem egyetlen szép reménye.
Örömest ringatlak,
Szívemből óhajtlak,
Aludj, aludj. 

Aludj el, fiacskám, rózsaszálam,
Aludj el, violám, én zöld ágam.
Örömest ringatlak,
Szívemből óhajtlak,
Aludj, aludj. 

Barmok közt, jászolban, én gyermekem,
Aludj a szénában, szép kisdedem.
Örömest ringatlak,
Szívemből óhajtlak,
Aludj, aludj. 

Nem tudom, mit mondjak örömemben,
Hogy téged láthatlak ez életben.
Örömest ringatlak,
Szívemből óhajtlak,
Aludj, aludj. 

Magamhoz szorítlak, megcsókollak,
Tégedet szívemből úgy imádlak.
Örömest ringatlak,
Szívemből óhajtlak,
Aludj, aludj. 

Hozsanna 19. sz. ének


Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat!


Szeretteim! Ma született a mi Üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk.
Senki sincs ebből az örömből kizárva, egyformán mindannyiunknak megvan a közös okunk arra, hogy örvendezzünk. A mi Urunk ugyanis, mint a bűnnek és a halálnak a legyőzője jött közénk, hogy miként senkit sem talált köztünk bűntelennek, ugyanúgy mindnyájunkat megváltson. Vigadjon a szent, mert közeleg győzelmi pálmája. Örüljön a bűnös, mert megbocsátásra kap meghívást. Örvendezzék a pogány is, mert őt is az életre hívják!
Az Isten Fia ugyanis az idők teljességében, amelyet Isten bölcsességének kifürkészhetetlen mélysége rendelt el, felvette emberi természetünket, hogy kibékítsen minket annak Alkotójával, és legyőzze a halált hozó sátánt, azzal az emberi természettel, amely felett előbb a sátán győzedelmeskedett.
Urunk születésekor az angyalok ujjongva éneklik és hirdetik: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek! (Lk 2, 14). Mintegy előre látják, hogy felépül az új mennyei Jeruzsálem a világ minden nemzetéből. Ó, mily kimondhatatlan az Isten jóságos intézkedése, és mennyire kell, hogy örömet szerezzen ez minden földi embernek, amikor ennyire örülnek neki még a magasságbeli angyalok is.
Szeretteim! Adjunk hálát az Atyaistennek a Fiú által a Szentlélekben! Ő megkönyörült rajtunk nagy irgalmasságában, amellyel szeretett minket, és bár bűneink miatt holtak voltunk, Krisztussal életre keltett minket (vö. Ef 2, 5), hogy őbenne új teremtmény legyünk, és új alkotás.
Vessük le tehát a régi embert cselekedeteivel együtt! Krisztus születésében részesedve mondjunk ellent a test kívánságainak!
Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat! Az isteni természet részesévé lettél, vissza ne térj ismét a hozzád méltatlan régi romlottságba. Fontold meg, milyen Főnek és Testnek lettél tagja! Ne feledd el soha, hogy Isten a sötétség hatalmából ragadott ki, és áthelyezett téged az Ő világosságába és országába.
A keresztség szentségében a Szentlélek temploma lettél, fönséges Lakódat el ne űzd gonosz cselekedetekkel magadtól, nehogy ismét a sátán szolgaságába kerülj: mivel Krisztus vére a te nagy váltságdíjad!

Forrás: Nagy Szent Leó pápa beszédeiből (Sermo 1 in Nativitate Domini, 1-3: PL 54, 190-193) – Imaórák liturgiája (Zsolozsma)


A Szentatya Urbi et orbi áldáshoz kapcsolódó karácsonyi üzenete


„Kedves Testvérek Rómában és az egész világon!

Krisztus megszületett nekünk! Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön az embereknek, akiket Isten szeret. Mindenkihez jusson el a betlehemi üzenet visszhangja, amelyet a katolikus egyház minden földrészen újból és újból elismétel, túlszárnyalva nemzetiségek, nyelvek és kultúrák minden korlátján. Szűz Mária Fia megszületett mindenki számára, ő mindenki Üdvözítője. 

Így fohászkodik hozzá egy ősi liturgikus antifóna: „Ó Emmanuel, királyunk és törvényhozónk, népek reménysége és üdvözítője: jöjj és szabadíts meg minket, Urunk, Istenünk”. Veni ad salvandum nos! Jöjj és üdvözíts bennünket! Ez minden idők emberének kiáltása, aki érzi, hogy nem képes egyedül leküzdeni a nehézségeket és veszélyeket. Szüksége van arra, hogy kezét egy nagyobb, erősebb kézbe helyezze, olyan kézbe, amely a magasból nyúl ki felé. Kedves Testvérek, ez a kéz Jézus, aki Betlehemben született Szűz Máriától. Ő az a kéz, amelyet Isten az emberiség felé kinyújtott, hogy kivezesse a bűn futóhomokjából és sziklára állítsa lábát, Igazsága és Szeretete szilárd sziklájára (vö. Zsolt, 40,3).
Igen, ezt jelenti annak a Gyermeknek a neve, az a név, amelyet Isten akaratából Mária és József adtak neki: Jézusnak hívják, ami annyit jelent, mint „Üdvözítő” (vö: Mt 1,21; Lk 1,31). Őt az Atya Isten küldte el, hogy üdvözítsen bennünket mindenekelőtt az emberben és a történelemben mélyen gyökerező rossztól: attól a rossztól, ami az Istentől való elszakadás, az az önhitt büszkeség, hogy magunktól is boldogulunk, hogy versengeni akarunk Istennel, hogy Isten helyébe önmagunkat állítjuk, hogy eldöntjük mi a jó és mi a rossz, hogy az élet és a halál urainak képzeljük magunkat (vö. Ter 3,1-7). Ez az a nagy rossz, nagy bűn, amelytől mi emberek nem szabadulhatunk meg csak úgy, ha Isten segítségére bízzuk magunkat, ha így kiáltunk Hozzá: „Veni ad salvandum nos!” – Jöjj és üdvözíts bennünket!”.
Maga az a tény, hogy a magasba emeljük e fohászunkat, megfelelő helyre állít bennünket, önmagunk igazságába: mi vagyunk ugyanis azok, akik Istenhez kiáltottak és üdvözültek (vö. Eszt [görög] 10,3f). Isten az Üdvözítő, mi vagyunk azok, akik veszélyben vannak. Ő az orvos, mi vagyunk a betegek. Ha ezt elismerjük, akkor megtettük az első lépést az üdvösség felé, a kiút felé abból a labirintusból, amelybe mi magunk zárjuk be önmagunkat kevélységünkkel. Szemünket a mennyekre emelni, kinyújtani kezünket és segítségért fohászkodni - ez a kivezető út, feltéve, hogy van Valaki, aki meghallgat minket és segítségünkre siet.
Jézus Krisztus a bizonyítéka annak, hogy Isten meghallgatta kiáltásunkat. És nem csak ezt tette! Isten olyan erős szeretetet táplál irántunk, hogy nem maradhat meg Önmagában, ki kell lépnie Önmagából és felénk kell jönnie, a végsőkig osztozva létünkben (vö. Kiv 3,7-12). Isten Jézusban adott válasza az ember kiáltására végtelenül túlhalad elvárásunkon, egy olyan szolidaritásig jut el, amely nem lehet pusztán emberi, hanem isteni.
Csak Isten, aki szeretet és a szeretet, aki Isten választhatta üdvösségünknek ezt az útját, amely minden bizonnyal a leghosszabb, de az az út, amely tiszteletben tartja az Isten és az ember igazát: ez pedig a kiengesztelődés, a párbeszéd, az együttműködés útja.
Ezért kedves Testvérek Rómában és az egész világon, ezen az idei, 2011-es karácsonyon forduljunk a betlehemi Gyermekhez, Szűz Mária Fiához és mondjuk: „Jöjj és üdvözíts minket!”. Ezt ismételjük spirituális egységben annyi személlyel, akik különösen nehéz helyzetben élnek, hallatva azok szavát, akik nem szólhatnak.
Együttesen fohászkodjunk isteni segítségért az Afrika szarvában élő lakosságért, akik éhség és táplálékhiány miatt szenvednek, amelyeket olykor súlyosbít a tartós bizonytalanság. A nemzetközi közösség ne vonja meg segítségét a térségből érkező számos menekülttől, akiknek méltóságát olyan kemény megpróbáltatások érték.
Az Úr adjon támaszt Délkelet-Ázsia népeinek, különös tekintettel Thaiföldre és a Fülöp-szigetekre, akik még mindig súlyos nélkülözések között élnek a közelmúlt árvizei miatt.
Az Úr siessen a számos konfliktustól sebzett emberiség segítségére, amelyek még ma is vérrel áztatják Földünket. Ő, aki a Béke Fejedelme, adjon békét és stabilitást annak a Földnek, amelyet születése helyéül választott, bátorítva az izraeliek és palesztinok közötti párbeszéd újrafelvételét. Vetessen véget az erőszaknak Szíriában, ahol már annyi vér omlott. Segítse elő a teljes kiengesztelődést és stabilitást Irakban és Afganisztánban. Adjon megújult erőt a közjó építéséhez az észak-afrikai és közel-keleti országok társadalma minden tagjának.
Az Üdvözítő születése támogassa a párbeszéd és az együttműködés távlatait Mianmarban a közös megoldások keresésében. A Megváltó karácsonya biztosítsa a politikai stabilitást a Nagy Tavak afrikai térségének országaiban és segítse Dél-Szudán lakóinak elkötelezettségét minden állampolgár jogainak védelmében.
Kedves Testvérek, fordítsuk tekintetünket a betlehemi barlang felé: a Gyermek, akit szemlélünk a mi üdvösségünk! Ő hozta el a világnak a kiengesztelődés és béke egyetemes üzenetét. Nyissuk meg neki szívünket, fogadjuk őt be életünkbe. Ismételjük neki bizalommal és reménységgel: „Veni ad salvandum nos!”

Forrás: Vatikáni Rádió, ahol a teljes cikk olvasható.

A cikkhez kapcsolódó videóhoz magyar nyelvű felirat beállítható a cc feliratra és a magyar (ungherese) szóra kattintva. Az áldásról bővebben itt.